Én is voltam fiatal

Nem voltam boldog gyerekkoromban...

  Szülőfalum,  Kutyfalva700-800 lakosú település a Maros mentén, Marosludas és Radnót közt,gyerekkoromban még közvetlenül a Maros partján,azóta a Maros „elköltözött” kb.1 km-re a falutól.Akkor viszont 150 m-re folyt az iskolától.A 60-as évekig túlnyomóan magyar lakosságú,kb.10 román család élt a faluban,mind jól tudtak magyarul,ezért aztán mi,gyerekek nem tanultunk meg románul, az asszonyok sem tudtak csak nagyon keveset.Ma már a falu lakónak 60%-a román.

Községközpont,hozzá tartozik két román falu,Magyardátos (a negyvenes években már egyetlen magyar lakója sem volt),illetve Oroszi.A dátosiak Moldvából telepedhettek át (gondolom,telepítették őket),mert a falu lakóinak 40%-a Marginean (Szélen lakó),40 %-a Moldovan (Moldvai) ,mellettük még néhány Cioca stb. Kölcsönösen nem szerették egymást a falumbéliekkel. Oroszi lakói máshonnan eredhettek,általában barátságos emberek .Édesapámnak is,nagyobbik öcsémnek is volt egy-egy katonabarátja Orosziból. Édesapám barátját Búza (Buzau?) Ionnak hívták. Édesanyám mesélte,hogy 1941-ben a falunkban rekviráltak (elvittek minden gabonát),este pedig beállított Búza Iuon,a hátán egy zsák töröbúzával (nálunk ez a neve a kukoricának ill.törökbúzának).

      -Hoztam nektek egy kis töröbúzát,Márton,tudom,hogy tőletek elvették,de tőlünk nem.

Én magára az esetre nem emlékszem ,csak hallomásból tudom.

Egy másikra annál inkább. Ludasra mentünk Édesanyámmal vonaton. Akkor ültem először vonatra. Ötéves lehettem. Csendesen beszélgettünk,amikor fiatal román hazafiak le akartak dobni a vonatról,mert magyarul beszéltünk. Szerencsénkre ők voltak kisebbségben,a

     2.                                                                                                                                       többiek,szintén románok,a védelmünkre keltek. Később még számos lehetőségem volt „megszeretni” „hazafias”a románokat.

       Csenevész,beteges gyermek voltam, a családi hagyomány szerint nagyon sokat sírtam.Kétéves koromban aztán majdnem elvitt egy gyomorhurut.Nőtt  a kertünkben egy eperfa,a tyúkok,récék meg a gyerekek örömére. Én sokat ehettem belőle,ráadásul meg sem mostam (!!!),ezért nagyon beteg lettem. Orvost nem hívtak,nem volt szokás. Egy Hentes nevezetű román nagygazda látta édesapámon,hogy szomorkodik,megkérdezte,hogy mi a baj… Adott borsmentát,annak a teáját itatták velem,attól meggyógyultam,megmaradtam. Néhány nap múlva édesapám fejszét ragadott  a kezébe,és mire a család észrevette,már ki is vágta az eperfát:

-          Nem kell ide többé beteg gyerek – mondta.

Akkor már  hattagú család voltunk,Sárika májusban született. Velünk  élt apai dédnagyanyám (Vén nanó),apai nagyanyám   (Klári nanó).Anyai ágon is éltek nagyanyák:Varga vén nanó (dédnagyanyám) és Varga nanó,anyai

 nagyanyám Nagyapám egy sem élt már ,mikor megszülettem 1936.ápr.19-én.

    Kisgyermek koromból alig van más emlékem. Az óvodáról annál inkább!A faluban magyar tannyelvű felekezeti iskola működött,nem is akárhogy!De erről később.

    Az óvoda állami volt és román. Nagyon utáltuk mindnyájan, mert az óvónők nem tudtak magyarul – vagy csak nem akartak tudni -,minket pedig naponta vertek,amiért egymás közt magyarul beszéltünk. Ezt aztán naponta megbosszultuk. Egyetlen román gyerek járt velünk óvodába,Stefan lehetett a neve,mert Fanelnak becézték,számunkra azonban Fanyél lett. Az óvodából hazafelé menet szegény Fanyél mindig verést kapott. Én békés természetű lévén  már akkor is,a verésekben nem vettem részt. Néhány román szó azonban ránk ragadt,bár nem igazán értettük  a  jelentésüket .Arra emlékszem,hogy egy alkalommal egy román férfi várakozott az udvaron. Édesapám kovácsként dolgozott,sok román is járt hozzá dolgoztatni. Ahogy meghallottam a román beszédet,kiálltam a tornácra,és hangosan elkiáltottam magam:”Sa traiasca Romania mare!”(Éljen Nagyrománia!) Édesapám nem szólt semmit,de úgy nézett rám,hogy jónak láttam sietve elkotródni. Pár év múlva,mikor már Folyfalván laktunk,nagyon haragudtam Sárikára,mert imádott óvodába járni,én meg el nem tudtam képzelni,hogy mi szeretni való lehet egy abban. Nemsokára rájöttem,mert csütörtöki napon tanítási szünetnek örülhettek, akik nem szerették az iskolát. Marosvásárhelyen csütörtök a heti piac napja,sokan jártak oda, mert gyalog csupán 7-8 km. Karácsonyfalvától – ma Nyárádkarácsony - ,a szülők pedig óvodába küldhették a kisebb gyerekeiket. Engem is elküldtek  néhányszor,és nagyon meglepődtem,mert az óvónő játszott velünk,MAGYARUL tanultunk énekeket,verseket,meséket hallgattunk,és sosem vertek meg senkit. Ott ettem először zöldborsófőzeléket. Nagyon ízlett!(Most már kevésbé!)

   Hétéves koromban iskolába mentem. Erről kissé bővebben írok. A kutyfalvinál eredményesebb iskolát azóta sem láttam.Kb.65-70 gyerek járt iskolába,egy tanító tanított,Szőcs József. Hihetetlenül szigorú ember ,a verések mindennapokhoz tartoztak,enyhébb esetben tenyeres,súlyosabb esetben elfenekelés  ,de nem

 3.      fegyelmezetlenségért! Eszünkbe sem jutott,hogy rosszalkodni is lehetne. Verés akkor járt, ha valaki nem tudta a leckét vagy nem írta le,esetleg csúnyán írta le a házi feladatot. Rettenetesen féltünk tőle,de hihetetlenül eredményesen tanított.  Mikor egyetemisták lettünk,a faluból egyszerre 22(!!!) ifjú járt egyetemre , főiskolára, illetve egy-két évvel azelőtt végzett .Nem számítottam ide azokat,akik „csak” tanítói oklevelet szereztek.Velük együtt voltunk vagy 34-en. Egy olyan faluból,ahol 550 -600 magyar lakott! Többen ,mint Ludasról, Radnótról,Csapóról,Ugráról együttesen. Meggyőződésem, hogy mindez nagyrészt Szőcs Józsefnek köszönhető. Jellemző,hogy miután nyugdíjba ment,alig akadt néhány,aki egyetemet végzett (8-10 összesen azóta).

       1943 több szempontból is nevezetes az életemben. Iskolakezdés, majd szökés a zöld határon át Magyarországra – akkor kb.15 km-re húzódott Kutyfalvától a magyar határ. Számomra akkor Vásárhely (Marosvásárhely) és Magyarország ugyanazt jelentette..

       Kutyfalván kezdtem meg tehát„tanulmányaimat” Szőcs József tanító úr keze alatt. Már előre nagyon féltünk tőle, de én legalábbis kellemesen csalódtam,mert tréfásan kezdte az első tanítási napot:arról beszélt,hogyan kell viselkedni az iskolában. Többre nem emlékszem ebből a másfél hónapnyi időszakból. Sokkal fontosabb dolgok izgattak.

Édesapánkat behívták katonának,pontosabban „koncsentrára”,azaz munkaszolgálatba.  Írt néhány levelezőlapot. Zárt levelet nem lehetett. Románul kellett írnia,magyarul tiltották a hatóságok. A cenzúra miatt így is gyakran vastag tussal áthúztak szavakat, sorokat. Ezért aztán Tilinca Juán bácsihoz mentünk át ,tőlünk  második szomszédban laktak. Ő fordította a levelet,a választ is ő írta. Ugyanolyan jól beszélt magyarul,mint bármelyik magyar kutyfalvi. A felesége,Mária néni nem a faluból származott ,nem beszélt,de értett magyarul. Különben pár napig a dajkám volt,mert előttem pár nappal született negyedik vagy ötödik gyereke, Liviu (tejtestvérem),és mivel édesanyámnak pár napig nem volt teje,neki pedig igen,hozzá vittek át szopni. Úgyhogy én születésem első napjaiban „oláh” tejet szoptam. Tilincáékról még annyit,hogy vasárnap délutánonként náluk tartották a szokásos táncmulatságot,táncházat, ti.nekik volt a legnagyobb csűrjük a faluban,és nem okozott számukra  problémát,hogy estig magyarul muzsikáltak és énekeltek a  fiatalok. Nem tudok róla,,hogy valaha is valamilyen gond származott volna ebből.

      Édesapám Moldvában, Bákó környékén katonáskodott,de pár hónap múlva (42-ben) megszökött. Vasárnap délután kimenőt kaptak, és egy szál szuronnyal,kevés élelemmel elindult nyugatra,a Kárpátokon át Erdélybe. Három napi vándorlás,éhezés után érkezett meg Háromszékbe. Jelentkezett a csendőrségen,civil ruhát kapott,meg talán pénzt is,mert igyekezett minél közelebb kerülni hozzánk. Folyfalván, a Nyárád mentén, egy százholdas „uradalomban” kapott munkát,lakást egy Kónya nevezetű fiatal vásárhelyi ügyvéd birtokán .Az uradalomnak szükséges kovácsmunkát kellett elvégeznie,de dolgozhatott a falusiaknak is. Nemsokára ő segíthetett más menekült kutyfalviaknak,nála talált munkát Fuszályka Jancsi (nem emlékszem a valódi vezetéknevére).Pár hét múlva  mi is hírt kaptunk felőle,ezért a család úgy döntött,hogy mi is (édesanyánk,Sárika és én) megyünk utána. Gondosan megterveztek mindent,a nagyanyák tudtak róla,egy rokon (?) férfi és én. Sárika még csak ötéves volt,neki nem  

                                                  

4.       mertük megmondani,hogy hová is megyünk. Ruhaneműt,ágyneműt szalmazsákokba- surgyékba- varrtak,Varga nanónál szekérre rakták,a tetejét megpakolták káposztával,így indultunk egy pénteki napon Radnótra,úgymond hetivásárra. Ott egy rokonnál szálltunk meg, sötétedésig kellett várni. Előre elintézték egy iklandi emberrel,akinek a háza (tanyája)közel  feküdt  a határhoz .Édesanyánk egy tinót adott el (így nevezik Kutyfalván az üszőt),annak az árát kapta az illető. Utólag hallottam,hogy sok mást is átsegített a határon,és ez lett a veszte,a front elvonulása után az egész család rablógyilkosság áldozata lett.

 Sötétedés után indultunk Radnótról lószekéren.Csupán ruhaneműt és ágyneműt tartalmaztak a csomagjaink.Sárika néha pityergett,szeretett volna visszamenni Nanóhoz.Még mindig nem tudta,hová is szekerezünk.Közben szundikálhattunk a zötykölődő szekéren,mert korán keltünk,én előző éjszaka nem sokat aludtam,az izgalom miatt többször is megébredtem.Édesanyánk talán nem is aludt.Utólag visszagondolva csodálom a bátorságát,hogy 29 évesen el mert indulni egy ötéves és egy hétéves gyerekkel át a zöld határon.Tulajdonképpen le is lőhettek volna,mert a határőröket nem  pénzelték le.

     Késő este érkeztünk meg a tanyára,de még várnunk kellett,úgy emlékszem,hogy éjfél után indultunk.Mi,gyerekek addig aludtunk.Sötét,felhős,holdtalan éjszaka volt,a szél is fújt,én pedig nagyon féltem,ugyanakkor  a fáradtságtól nehezen mozogtam .Gyalog folytattuk az utat,a férfi és felnőtt lánya segített cipekedni.Az időérzékemet teljesen elveszítettem,nem tudom,mennyi idő telhetett el.Megálltunk egy domb tetején,segítőink lerakták a csomagokat.A völgy túloldalán  látható halvány lámpafényre mutattak,és mondták,hogy az ott már Magyarország,ők pedig nem jöhetnek tovább,mert még idejében vissza kell érniük,nehogy a román járőrök rájuk találjanak.

    Elindultunk hát,de nagyon kínos-keservesen cipekedtünk.Mindhármunk hátán batyu v,párnába tömött ruhaneművel,ezen kívül két szalmazsák,szintén tele ruhaneművel,ágyneművel.Gurítottuk magunk előtt az egyik szalmazsákot vagy 50-60 méteres szakaszon,mi,gyerekek leültünk rá ( rögtön elaludtunk),  édesanyánk pedig indult vissza a másikért.Fölébresztett,újra elindultunk ugyanúgy.Nagyon sokat nem mehettünk egyszerre,mert teljes sötétség vett körül. Kb.tíz ilyen váltott csomaggörgetés után megérkeztünk a völgybe.Nekem úgy tűnt,mintha a Maros partján lettünk volna.Pár száz méterre lehetett a halvány lámpafény.Megpróbáltuk a szalmazsákokat felfele tolni,de nem sikerült.Súlyos volt mindkettő,nekünk pedig alig maradt erőnk.Otthagytuk,igyekeztünk,hogy legalább mi átérjünk.Nem tudtuk,pontosan hol húzódott a határ.Vaktában,tapogatózva indultunk a fény irányába.Hirtelen akadályba ütköztünk:szögesdrót-kerítésbe, az őrházat kerítették be vele.Édesanyám biztatott,hogy bújjak át a szögesdrót alatt,menjek a fény irányába,és mondjam meg,kik vagyunk,mit akarunk.Reménykedtünk,hogy valóban a magyar határőrökkel találkozunk.Igyekeztem hát,de zajt keltettem.Hirtelen kiáltás hangzott:

-          Állj!Ki vagy?

Siess,Jancsi fiam! – sürgetett édesanyánk.Igyekeztem is,de egy újabb kiáltás megállított:-

                                                            

5.         - Állj,mert lövök!

Nagyon megrémültünk.Édesanyánk kétségbeesetten kiáltott:

-          Jaj,ne lőjenek,szegény menekültek vagyunk!

-          Ne féljenek,maradjanak ott,ahol vannak!

Mozdulatlanul vártuk,hogy vajon mi történik.Kinyílt az őrház ajtaja,két vagy három katona idult meg lámpással a szögesdrót-kerítés “kapuja “felé.Mi még mindig remegtünk,de azért kezdtünk megnyugodni.Odajöttek hozzánk,édesanyánk pedig röviden elmondta,kik vagyunk,hová igyekszünk.Ugyanakkor féltette a két szalmazsákot,nem tudta,hogy a határ melyik oldalán hagytuk.Miután elmagyarázta,hogy hol ,a katonák megnyugtattak,hogy ott biztos helyen maradtak.

 - Oda már nem mernek menni az oláhok,virradatkor pedig mi elhozzuk.

Megnyugodva mentünk be az őrházba.Sárikának csak akkor mondtuk meg,hová is indultunk .A katonák nagyon kedvesek fogadtak,étellel kínáltak.Csupán arra emlékszem,hogy mi,gyerekek valamilyen édességet kaptunk.Lefektettek,rögtön el is aludtunk.Nem sokat alhattunk,mert virradat után a katonák elhozták a csomagjainkat,reggel pedig bekísértek Mezőbándra.A csomagjainkat szekérre rakták .A határőrök laktanyájába vittek.Késő délelőtt lehetett,mert egy gulyáságyúban főtt az ebéd,gulyásleves talán,mert minket hússal kínáltak.Nekem nagyon ízlett,akkor ettem először gulyást,Kutyfalván nem szoktak olyan főzni.

    A csendőrségre vittek ezután,ott megkérdezték,hogy pontoson hová,kihez akarunk menni.Édesanyánk megmondta,ők pedig telefonon értesítették a karácsonyfalvi községházát,hogy szóljanak édesapánknak.Ő pedig valakitől kerékpárt kapott,és indult Vásárhelyre,a vasútállomásra.Közben minket is vonatra tettek (nem tudom,ki fizette a jegyet,mert emlékezetem szerint magyar pénzünk nem volt – vagy talán volt lejünk,és átváltották?).Keskeny vágányú vasút vezetett Vásárhelyre.A vasúti kocsi másik végében valaki hangosan énekelt románul.Én ezen nagyon elcsodálkoztam,mert olyasmi Romániában elképzelhetetlen volt.Katonák is utaztak velünk,édesanyánk pedig megkérdezte egyiküktől,hogy miért engedik énekelni,de a katona csak annyit válaszolt,hogy hadd énekeljen,ha úgy tartja kedve.

   Vásárhelyen átültünk a Nyárád völgyébe vezető,szintén keskeny vágányú vonatra,délután pedig megérkeztünk a karácsonyfalvi állomásra.(Folyfalva közigazgatásilag oda tartozik.Amúgy a két falut csak egy helységnévtábla “választotta” el ,egyik oldalán Karácsonyfalva,a másikon Folyfalva felrattal.Csodálkoztam is,mert olyant még addig nem láttam.)A vasútállomás kb.800-1000 m-re,a Nyárád bal oldalán található..Valaki értesítette édesapánkat,hogy jöjjön elénk ,de a segédje jött elénk lószekérrel,mert ő a vásárhelyi állomáson keresett minket.

                                                            

6.                         Mire megérkeztünk a lakásunkra, megjött édesapánk is kerékpárral. Előzetesen nagyon gondosan „földíszítette” a szoba-konyhás lakást. Az egyetlen asztalt, az ágyat gondosan letakarta újságpapírral az „ünnep” tiszteletére.

             Nekem minden tetszett Folyfalván. A lakásunk egy meglehetősen hosszú épület szárnyában,a földszinten a sütőkonyha és egy magtár között húzódott meg. Az épület szárnyának egyik végén, az emeleten laktak az Úrék, a földszinten konyha, kamrák, a szakács,Imre bácsi lakása,fönt Kónyáék lakása ,4 vagy 5 szobával. Kónya,a „földesúr” fiatal házas , nagyon csinos felesége,a „kicsi naccsága” 20-25 év körüli lehetett,az idős „naccsága” (anyja vagy anyósa?) 50-60 év körüli, maga az Úr harmincas úriember. A szó szoros értelmében az, sosem éreztették „felsőbbrendűségüket”,édesapámat tisztelték, becsülték,mert nemcsak kovácsként,hanem gépészként,sőt órásként  is megállta a helyét,ráadásul nagyon sokat olvasott, ezért sok mindenről lehetett vele beszélgetni. Minket, gyerekeket is megszerettek,rólam fényképet is készítettek,ahogy Bocskay-ruhában az udvaron a díszlépést gyakorlom. Ez a fénykép is,sok mással együtt a sok hurcolkodás,esetleg később az 1970-es árvíz következtében eltűnt vagy megsemmisült.

    Lakásunkkal szemben egy lucernás,utána fás liget,4-5 m-es kerek dombbal a közepén,majd a Nyárád,kb.150 m-re. Ott vettem úszóleckéket 44 nyarán,és akkor  „ akartam” „  először vízbe fúlni. Harminc évvel ezután,1974 janurár 10-én,mínusz 10 fokos hidegben Szigeten,az Iza folyóban majdnem sikerült…

   

ÉLETEM LEGBOLDOGABB KORSZAKA következett, amelyet még a háború sem tudott elrontani.

       Az uradalom a falu keleti szélén uralta a környéket, keletre tőlünk már senki sem lakott. Cserefalva 1-km-re,a két falu között pedig egy kisebb dzsentri-birtok,Telegdy vagy Tulogdi (-y?) nevű család lakta. Én csak az úrfival találkoztam,5--6 évvel lehetett  idősebb nálam, és saját kerékpárral rendelkezett!!!Erre is azért emlékszem,mert 44-ben nyár elején elküldtek valamit vásárolni Ákosfalvára (3-4 km-re),és mikor már hazafelé tartottam, az úrfi utolért,fölültetett a kerékpárjára,úgy vitt haza. Sosem találkoztam többé vele.

  Velünk szemben három család lakott. Elek bácsi (ez a keresztneve volt, sosem szólítottuk a vezetéknevén) és „Elek néni”.50 év körüli gyermektelen házaspár ,a férfi asztalos. Mindig szívesen fogadtak, akármikor fordultam be hozzájuk. A bal oldali szomszédjuk egy özvegyasszony, Sára néni (vagy tán a férjét behívták a székely határőrezredbe  ?) és a lánya,17-18 éves lehetett, mi Ilonka néninek szólítottuk. Édesapám egyik gyermekkori barátja,rokonunk udvarolt neki az alatt a pár nap alatt,mikor édesapámat meglátogatta. Nagy szerelem lehetett,első látásra, mert a háború után                                                                           tudomásom szerint egy ideig még mindig Mihálykót várta.1951-ben láttam  őket                                                                                        utolszor,még nem volt férjnél. Erre a Mihálykó bácsira én nem is emlékeszem, egy érdekes történet fűződik hozzá.38-ban vagy 39-ben egy-egy kölyökkutya került hozzá illetve   

     7.                                                                                                                                                   hozzánknk,testvérek lehettek. Mókás jókedvükben egyiket Hitlernek,a másikat Sztalinnak (nem Sztálin!) „keresztelték. Nos,később Hitler rühes lett,abba pusztult bele,Sztalin is valamilyen dicstelen betegségben pusztult el.

    Ilonka néni csizmában járt. Mindjárt kiderül,hogy ez nem mellékes körülmény.1943 karácsonyán kaptuk az első karácsonyfát, Kutyfalván akkor még nem dívott. Kellőképpen fölkészültünk az Angyal (nem a Jézuska!) eljövetelére. Sötétedés után érkezett,fehér lepelbe burkolózva, hozta a földíszített karácsonyfát (nem lehetett nagy), csöngetett, szó nélkül letette az asztalra,majd távozott. Kellőképpen megilletődtünk, mert ráadásul ajándékot is kaptunk, Sárika azonban, mivel jó megfigyelő volt – és maradt - ,megjegyezte,hogy az Angyalnak épp olyan a csizmája ,mint Ilonka néninek. Mindez azonban nem rontotta a hitünket,örömünket, hogy valóban angyal járt nálunk. Én csak a saját ajándékaimra emlékszem. Egyikük egy tank ,anyai nagybátyám,Jóska bácsi hozta ajándékba. Csendőrként szolgált, 40-ben „költözött” Magyarországra (Észak-Erdélybe),és  katonakötelesként a csendőrséghez került. Másik nagybátyám,Mihály bácsi,édesanyám legfiatalabb öccse szintén katonáskodott,Vásárhely közelében egy katonai raktárnál teljesített szolgálatot,a háború után,pontosabban a front elvonulása után meglépett a katonaságtól.

   A harckocsi elbűvölt,rugóra járt,és menet közben „lőtt” is,ti. szikrákat szórt. Én azonban jobban örültem egy másfajta ajándéknak:Az egri csillagok (Biczó György rajzaival),illetve Benedek Elek:Magyar mese- és mondavilág,3 kötetben. Most kénytelen vagyok kissé eltekinteni a kronológiától. Rendhagyó módon ugyanis én akkor már tudtam írni-olvasni,bár az osztálytársaim még csak valahol az ábécé közepén jártak,késő tavaszra tanulták meg úgy-ahogy a teljes ábécét. Folyfalván ismerkedtem meg a technika egyik „vívmányával”,a gramofonnal,illetve a patefonnal. Édesapám ugyanis vásárolt egyet. A gramofontól az különböztette meg, hogy nem „díszítette” külső, nagy tölcsér. Az egész készülék összecsukva kb.30x50 cm-es doboz lehetett – később valahol elkallódott. Rugóra „járt”,azt kellett kellő figyelemmel fölhúzni,majd a fejet óvatosan a lemezre helyezni,és már szólt is a zene. Engem teljesen lenyűgözött .Kb.70 lemezünk közül válogathattam,azokat hallgattam,főleg a katonadalokat. Ma is tudom néhányukat:Harminckettes baka vagyok én,; Debreceni kaszárnya…;Százados úr, sejehaj…stb.A színük alapján különböztettem meg kezdetben a lemezeket,a betűknek több mint felét megtanították az iskolában, a többit pedig kikövetkeztettem. Szüleim meglepetésére december elején már tudtam olvasni. Első olvasmányom egy Jókai-elbeszélés ,A legvitézebb huszár. Az elejét édesapám olvasta föl nekem,én azonban türelmetlenül vártam a folytatást,,kezembe vettem a könyvet,és olvastam. Itt kell megjegyeznem,hogy édesapám  Jókai Mórt tekintette a világ legnagyobb írójának.  Kivétel nélkül minden művét olvasta,verseit, drámáit is, ti. megvásárolta  a Jókai-összes mind a száz kötetét, díszkiadásban. Azóta sem találkoztam senkivel,aki úgy ismerte

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  volna Jókait,mint ő. Mikszáthot is szerette, Hercegh Ferencet és sok mást is,de pl.Móriczot

8.                                                                                                                                                           nem. Később kiderült,hogy sok verset is tudott. Egyetemista voltam már,amikor hibátlanul elmondta Garay János két halhatatlan elbeszélő költeményét:Az obsitos,Az obsitos és Ferenc császár címűeket..Ezeket 12 éves korában kellett elmondania egy iskolai ünnepségen,és nem felejtette el.  Egyszer egy falusi megkérdezte tőle,hogy mennyi idő alatt olvas el egy 300-400 oldalas regényt,és hihetetlenül bámult,hogy 5-6 nap alatt. Pedig napközben nem jutott idő az olvasásra, este azonban mindig olvasott.

    Édesanyám is rászokott erre, ezért aztán semmi rendkívüli nincs abban,hogy én nyolcéves koromban már megrögzött olvasóvá váltam .Karácsonykor elkezdtem az Egri csillagokat, tavasszal a lucernásban ülve fejeztem be,júniusra pedig már a három Benedek-kötetet is elolvastam. Csöndes,csenevész,visszahúzódó fiúcska voltam,nem csoda,hogy Tercsi néninek,a tanítónőnknek a kedvence lettem. A többiek messze leszakadva követtek (vagy nem) engem, később Sárikát is,mert mikor 45 őszén Vásárhelyre költöztünk,Tercsi néni könnyes szemmel búcsúzott tőlünk. Még mos is emlékszem,mit mondott desapánknak:

   - Márton,vigye el minden tanítványomat,csak őket hagyja itt nekem! (Sárikát és engem).

     Érdekes, hogy később sem a kollégiumban,sem másutt (iskolában) nem találkoztam egyetlen folyfalvival vagy karácsonyfalvival sem. Ezen sokat gondolkodtam, és úgy vélem,azért nem tanultak tovább,mert a faluhoz szőlőhegy is tartozott,a legkedveltebb szőlőfajta pedig a nova (~noha) ,direkttermő, sok metilalkoholt tartalmaz,és idővel a lakosok elbutulásához vezetett.

    Hadd essék szó egy másik szomszédról is. Béresként szolgált az uradalomban. Volt vagy 7 gyerekük, és egyetlen szobában laktak. Nem szellőztettek, hogy ki ne „szökjék” a meleg. Egyik alkalommal reggel tévedtem be hozzájuk, de olyan kibírhatatlan bűz fogadott,hogy egy percig sem tudtam bent maradni. Mosatlan pelenkák, kiürítetlen bilik tették teljessé az éjszaka folyamán elhasznált levegőt. Sosem mentem többé hozzájuk látogatóba.

            Folyfalván, pontosabban Karácsonyfalván ismertem meg a mozit. Szombaton és vasárnap  vetítettek filmet. Az áramot egy benzinmotoros aggregát szolgáltatta. Teljesen elkápráztatott, szombat esténkén testületileg mentünk moziba. Nagyon bánatosak voltunk, ha egy filmet nem nézhettünk meg,mert…éven felülieknek szólt. A főfilm előtt rendszerint híradót vetítettek, ott szembesültem először a háború képeivel. Nagy büszkeség töltött el, hogy bátor katonáink hogy vonulnak (akkor már hátra), de a háború még nagyon messzinek tűnt.1943-ban még elképzelhetetlennek tartottuk,hogy valaha minket is elér.

    A közintézmények: községháza,templom,óvoda,iskola,csendőrség,posta mind Karácsonyfalván épültek,a mi lakásunktól kb.800 méterre kezdődött a községközpont. Azóta sem láttam olyant, hogy egy települést a másiktól egy tábla „választja el”.Az egyik telek még ide,a szomszéd már amoda tartozott. Keletre Cserefalva 1 km-re,nyugatra Csiba pár száz

                                                                                          

     9.                                                                                                                                                méterre,délre Kisgörgény, Somosd szintén egy-másfél km-re feküdt,gyalogszerrel kényelmesen elsétálhattunk bármelyikbe.

    Az iskola egészen más volt, mint amilyent Kutyfalván megismertem. Részben osztott osztályokba jártunk, ebből pedig előny is származott.. Házi feladatainkat ott írtuk le, a leckéket ott tanultuk meg,fegyelemre szoktattak,a számtant és az írást pedig gyakran ismételtük a nagyobbakkal együtt. Minket, alsósokat tanító néni,Tercsi néni tanított,a felsősöket (5-7.) pedig férfi. Tercsi nénit nagyon szerettem. Ötven év körüli lehetett,egyedül élő asszony (vénkisasszony? özvegy?). Sosem vert volna bennünket. Nagyon szerettem iskolába járni, talán azért is, mert messze kitűntem osztálytársaim közül. Egy fiú, Mészáros István,az állomásfőnök fia próbálta tartani velem a versenyt. Nemcsak az olvasást szerettem, hanem a számtant is, játszva oldottam meg a feladatokat,ez így tartott hatodikos koromig,mert akkor semmit sem tanultunk,7.-ben sem sokat,pedig ez lett volna az alap a középiskolában.

      Minden délelőtt, a nagyszünetben Tercsi néni cukrot – kristálycukrot – osztott nekünk, ehhez papírpoharat kellett hajtogatnunk. Mindenki hamar megtanulta, mert csak abba kaphattuk a cukrot. A „poharat” azután összehajtogattuk, betettük a könyvünkbe. Újat csak akkor kellett megint hajtogatni, ha már a régi elrongyolódott. Az ábécés könyvemet én decemberre már elolvastam,a verseket megtanultam,ezért volt időm,hogy a nagyobbakra figyeljek,ha nem épp nekünk tartottak órát. Egy jelenetre különösen emlékszem. Tercsi  néni arról beszélt,hogy mennyire káros az alkohol,a túlzott borfogyasztás. A visszakérdezésnél, amikor azt ellenőrizte a tanítónő, hogy ki mit értett belőle,az egyik negyedikes fiú majd kiugrott a padból,annyira jelentkezett,majd büszkén újságolta,hogy az ő apja naponta legalább 2 liter bort iszik . Szegény Tercsi néni láthatólag nagyon elszomorodott, nagyon bánthatta, hogy ennyire „értik” a leckét. Én is nagyot néztem,és már nem féltem annyira a nagy darab, erős fiútól,aki láthatólag a kisebbek példaképeként düllesztette a mellét. Engem különben sosem bántott, pedig más kisebbeket rendszeresen terrorizált a szünetekben meg órák előtt és után.”Szépírásom” azonban akkor kezdett romlásnak indulni. Kutyfalván  dőlt betűs írást kezdtem tanulni. Ez nagyon szép, de kézügyesség is kell hozzá. Szőcs József gyönyörűen írt, de rajta kívül egy fiút ismertem csupán,aki tanítónkat megközelítette szépírásban,ő viszont tökfej lévén nem nagyon emlékezett arra,amit leírt. Karácsonyfalván viszont már zsinórírást tanítottak, azt hiszem,Szekeres bácsinál is Marosvásárhelyt másodikban,harmadikban és negyedikben azonban már megint Szőcs tanított. Ezzel magyarázom, hogy a kézírásom enyhén szólva csapnivaló, gyakran én sem tudtam már elolvasni pár óra elteltével középiskolás koromban sem,amit leírtam .Szerencsémre Papp Gergő barátom az én jegyzeteimből tanult,rendszeresen lemásolta,én meg az ő jegyzeteiből tanultam,ha tanultam egyáltalán.

      Az iskolai „munkán” kívül nem sok dolgom akadt. Néha elküldtek a boltba (Hangya Szövetkezet – hirdette a felirat) ,itt kötöttem közelebbi ismeretséget akkori kedvenc

                                                                      

10.                                                                                                                                                  csemegémmel,a „medveszarral”.Lekváros-cukros édesség,épp úgy nézett ki pár méterről,mint a cipőfűző,úgy is akasztották föl egy kampóra,onnan adott a boltos egy lyukas húszfilléresért  egy vagy két szálat. A csokoládét 45 tavaszán majdhogynem véletlenül ismertük meg. Karácsonyra Sárika kapott valakitől egy sztaniolba csomagolt Mikulást, tavaszra lekopott róla a borítás,láttuk,hogy barna, véletlenül megnyaltuk, és boldogan újságoltuk,hogy édes, akkor mondták,hogy az csokoládé. Egy bő évtized múltán találkoztunk újra vele.

  Tavasszal aztán akadt „feladatom”. Szüleink csirkéket vettek, keltetőből. Újdonságnak számított  ez is számomra,mert előzőleg minden tavasszal láttam csirkéket,de azokat kotló (kotlós) költötte ki. Ezeknek viszont nem volt „anyjuk”, ezért mindig azt követték, aki először kilépett az ajtón az udvarra. Nagyon élveztük egy darabig, egy idő után azonban kezdett kínossá válni, hogy egy lépést sem lehetett tenni anélkül,hogy ne rohantak volna utánunk. Egy csütörtöki napon a szüleink Vásárhelyre mentek, engem bíztak meg a „csirkepásztori” feladattal . (Akkor jöttem rá, hogy nem mindig előnyös legnagyobb gyereknek lenni a családban. Később ez a meggyőződésem tovább erősödött. Sárika gyakran emlegette, ha valamit el kellett végezni, hogy:”Két év számít!”) Nos, a csirkepásztorkodás addig maradt elviselhető, amíg mennem nem kellett valahová ,gondolom,játszani. Sárikára nem hagyhattam, bezárni meg nem volt hová,nekem pedig nagyon mehetnékem lett. „Zseniális” ötletem támadt: összetereltem őket, majd leborítottam egy hatalmas vaslábassal, kényelmesen elfértek alatta,pedig voltak vagy húszan. Délután kérdezte édesanyám ijedten, hogy mi történt a csirkékkel. Büszkén mutattam, hogy mind megvannak, egy sem hiányzik. Tényleg ott voltak a lábas alatt, csak épp mind megdöglöttek, mert felhőtlen  ég alatt, a tűző napsütésben szegények belepusztultak a 60-70 fokos hőségbe a lábas alatt. Érdekes: nem emlékszem, hogy megbüntettek volna. Tulajdonképpen én a feladatomat elvégeztem, egy csirke sem hiányzott közülük.

         Sokat mászkáltunk, gyakran Cserefalváig, Kisgörgényig is,ott kedves ismerősök laktak a falu szélén (az asszony Ludasról származott),gyakran szüleinkkel együtt látogattunk oda,édesapánk hozta a patefont, lemezeket,jó bor mellett hamar ránk esteledett,néha már szundikáltunk,el is aludtunk,úgy kellett bennünket fölrázni hazainduláskor. A házat gyümölcsös vette körbe, cseresznyefák is, ezért aztán nyáron gyakran tévedtünk oda „véletlenül”Sárikával.

       Ilyen patefonos látogatások máskor is történtek,másokhoz is mentünk,az egyik pedig majdnem tragikusan végződött.

                     

11.                                                                                                                                                                A  majdnem-tragédia azzal kezdődött,hogy egy szombati napon, pontosabban este egy baráti családhoz mentünk látogatóba,természetesen patefonostul. Indulás előtt szokás szerint fát tettünk száradni a lerbe (a fűtésre és főzésre használt „takaréktűzhely” sütőjébe). Ez  43-44     telén történt. A tűzifánkat ugyanis nem sokkal korábban hozhatták az erdőről. Szárítani kellett, hogy jól égjen. A „kemence”, ahogy mi neveztük , főzésre és fűtésre is szolgált. Nos, mire este 10 körül hazaértünk, sűrű füst fogadott, mert a száradni betett fa elszenesedett. A füst annyira beette magát mindenbe, hogy pl. a terítőre tett tárgyak negatív lenyomata mindenütt megmaradt. A folytatásra már nem emlékszem, gondolom, jobban odafigyeltünk a fa szárítására.

      Gyermeki életemet a front közeledése sem rontotta el, nem féltem, inkább kíváncsian vártam az eseményeket. 44 nyarán mind gyakrabban hallottuk a harci repülőgépek zúgását, hamarosan megtanultuk, hogy a mély hangú zúgás a bombákkal megterhelt repülőgépekből eredt,a magasabb hangú pedig azoktól,amelyek már megszabadultak a terhüktől. Időközben katonák is érkeztek. Egy fiatal katonára emlékszem, az Úrék gazdasági udvarán, az egyik istállóban 4-6 csődört kellett gondoznia.  Mindennap fényesre kefélte a lovakat, szeretett is velük foglalkozni. Akkor ettem életemben először sárgabarackot (kajszit).A fiatalember a Szilágyságból jött, kapott hazulról élelmiszercsomagot,benne barackkal (nem Obamával!),amely időközben túlérett,sürgősen meg kellett enni,ebben pedig én nagy segítséget nyújtottam számára.

       Kiképzésre a közelünkbe jártak gyakorlatozni a székely határőrezred katonái. Cserefalva felé ugyanis, az út és a Nyárád között akkor még terjedelmes legelő húzódott, mellette fás liget,a Berek. Nem ott  laktak a katonák,de ott gyakorlatoztak: 35-50 év közötti meglett férfiak ,a kiképzést vezető altisztek (tizedesek,őrmesterek) 20-25 éves anyaországi fiatalok. Megdöbbentett, mennyire meghajszolták, gyakran megalázták őket. Egy alkalommal az egyik fiatal felült egyik „alattvalója” nyakába, úgy kellett szerencsétlennek a díszlépést gyakorolnia. Attól kezdve már nem tetszett a katonásdi, ritkábban bámészkodtam. Én viszont megtanultam a díszlépést, kedvtelve gyakoroltam a lakásunk előtt az udvaron. Erről fényképet is  készített a „Kicsi Nagysága”,de időközben valahol elkallódott.

       Más jelei is mutatkoztak a közelgő frontnak. A szövetkezeti bolt előtt állandóan két székely határőr strázsált fegyveresen, távcsővel a  nyakukban. Én nagyon kíváncsian bámultam a távcsőre, mégsem mertem belenézni,miután édesanyám megkérte őket,hogy engedjék meg nekem. Ma sem értem, hogy miért. Talán a túlságos szégyenlősségem miatt. Ebben is kitűntem a társaim közül.

     Pár háznyira tőlünk lakott egy zsidó család. Nem emlékszem, mivel foglalkoztak. Boltjuk biztos nem volt. Lehet, hogy már korábban be kellett zárniuk? Velük kapcsolatban hallottam először a „lexikon” szót. Édesapám mondta gyakran, hogy ha X. (sem a nevük nem jut eszembe,arra sem emlékszem,hogy találkoztam volna velük) valamit nem tud,megnézi a lexikonban. Ez persze engem nagyon érdekelt. Arra sem emlékszem, hogyan vitték el őket. 12.                                                                                                                                                       Lehet, hogy a szüleink nem engedtek ki az utcára. Édesapám tisztelte a nagy tudású férfit . Arra viszont határozottan emlékszem, hogy „távozásuk” után egy nappal már kiürült a házuk. A falusiak minden mozdíthatót elvittek a házból. Ha jól emlékszem, még az ajtókat,ablakokat is leemelték. Én még az udvarra sem mertem belépni, csak az utcáról láttam a „szerzés”nyomait. Arról, hogy hogyan bántak velük a csendőrök, jóval később,anyósomtól hallottam. Tiszahosszúmezőn laktak,12 km-re Máramarosszigettől, ott állt egy vonat az állomáson. Onnan kiáltott ki egy lány anyósomnak,gyermekkori barátnőjének: - Berta,hozzál vizet!

     Anyósom rögtön elindult egy vödör vízzel a vagon felé, ahonnan már nyújtogatták a karjukat. Az egyik csendőr odaszólt, hogy ha közeledni mer a vagonhoz,lelövi: - Hát akkor lőjön,de úgyis odaviszem a vizet! – Oda is adta, nem merték (?)  bántani.

      Nyár közepére mind gyakrabban terjedtek a hírek (álhírek?), hogy az angol-amerikai repülőgépekből olyan „gyermekjátékokat” dobnak ki, amelyek felrobbannak a vigyázatlan gyerekek kezében. Ezért aztán óva intettek, nehogy olyasmit vegyünk fel a földről,ami gyanús. Így esett meg velem, hogy pillanatok alatt eldobtam egy fogkrémes tubust. Nem volt még szokás a családunkban (de Kutyfalván sem) a fogmosás , nem ismertem a fogkrémet. Augusztus végére már egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy rövidesen hozzánk is elér a front. Már a hónap elején kidobolták, hogy amelyik házban nincs pince, ott bunkert kell ásni. Nálunk nem volt, a velünk szemben lakó béreséknél sem, így közös bunkert ástak. Édesapám tervezte,kb.15-20 négyzetméter területű gödröt ástak a konyhakertben,amelyet Kónyáék adtak megművelésre. A gödörre vastag rönköket raktak, arra szalmát, az egészre pedig kb.50 cm vastag földet,ezt pedig bevetették sűrűn árpával,jó megöntözték,10 nap múlva már zöldellt ,nem lehetett megkülönböztetni a kert többi részétől:akkor ismertem meg az álcázás alapjait. Később kiderült, hogy jó ötletnek bizonyult  a bunker,életeket mentett.

      Őszre vendégeket is kaptunk Vásárhelyről. Egy ismerős, kutyfalvi eredetű család nőtagjainak négyötöde költözött hozzánk:egy anya három lánygyermekével. Az asszony ,Anika néni kutyfalvi (dátosi eredetű) román családból származott. Egyetlen gyereke  egy elég gazdag családnak. Az apa Trianon után a falu bírája lett – előtte dédapám volt hosszú ideig - ,a falu ládáját még a hatvanas években is  őriztük, 1970 ben az is az árvíz áldozatává vált.. A lánya anyanyelvi szinten beszélt magyarul, román fiatalember nem nagyon élt a faluban,csak béresek,lényeg az,hogy szerelembe esett Szabó Laci unokabátyámnak   apai nagybátyjával,Szabó Ferivel,összeházasodtak,tudomásom szerint a férfit (a mesterségére nézve is szabó ) kitagadta a családja,mert román lányt vett el,a lányt ugyanígy,és Vásárhelyre költöztek. A férjet behívták katonának, az asszony meg ott maradt 4 gyerekkel. A legnagyobb velem egyidős lehetett, ő egy másik rokonhoz került, én csak látásból ismertem később. Nusi,, a legidősebb a hozzánk kerültek közül ötéves lehetett,Irénke három,a legkisebb,Marika egyéves ,mert még nem tudott járni. Ha utánagondolok, képtelen vagyok felfogni, hol is fértünk el nyolcan abban a kis lakásban,majd a háborús napokban tizenheten 13.                                                                                                                                                                a már említett béresékkel együtt a bunkerben. Szabóék annyira „városiak” voltak, hogy még a tyúkketrecet sem ismerték  a gyerekek. Sokáig emlegettük, hogy Nusi gyakran elgondolkodva nézegette a tyúkketrecet,míg rájött,hogy mi is az  az „épület. „ – Aháááá,most már túúúúúdom!...Ebben laknak a tyúúúkóóók!!!   

      A front közeledtével Kónyáék elmenekültek, a lakásuk ott maradt – üresen - ,mert egy nap alatt onnan is elvittek minden mozdíthatót. Mi talán azért nem, mert nem lett volna hová tenni? Édesapám néhány könyvet mentett meg attól, hogy gyújtós legyen belőle . Egy színilexikonra emlékszem,meg néhány Dumas-kötetre. Újabb „nemtudom” következik:miért nem költöztünk oda? Mert költöztünk! Közeledett a front. Először ágyúval lőttek a Nyárád baloldali , déli oldala felől északi irányba,Vásárhely felé,itt ásták be magukat a németek. A szovjet és a román csapatok egymásután lőttek, a németek csak ritkán válaszoltak,valószínűleg takarékoskodniuk kellett a lőszerrel. Egy vagy két napot a bunkerben töltöttünk. Ennivaló akadt bőven, főleg hús,mert miután az úrék elmenekültek,a falusiak széthordták a teheneket,ökröket,lovakat,de ránk maradt egy hatalmas kan .Olyan óriási, hogy senkinek sem kellett. Úgy döntöttek a nagyok, hogy akkor azt levágjuk saját használatra. Lefogni azonban nem lehetett, ezért édesapám bement az ólba,és egy pöröllyel akkorát sújtott a fejére,hogy elkábult,azután meg könnyű volt elbánni vele. A húst osztozkodás után, hogy meg ne romoljék, lesütötték, és zsírral együtt edényekbe rakták. Abból ettünk vagy két napig. Ám hamar megszoktuk, hogy a falura nem lőnek, csak egyik dombról a másikra , ezért hamarosan kimerészkedtünk,és folytattuk a „normális” életmenetet. Egyik délután édesanyánk Anika nénivel kiment a Nyárádra ruhát öblíteni, mint máskor. Akkor azonban délről ágyúval lőni kezdtek rájuk. Lehet, hogy távolról katonáknak nézték őket, akik a fűzfák között támadni készülnek? Rémülten futásnak eredtek, az ágyúlövések folytatódtak, egy lövedék a házba csapódott, elvitte a homlokzati falat. Tovább szaladtak lélekszakadva a biztonságosnak vélt bunker  felé az utca túloldalára. Újabb lövedék az egyik istállóba ütött néhány négyzetméteres lyukat. Valósággal beestek a bunkerbe, amikor a lejárat mellett közvetlenül csapódott be még egy. Rettenetesen megijedtünk mindnyájan. Attól féltünk, nehogy telitalálat érje a bunkert. Egy ideig még folytatódott a lövöldözés, majd miután nem láttak újabb mozgást, abbamaradt. Másnap reggelig nem mertünk kimozdulni a föld alól. Fogalmam sincs, hogyan aludhattunk, hisz nem volt annyi hely, hogy minden gyerek lefeküdjék. Másnap reggel, miután viszonylagos csönd lett, kimerészkedtünk, mi,gyerekek rémülve-ámulva néztük a falon tátongó óriási lyukat meg az összetört bútorokat. Az egyetlen asztalunk biztosan összetört, mert  a front átvonulása után egy falusi asztalossal új asztalt kellett készíttetni.

     Napközben ki-kijártunk a bunkerből, és onnan néztük,mint moziban …a háborút. Az orosz-román csapatok előzőleg  Ákosfalva tájékán átkeltek a Nyárád jobb oldalára, és az északi, Vásárhely felőli domboldalon támadták a németeket,akik beásták magukat egy kukoricásba,előttük pedig nyílt tér – legelő? – szabad kilátást biztosított. Román katonák rohamoztak, szabad szemmel is meg lehetett különböztetni őket az egyenruhájukról,főleg a 14.                                                                                                                                                           csúcsos fejfedőjükről. Mihelyt megközelítették a kukoricást,gyilkos gépfegyvertűz fogadta őket,akik nem estek el,visszafordultak. Akkor meg az oroszok lőttek elébük ágyúval. Újabb roham a németek felé,majd megint vissza…A felnőttek számításai szerint egy századnyi katona esett el. Másnap (harmadnap?), miután a front elvonult, a községből minden szekeret kirendeltek,hogy szedjék össze ,és temessék el a halottakat. Este néhány német katona a Kónyáék lakásának az emeletére telepedett, pontosabban a lépcső tetejére, onnan lövöldöztek  egész éjszaka Cserefalva felé. Reggelre elvonultak, de vödörszámra maradt utánuk a töltényhüvely. Nemsokára megérkeztek a szovjetek meg a románok. Előzőleg, mint „világlátott” embert, édesapámat kérdezték a szomszédok, hogy ugyan milyenek is lehetnek az oroszok. Ő erre azt felelte, hogy azok is csak emberek. Jobban félt a románoktól (vele együtt mi is),mert róluk tudott egyet s mást,ráadásul katonaszökevényként alapos oka volt félnie. Nekünk először az orosz katonákkal sikerült találkoznunk. Mint később bebizonyosodott, tényleg szerencsét hoztak számunkra. A falu szélén laktunk, ezért hozzánk tértek be először néhányan. Nagyon érdeklődtek, hogy Berlin messze van-e még. Nekünk volt földrajzi atlaszunk (előzőleg én is sokszor nézegettem, és azon csodálkoztam,hogy miért félkör alakú Vásárhely – később aztán rájöttem,hogy a félkör a lakosság számát volt hivatva feltüntetni,mert Kolozsvárt már kör jelezte.).Édesapám elővette az atlaszt, Európa térképét mutatta,a katonák meg nagyon savanyú képpel vették tudomásul,hogy Berlin még nagyon messze van. Amúgy elég barátságosan viselkedtek, nekünk, gyerekeknek valamilyen cukorkát adtak,amelyet talán Ákosfalván „ találtak”. Édesapám cigarettával kínálta őket. Volt finánc nem látott dohánya, azt előre megvásárolt cigarettahüvelybe kellett tölteni egy kis készülékkel. Akkor lett majdnem nagy baj, amikor a katonák követelni kezdték a „dohányvágó gépet”.Mutogatták, hogy olyan masina kell nekik,amelyik a dohányt ilyen szépen fölvágja. Édesapám hiába állította, hogy nincs olyan, nem hitték el. Talán  már fegyvert is fogtak rá, amikor elővette a szépen föltekert dohánylevél-csomót,és egy éles késsel vágni kezdte. Szájtátva bámulták, majd követelték, hogy vágjon még nekik. Nemsokára azonban két tiszt tért be hozzánk, az egyikük tudott valamit románul. Ők meg néhány kiló borjúhúst hoztak, és arra „kérték” édesanyámat, hogy estére főzzön  belőle nekik vacsorát. Rögtön hozzá is kezdett, a tisztek pedig indultak. Mielőtt elmentek volna, édesapám arra kérte őket,  írják föl a szemöldökfára,hogy  ide orosz tiszteket  kovártélyoztak. Föl is írtak valamit oroszul, majd távoztak, mondták,hogy majd vacsorára visszatérnek. Nem jöttek, valószínűleg sürgősen távozniuk kellett. A felirat viszont nagyon jót tett: akár orosz, akár román katona jött, mutattuk nekik a feliratot,ők meg sietve elkotródtak. Az oroszok talán azért, mert értették, a románok meg azért,mert édesapám előzékenyen lefordította nekik.  Mindnyájan úgy érzékeltük, hogy az orosz katonák enyhén szólva nem szerették újdonsült szövetségeseiket..

  Előzőleg (meg közben is?) kb. egy hétig néztük a Vásárhelyt dúló tűzvész visszfényét. A petróleumfinomító égett. A romok még középiskolás korunkban is ott „díszelegtek” a vasútállomás közelében.

    15.                                                                                                                                                          Az átvonuló csapatok tán tíz napig is hömpölyögtek a főutcán. Először a magyarok és a németek  .Akkor láttam először (és utoljára) kerékpáros szakaszt (századot?). Magyar katonák kerekeztek,a puskájuk a kormányhoz  rögzítve. A németek között 15-16 éves fiatal katonákat is láttunk.  Az egyesített „felszabadítók” napokig táboroztak a berekben. Miután elmentek, rengeteg lőszer maradt utánuk az őszi sárban. Valahonnan egy „döglött” akna  is előkerült,ezt a férfiak  saroglyára tették, beleengedték egy gödörbe,és tüzet raktak rá. Tisztes távolságból néztük pár percig, aztán nagyot robbant, és maradt utána egy hatalmas gödör.

   Átköltöztünk a sütőkonyhába. Szabóék távoztak. Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna velük. Megkezdődött az új tanév,a másodikat Folyfalván kezdtem. November végén vagy decemberben költöztünk Vásárhelyre.

     Folyfalvi emlékeimhez tartozik még, hogy a szovjet csapatok elvonulása után a román hatalom újra berendezkedett, a dicső román csendőrök vették át a hatalmat. Egyik napon nagyon megijedtünk, mert egy román csendőr (Ákosfalváról) édesapánkat kereste. Azt hittük, tudomásukra jutott,hogy  katonaszökevény . Szerencsére nem ezért kereste. Valahonnan megtudta,hogy a folyfalvi kovács órákat is reparál,hozott hát egy ébresztőórát (vekkert) javítani. „Természetesen” a „domnu maistru”(„mester úr”) „ készségesen” elvállalta. Hamarosan rájött, hogy mindene ép, csupán tisztításra,olajozásra szorul. Másnapra meg is lett, a csendőr megelégedetten hallgatta, hogyan ketyeg,ébresztőre állítva éktelen zajt is csap. Talán még fizetett is a munkáért? Két nap múlva dühösen tért vissza, mondván, hogy őt becsapták,ennek pedig rossz vége lesz:nem járt az óra. Édesapánk megszeppent, kézbe vette a „vekkert”, felhúzta,és…csodák csodája,az óra ketyegett. A csendőr nem tudta, hogy időnként fel is kell húzni. Rögtön kapott is egy kis agytágítást, hogy föl kell ugyan húzni, erőltetni azonban nem szabad, mert eltörhet a rugója. Nem találkoztunk  azután vele.

      Mi, gyerekek kedvtelve nézegettük a tábor nyomán maradt sártengerben lelhető kincseket. Egyik napon selyemzacskóba csomagolt sárga színű anyagot találtunk: kb.10-12 mm széles,10-12 cm hosszú, lapos valami volt,a mai tudásommal száraztésztához hasonlítanám. Kiderült, hogy könnyen meggyullad, élénken ég. A felnőttek megállapították, hogy tulajdonképpen „puskapor”, ágyúgolyó hüvelyébe vagy talán aknavetőbe tettek belőle aszerint,hogy milyen távolra akartak lőni vele. Gondos kutatás után még sok ilyen selyemzacskót találtunk, és természetesen hazahordtuk. Gyufánk már jórészt elfogyott, a boltokban már semmit nem árusítottak, (gondolom, a katonák mindent elvittek), ennek pedig elég volt egy kis parázs is,rögtön meggyulladt. Össze is halmoztunk a sütőkemence padkáján jónéhány zacskót, valamelyik napon pedig majdnem sikerült tűzvészt okoznunk, mert az egyik zacskó meggyulladt, utána pedig sorban a többi is. Nehezen oltották  el a tüzet. Folyfalván „tanultam meg” úszni a Nyárádban, ugyanott horgásztam először életemben. Sok halat nem hiszem, hogy fogtam volna, mert a horogként egy meggörbített gombostű  .           16 .                                                                                                                                                     szolgált.Az úszótanfolyamom majdnem tragikusan végződött, akkor „akartam” először (de nem utoljára) vízbe fúlni. Az úszásnem : a „kutyaúszás” ,és egy félóra alatt annyira jutottam,hogy sikerült 10-20 métert is úsznom. A „tanfolyam” helyszínén a Nyárád kiszélesedett, ellaposodott, lelassult. Vagy 30-40 méterrel lejjebb azonban összeszűkült a medre, a folyása pedig gyorsabb lett. Nagy buzgalmamban meg örömömben nem vettem észre, hogy elkapott a sodrás. Úszni így könnyebb is volt, de mikor már vagy 50 méterre lehettem, nagyon megijedtem, nem tudtam, hogyan fogok kiúszni a 7-10 m-re lévő partra. Szerencsémre édesapám felfigyelt, pár karcsapással utolért, és kimentett a vízből. Az úszás azonban folytatódott, de már jobban vigyáztam, nehogy elkapjon az ár.

       Szintén Folyfalván láttam először környezetszennyezést, de akkor még nem úgy hívták. Augusztus végén jött el minden évben a kenderáztatás ideje. A folyócska medre megtelt a vízbe rögzített kenderkötegekkel, ezeket cölöpökkel rögzítették, a tetejére pedig iszapot halmoztak.10-14 nap alatt a kender zöld része lerohadt,maradt a háncs meg alatta a kemény szár.  A környezetszennyezés pedig úgy történt, hogy a bomló, rothadó kender majdnem mind „megette” a víz oxigénjét,a szerencsétlen halak pedig „megbolondultak”,így mondták a falusiak. A víz felszínén úsztak félig döglötten, mi, gyerekek pedig kézzel gyűjtöttük össze a még élő, nagyobb halakat. A Maroson sokszor voltam aktív részese a kenderáztatásnak, ott azonban több  víz lévén, nem „bolondultak” meg a halak,pedig még Péterlakáról,7 km-ről is Kutyfalvára hordták a kendert áztatni.

       Az őszi hidegek beálltával a helyzetünk kezdett mindinkább tarthatatlanná válni. Kónyáék földjét felosztották,az uradalomból eltűntek a tehenek,az igavonó állatok,a szekerek. Édesapánk a fizetése egy részét az uradalomtól kapta, onnan kaptunk konyhakertet,lakást is. A tulajdonképpeni lakásunk első falát elvitte egy belövés, ezért költöztünk kényszerből a sütőkonyhába. Ez elég tágasnak bizonyult, ,de az ajtó nem zárt rendesen,ablaka alig. Az eredeti lakást, gondolom,azért nem akarták kijavítani,mert tudni lehetett,hogy huzamosabb ideig úgysem maradhatunk, minden ablak kitörött,ablaküveget (sem) lehetett kapni. Megszületett az elhatározás: Vásárhelyre költözünk. Kutyfalvára még nem mehettünk, mert a vonatközlekedés gyakorlatilag szünetelt,a kutyfalvi vasúti hídig lehetett volna (később lehetett is) leutazni.

                                    Vásárhely,1944-45.

     Édesapánk állást talált a Kisállomás melletti szikvízgyárban. Ennek egy részét a tulajdonos átalakította öntödévé. Összegyűjtötték a környéken lezuhant repülőgépekből az alumíniumot, megolvasztották,és kanalakat öntöttek belőle. Ezeket kellett azután csiszolni. Az üzem még 46-ban is működött, édesapánknak azonban utánunk kellett jönnie Kutyfalvára (45 őszén hazaköltöztünk). Még ma is emlékszem, egy délután (akkor már közlekedett néhány vonat) bicegve érkezett haza: a köszörűkő belevágott a térdébe,ott kellett hagynia az elég jól fizető állást.

     17.                                                                                                                                                          1944 novemberében költöztünk Vásárhelyre. Először a Tompa (Mihály?) utcába, ez a Poklospatak bal oldalán húzódott a mostani Szabadság úttól lefelé. Erről a házról alig maradt emlékem.  A  szobában cserépkályhával  kellett fűteni,beköltözésünkkor meg is volt rakva vastag fadarabokkal. Én akkor már tudtam tüzet rakni, hamar rájöttem, hogy újra kell rendezni a fát, alul gyújtóst, rá valamivel vastagabbat.  A patak jegén tanultam meg korcsolyázni. Az ócskapiacon lehetett olcsón korcsolyát venni, onnan származott az enyém is. Később is, kamaszkoromig itt vásárolták a korcsolyáimat. Ezeket korcsolyakulccsal kellett felrögzíteni,  de  a gyönge cipőtalpnak ez túlságosan nagy megterhelést jelentett ,találtunk tehát más megoldást:erős madzaggal erősítettük föl a korcsolyát,4-5 cm-es faágat tűztünk a madzag közepére,ezt aztán addig tekertük,amíg a korcsolya biztonságosan kapcsolódott a bakancsra. A gyerek ,a felnőttek többsége is bakancsot viselt nyáron is…vagy mezítláb járt (jártunk).  Az első „félcipőmet” 15 éves koromban kaptam, jegyre adták, fehér krepptalp díszítette, és vasárnap délelőtt,mikor templomba mentem vele (kötelező volt a templomba járás),minden fiún sárga irigységet láttam,a lányok pedig akkor néztek először rám. Nagyon büszkén hordtam!

   Sárika szerint itt töltöttük az első vásárhelyi karácsonyunkat, a másodikat pedig az Emke utcában, ide költöztünk pár hét múlva, de azt hiszem, nekem van igazam, mert 3.-ban már nem Vásárhelyt jártunk iskolába.

      Az Emke utcai lakásunkról már valamivel több emlékem maradt. A tulajdonképpeni lakásban egy Henter nevű család lakott. Én csupán egy fiatal lányra emlékszem, Henter Pirinek hívták,középiskolába (vagy polgáriba?) járt, és ma sem értem,hogy Szabó Laci,aki akkor nálunk lakott,mivel Enyedre nem mehetett,a Kollégiumban pedig az internátus még nem működött – miért nem udvarolt Pirinek. Ámbár Sárika azt állítja, hogy igenis udvarolt – akkor meg csélcsap lehetett, mert szíve hölgyének, egy kutyfalvi lánynak velem küldözgette az írásos vagy szóbeli üzeneteit,ez utóbbiakat románul,hogy ne értsem. Az egyik üzenetre most is emlékszem:”La ora sase sa fii acasa”(„Este hat órakor légy otthon”). Én kuncogtam, mert valamennyit tudtam románul, még az óvodában ragadt rám,tehát értettem az üzenetet,de úgy tettem,mintha nem érteném.

    Mi hátul laktunk egy melléképületben. Tulajdonképpen egy szoba volt csupán, de akkor még nem volt annyira kényes az ízlésünk,nem éreztem,hogy szűken lettünk volna. Gyakran megfordult nálunk László Jóska, egy évig ő is a Bolyaiba járt,de egy anyai rokonánál lakott. Emlékszem, egy alkalommal arról vitatkoztak Lacival,hogy melyik nemzetben legszebbek a nők.

                                                                                                                                                                                                                                                Édesapámat kérték föl döntőbírónak, mivel nagyon sokat olvasott,ő pedig kimondta a verdiktet:legszebbek a francia nők. Ebbe aztán belenyugodott mindkét fiú. (Laci 29-ben, Jóska 31-ben született.)

    18.                                                                                                                                                           Az iskolát – és Szekeres bácsit,a tanítónkat (másfél év alatt a harmadikat!) – szerettem, az osztálytársak befogadtak.   Közülük  Fülöp Sanyira, Tőkés Bélára,Kuti Endrére,Csiki Zoltánra,Toszó Árpira,Osváthra (?),Sükösd Jenőre,Csáki Jóskára,Sipos Sanyira emlékeztem, mikor középiskolás lettem.

   A 2. osztályt még Karácsonyfalván, Tercsi néninél kezdtem, számomra tehát a tanév nem lett  csonka, mert mikor Vásárhelyre költöztünk,már volt tanítás a Kollégiumban. Akkori osztálytársaim – ezt jóval később tudtam meg - , jóval hosszabb nyári vakációnak „örvendhettek”,mert (Tőkés Béla szerint – márpedig neki igaza van!) a tanítás csak novemberben kezdődött. Szekeres bácsitól kitűnő bizonyítványt kaptam, csupán szépírásból lett kettesem. Hiába, a dűlt betűs meg a zsinórírás elegye már akkor gondot okozott számomra.

    Két fontos emlékem a 2.-ból: Fülöp Sanyi szavalata és egy virágcsokor, amelyet Szekeres bácsi kapott valamelyikünktől (nem tőlem,nekünk erre nem volt pénzünk).

   45 tavaszán valamilyen alkalomból szavalóversenyt rendeztek az osztályban. Szabadon választhattunk verset. Én Petőfitől választottam az Erdőben címűt,Fülöp Sanyi is Petőfitől, A bilincs c. verset. Utcahosszal vert mindnyájunkat! Meggyőződésem, hogy nagyon jó színész lett volna belőle. Még most,65 év elteltével is szinte hallom a refrént:

„Csörgess, ifjú,csörgésed átok,

Mely a zsarnok fejére száll!”

    A virágcsokrot, mint említettem,Szekeres bácsi kapta. Örült neki, de azt mondta, hogy egy köteg zöldhagymának jobban örült volna,mert abban van C-vitamin. Vitaminról akkor hallottam először . Nem igazán értettem, hogy mi is az,de azt hiszem,hogy vagy Laci,vagy Jóska magyarázott valamit róla. Vásárhelyi emlékeim közé tartozik még, hogy édesapánk kérésére hetente kétszer elmentem a Fő téren (Piacon) lévő könyvesboltba,és megkérdeztem,hogy megvan-e nekik az Éva című regény. Ezt édesapánk olvasta előzőleg, nagyon szerette volna, hogy mi is elolvassuk,de nem sikerült. Az íróját, ha tudtam is, elfelejtettem. Különben is én akkor már Jókait faltam, később Dumast, akadt tehát olvasnivalóm. No meg Verne Gyula. Az ócskapiacon rengeteg könyvet lehetett venni olcsón, édesapánk pedig, ahányszor elment,mindig egy rakás könyvvel állított haza. Könyvre sosem sajnálta a pénzt.

         A kenyeret édesanyánk otthon dagasztotta,de mivel nem volt sütőkemence a háznál,pékhez vittük (mások is vitték) a kenyeret kisütni. A pék egy kutyfalvi román,Serbán Vilmus volt (mi így neveztük),és talán jobban beszélt magyarul,mint románul.

   Egy másik emlék. A Kisállomás környékén jártunk ketten édesapámmal. Én akkor történetesen hihetetlenül gazdag voltam, mert valakitől (nem tudom, miért) kaptam egy

 19.                                                                                                                                                       ötpengőst. Előzőleg filléreim voltak, ha voltak egyáltalán. Egy hadirokkanttal találkoztunk. Honvéd-egyenruha foszlányaiba öltözött, a két lába pedig combtól hiányzott. A két kezén vonszolta magát, fából készült támaszkodókra  nehezedett,úgy araszolt. Én annyira megsajnáltam, hogy odaszaladtam hozzá, és odaadtam az ötpengősömet. Az egész annyira hirtelen, spontán módon történt, hogy utólag félve néztem édesapámra, vajon mit szól hozzá. Nagyon örültem, hogy megdicsért. El is beszélgetett szegény honvéddal, én pedig annyira boldog lettem, mintha kaptam volna még valakitől egy ötpengőst.

     Csokoládé: valakitől kaptunk karácsonyra egy sztaniolba csomagolt Mikulást. Gyakran kézbe vettük ,a sztaniol lassanként lekopott róla,tavasszal előtűnt alóla valami barna akármi. Véletlenül valamelyikünk megnyalta. Kiderült, hogy édes. Megmagyarázták, hogy az csokoládé. Akkor ettem életemben először.

                                           Vissza Kutyfalvára

  A 2.osztályt Szekeres bácsival nagyon jó eredménnyel végeztem, csupán szépírásból lett 2-es osztályzatom. Ez lett az eredménye annak, hogy szálkás, dűlt betűs írást tanított Szőcs, zsinórírást Tercsi néni,és talán ugyanezt Szekeres bácsi. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy 3.-ban újra a dűlt betűs írást kellett (volna) tökéletesítenem,de akkorra már végleg elromlott az írásom. 1945 nyarán visszaköltöztünk Kutyfalvára . Szomorú visszatérés volt. A házunk utca felőli falát (a frontját) aknatalálat érte, másfél méteres lyuk tátongott rajta. Hogy ki ne dőljenek  az oldalfalak,édesapánk egy olyanszerű vassal fogta össze,amilyenből a kerékabroncsok,a „ráfok” készültek. A két végére menetet vágott, rá csavart, ezt is saját kezűleg, két oldalon pedig egy méteres ugyanilyen vas tartotta a falakat,utána pedig a lyukat vályogtéglával (csak ez volt) kirakta. Így is maradt 1969-ig, amikor a „szülőházamat” lebontottuk, és újat építettünk a helyére. (A többes sz.1. személy azt jelenti,hogy én is ott dolgoztam végig az építésnél,a csűrben aludtunk,ott is főztek.) (Gondban is lesz majd a „hálás utókor”, hogy hová is tegyék a díszes márványtáblát, amely az időknek                                                                                                                                                                        végezetéig hirdetendi,hogy „Itt született L.J.1936.ápr.19-én”. De ez legyen a hálás utókor gondja!)

   A két nagyanya,Klári nanó és Vén nanó elkeserítő helyzetben élt. Egyetlen tehenünket megsebesítette egy gránátszilánk, belepusztult. 1944-ben jó termés lett, de alig maradt  férfi,aki segítsen a betakarításban. Szabó Laci – ő akkor 16-17 éves lehetett – lekaszálta a szénát, sarjút, aratott is, de a termés nagy részét 20.                                                                                                                    elrekvirálták a szovjet meg a román katonaságnak. 19 44-ben az őszi szántást is csak részben sem végezték el, mert hiányzott az  igavonó állat. Szülőfalumban igázásra is tehenet használtak. Az, hogy tejet is adtak a tehenek, majdnem másodlagos szempontnak számított. Akinek csak egy tehene volt, az összefogott valakivel, aki ugyanilyen helyzetbe kényszerült. Normális időkben minden gazda  két tehenet tartott. Ökröket  csak 2-3 nagygazda  , ők lettek később a kulákok. Mi, édesanyánk és gyerekek nyár elején költöztünk haza, édesapánk még vagy két hónapig dolgozott a szikvízgyárban, de megsebesült,haza kellett jönnie neki is. Az öntödéből kikerült kanalakat kellett készre csiszolnia, a köszörűkőnek nem volt védő burkolata, és belevágott a térdébe. Egy délután arra lettünk figyelmesek, hogy vasból készült botra támaszkodva botorkál haza. A vonatok, rendszertelenül bár, de akkor már közlekedtek, kezdetben Kutyfalváig, mert ott a Maros hídját felrobbantották.  Minden szerelvény annyira tömve  utasokkal, hogy 1945 késő őszén édesapámmal Vásárhelyről úgy utaztunk haza, hogy feltett a szerkocsira,utánam mászott,így döcögtünk hazafelé. Késő őszre járt már, az eső is esett, mire megérkeztünk, feketék lettünk egyrészt a széntől, másrészt a mozdonyból kilövellő koromtól. Fogalmam sincs, mi keresnivalóm lehetett nekem Vásárhelyt. Arról  sem , hogy a bútoraink hogy kerültek haza. Vonaton biztosan nem, mert tehervonatok nem jártak. Valószínűleg lószekérrel szállította haza valaki.

    Nyár végére tehenünk is lett, Ruzsinak   nevezték. Valószínű, hogy ez a „Rózsi” személynévből származik,mert a leggyakoribb tehénnevek a következők:Virág, Bimbó,Berta…Vásárláskor meg szokták kérdezni a nevét,és azt is,hogy „hajszás”-e vagy „csás”. A fogatban ugyanis a bal oldali tehén (ökör) a csás, a jobb oldali a hajszás. Ez azért nem mindegy, mert szántáskor a hajszásnak kellett a barázdában maradnia, hogy rendesen fel lehessen szántani a földet. A következő pár évben, a „kollektív gazdaság” megalakulásáig volt benne bőven részem, hogy megtanuljam a szántást:egyedül.

    Azzal, hogy tehenünk lett, véget is ért az én boldog, „gondtalan” gyermekkorom. Októberig a tehenek a falu közlegelőjén „táplálkoztak”, oda pedig minden reggel ki kellett hajtani. Hazafelé már tudták az utat, csupán pár napig kellett eléjük menni, míg megtanulták,hol laknak. Tavaszra általában  .          21.                                                                                                                  elfelejtették,ezért néhány napig eléjük kellett menni. Az én napom úgy kezdődött, hogy reggel 6-kor, ősszel fél hétkor édesanyám költögetett, hogy keljek már fel, mert már mindenki kihajtotta a tehenét a csordába. Édesapám kezdetben a kovácsműhelyben dolgozott, majd az újonnan, a grófi birtokon létesült állami gazdaságban, ennek a neve Kutyfalván „firma”  (a ferma, farm szavakból keletkezett). Rám hárult tehát a reggeli „kihajtás”. A helyzetemet tovább rontottam azzal,hogy kilencévesen  megtanultam  tehenet fejni. Attól kezdve a tehénfejés is az állandó feladataim közé tartozott. Ősztől rám hárult az etetés, itatás is, valamint a trágya kidobása,a „ ganéhányás”, valamint reggelenként a kóré összeszedése és összekötözése. A tehenek ti. először kórét, vagyis kukoricakórót kaptak enni,arról lerágták a leveleket, a maradék pedig vagy a jászolban maradt,vagy lekerült az alomba (szalmát használtak almozásra). A kóré összeszedését nagyon utáltam, de nem lehetett nem elvégezni.  Nagyon hideg időben  a kútról,  vödörrel kellett a vizet bevinni az istállóba. Azóta tudom, hogy egy átlagos nagyságú tehénnek napi 30 liternyi víz kell a száraz takarmányhoz (Kutyfalván „kóst” az elnevezése), de akkor is innia kell, ha legel.

      Harmadikba tehát újból Szőcs tanító úrhoz jártam. Osztatlan 7 osztályos iskolában  kb. hetvenen ültünk a 10 m hosszú,6 m széles tanteremben. Reggel nyolcra kellett menni, délben hazamentünk ebédelni, délután kettőtől 4-ig , 6-ig újra tanítás. Órarendet nem kaptunk, tankönyvet  sem minden tantárgyból, ezért nem okozott nehézséget, hogy állandóan nálunk legyen minden könyvünk, füzetünk. A tanító úr minden óra elején elmondta, hogy melyik osztálynak (osztályoknak) kell figyelnie, a többiek addig csöndben tanultak, vagy a házi feladatukat írták. Hihetetlenül féltünk a tanító úrtól, arra nem is gondoltunk, hogy netalántán rendetlenkedni is lehetne. Verést általában az kapott, aki nem írta le vagy nem tudta a leckéjét. A „legkönnyebb” büntetésnek                                                                                                                                                                                    a tenyeres számított. „Nyújtsd a kezed” parancsszóra tenyérrel felfelé ki kellett nyújtani a tenyerünket, abba kaptunk a pálcával. Én csak egyszer vagy kétszer . Nagyon fájt, sajgott a tenyerünk. Tenyeresből egyet, kettőt, négyet szoktunk kapni. A szorzótáblát pl. úgy kellett tudni, hogy elhangzott a kérdés, pl.6x7? Aki nem tudott rögtön válaszolni, már nyújtotta is automatikusan a tenyerét. Néhányan félelmükben az ütés előtt visszahúzták a kezüket, de rosszabbul jártak, mert őket meg elfenekelték egy bottal. Néhányan szinte naponta kaptak 22.                                                                                                                                    óriási veréseket.  Egyik barátomat naponta megverték . Pár évtized után elmesélte,  hogy  gyakran azt sem tudta elmondani félelmében, amit megtanult. Haragudott is élete végéig Szőcsre. Ő először harmadikban találkozott vele, mert 1940-ben, az „átadáskor” ,vagyis Észak-Erdély visszacsatolásakor Vásárhelyre költöztek, ott kezdte az iskolát.

   A történelmet, földrajzot románul tanították. Harmadikban Románia hegyeit tanultuk,a tanítás pár héttel visszaköltözésünk előtt kezdődött, nekem pedig nagyon furcsának tűnt  ,hogy állandóan Mancit emlegetik. Az egyik osztálytársunkat hívták így. De nem róla volt szó, hanem a hegyekről: „Muntii Rodnei…”(„Radnai-hegyek”) stb. Rengeteg térképet kellett rajzolnunk. Külön a hegyekről, a folyókról, megyékről stb. A folyókat meg is kellett mutatnunk a térképmutató pálcával, és jaj volt annak, aki nem oda bökött, ahol a folyó eredt. A megyéket (57 volt?) úgy kellett mondani,mint a verset, háttal a térképnek, pl. „Albaaa,cu capitala Alba Iulia,…Ilfooov,cu capitala Bucuresti  („Fehér,központja Gyulafehérvár…”stb). A megyék nevének az utolsó szótagja rendszerint hosszan hangzott, ezért írtam  három „a” ill.”o” betűt. Adott parancsra meg kellett fordulni, és habozás nélkül rábökni a megyeszékhelyre. Aki nem tudta, már nyújtotta is automatikusan a tenyerét.

   A térképrajzolás külön gondot jelentett, mert alig akadt valaki, aki szabad kézzel tudott volna elfogadható körvonalat rajzolni. Átlátszó papír nem létezett. Viszont valaki kitalálta, hogy a petróleumos papír majdnem átlátszóvá válik. Azt rátette a térképre, meghúzta a körvonalakat, folyókat, hegyeket, megyéket stb., arról pedig indigóval már lehetett másolni. Még most is, akár behunyt szemmel is le tudnám rajzolni Románia körvonalait. Ráadásul arra is vigyázni kellett, hogy a korabeli ország kerüljön a füzetünkbe, mert az atlaszban Nagy-Románia térképe szerepelt, Bukovinával és Besszarábiával.                                                                      Egyik alkalommal, nem tudom miért, nem rajzoltunk le egy térképet. Büntetésből vasárnap délután be kellett menni az iskolába térképet rajzolni. Egy óra alatt elkészültünk vele,  de hazamenni egyikünk sem mert, mivel nem kaptunk rá engedélyt. Rendetlenkedni kezdtünk, talán még a padokra is felléptünk. Hirtelen megjelent Szőcs, mi pedig szoborrá dermedtünk. Persze mindnyájan verést kaptunk. Akkor is kikaptunk, ha nem kettes sorban, egymás kezét fogva mentünk hazafelé. Egyik alkalommal pedig azért  büntettek meg, 23.                                                                                                                                      mert nem köszöntünk egy velünk szembe jövő embernek. Nem a mi falunkban lakott, azért nem köszöntünk. Ez azonban nem enyhítette a bűnünket. Sorban addig kellett menni hazáig, míg legalább ketten maradtak. A tanító gyakran érdeklődött a falusiaktól, hogy sorban mentünk-e. Ha nem, büntettek.

        Pár hónap alatt megtanultam annyit románul, hogy a leckéket megértsem, megtanuljam. A román nyelvtanból az igeragozásra emlékszem leginkább,  jobban , mint a magyarra. Talán azért, mert a magyart értettem, tanulni csupán verseket kellett, de nagy gondot az sem okozott. A hosszabbak közül Arany balladája,  A hamis tanú maradt meg és a Családi kör. Senkinek meg sem fordult a fejében, hogy ezeket a verseket ne kelljen megtanulni . Emlékezetes még a helyesírás. Ezt már akkor is nagyon jól tudtam. Egy alkalommal negyediktől felfelé mindenkinek tollbamondást kellett írnia. Én már negyedikes voltam, tehát írtam. Mindenki annyi tenyerest kapott, ahány helyesírási hibája lett. Otthon büszkén újságoltam édesanyámnak, hogy csak én nem kaptam tenyerest. Nem szoktak a tanulmányi eredményeinkkel törődni, természetesnek vették, hogy jól tanulunk, ezúttal azonban  édesanyám , talán mert nem volt túlságosan sok dolga, megnézte a füzetemet, és…rögtön kiszúrta az egyetlen szót,amelyet hibásan írtam: azt kellett volna írnom,hogy „elvörösödött”, én azonban megtoldottam még egy szótaggal, és „elvörösösödött” lett belőle. Szerencsémre Szőcs nem vette észre. Már rég tudom, hogy javításkor a tanítónak, tanárnak a szeme a „valódi” helyesírási hibákat keresi, az elírásokat nem veszi észre. Már tanítottam Zetelakán, amikor szóltak, hogy az egyik „lozinkában” (=hazafias tartalmú felirat a falon) hiba van.                                                                                                                                                                                                       Tízszer elolvastam, de nem vettem észre . Ilyesmi lehetett, mint az „elvörösösödött”.

   A román nyelvtan nehezebbnek bizonyult, mert kellett tudnunk  a „perfectul simplu, mai mult ca perfect” („egyszerű múlt ,trégmúlt”),alakokat is. Utólag hálásan gondoltunk erre,  mert románból azután nem sok tanulni valónk akadt. Ebből, és a Bogáton tanultakból éltem még egyetemen is.

    Negyedikben világföldrajzot tanultunk, szerencsénkre magyarul. Nagyon fontosnak számított , hogy a térképen jól tájékozódjunk. Vissza-visszatérő feladatként kaptuk,  hogy utazzunk szülőfalunkból a világ valamelyik tájára. A közlekedési eszközöket  mi választhattuk,vagy kijelölték: vasút vagy vízi út.                            24.                                                                                                                          Pl.”Utazz el  San-Franciscóba vízi úton!” Végig mondanunk kellett, hogy hol milyen folyón,tengeren stb. kell közlekedni. San- Francisco esetén adott  a Maros, Tisza, Duna (Sulina-ág), Fekete-tenger, Boszporusz, Márvány-tenger, Dardanellák, Földközi-tenger, Gibraltári-szoros, Atlanti-óceán, és vagy megkerültük Dél-Amerikát a Horn- fokon keresztül, vagy rövidítettünk, a Panama-csatornát választva.  Az ilyen „utazásokat” annyira szerettük néhányan, hogy gyakran játszottuk is, vagy olyat, versenyszerűen, hogy ki talál meg hamarabb egy várost, folyót, hegyet stb. Ilyent még középiskolás korunkban is játszottunk. Ma már az afrikai országok is gondot jelentenének,mert némelyiknek azóta már harmadik neve van.

   Alkotmánytant is tanultunk. Mélyen az emlékezetembe vésődött, hogy azért van szükség királyra az ország élén, mert a család élén is van valaki, a családfő. Most már tudom, hogy ez nem így van, mert a vezetőt nevezhetik első titkárnak, főtitkárnak (Sztálin,Gh.Dej,Ceausescu stb.), a lényegen nem sokat változtat.

  Az aritmetika szilárd alapjait is ott sajátítottam el. A négy alapművelet mellett kamatszámítást, hármasszabályt, terület- és térmértékeket. Akkor még imádtam a számtant, abból voltam a legjobb. Később, Enyeden is jó hasznát vettem.

    Az iskolai életnek egy, nem mellékes jellemzője: a szemét felszedése.  Az  iskolában névleges „iskolaszolga”,azaz „takarítóember” is dolgozott ,János bácsi,a harangozó. Róla majd a későbbiekben írok. Majdnem-szomszédunk                                                                                                                                        volt,a harmadik házban lakott,lefelé,a Hazug-híd felé.(Ma is így nevezik, a nevét onnan kaphatta, hogy a közelében gyakran gyűltek össze emberek,társalogtak,mesélgettek,,gyakran füllentettek is.) János bácsi hetente egyszer felsöpörte az udvart, télen pedig utat nyitott a hóban. A szemét fölszedésének azonban sajátos formája alakult ki iskolánkban. Előzőleg azonban meg akarom említeni, hogy a mai értelemben vett szemét:papír,műanyag-zacskó,netán papírzsebkendő (ezt ma Magyarországon a fiatalok csak úgy nevezik,hogy „zsepi”, ez pedig a „zsepkendő” divatba jött formája) nem létezett. A papír tűzgyújtáshoz kellett, tehát nem dobtuk el. Valamilyen szemét azonban létezett, ha másként nem, száraz falevél formájában. Hetente kétszer-háromszor, amikor fölsorakoztunk az osztályba vezető lépcső előtt, a tanító úr 25.                                                                                                                          végignézett rajtunk, az udvaron,majd fölcsattant a parancs:”Szemetet fölszedni!” Úgy ugrottunk szanaszét az udvaron, mintha bomba robbant volna közöttünk. Egy-két perc alatt mindent összeszedtünk, ami szemétnek minősült. Ha netalántán ezt az írást valaha fiatalok is olvasnák, szeretném megemlíteni, hogy abban az időben egy év alatt nem halmozódott föl annyi szemét az iskolában, mint ma egy nap alatt egy átlagos osztályteremben.

    1945-ben,46-ban többek között gyufát is ritkán lehetett vásárolni  a boltokban.  Akkortájt terjedt el közöttünk, gyermekek között a hiedelem, hogy aki összegyűjt  38-40 szál meggyújtott gyufaszálat,és visszaküldi a gyárnak,az egy valóságos futball-labdát kap ajándékba. A gyufa akkor sem számított luxuscikknek, könnyen ki lehetett volna számítani, hogy ha megveszek egy „skatulya” gyufát, meggyújtom,eloltom, majd visszarakom a skatulyába, máris egy valóságos futball-labda tulajdonosa lehetek… Azóta már sokkal egyszerűbb hiedelmek terjednek társadalomszerte.

     Nem tudom, a mai emberek közül ki tudná elképzelni, hogy a 20. században átmegyek a szomszédba parazsat kérni, mert fa ugyan volna, de nincs mivel begyújtani. Pedig ez 45-46-ban mindennapos dolognak számított . A papír azért is bizonyult  különösen becsesnek. Miután a gróf elmenekült a faluból,                                                                                                                     , minden mozdíthatót  széthordtak a kastélyából. Csak az maradt, amit nem találtak meg, vagy nem tudták elcipelni. 1958-ban pl. még egy hangversenyzongora hányódott a kastély kocsifeljárójában. Már rég lehangolódott , de ha valaki, hozzáértő elvitte volna, az utókor számára  nagy „jótéteményt” vitt volna végre. Ugyanígy egy hegedűvel. 1946-ban édesapám egy hegedűvel állított haza, a grófi kastélyból hozta, egy évig használtam.

    Sz. P.  révén ismertük meg a Borsszem Jankó c. folyóiratot. 1944 őszén a kastélyból elvittek minden mozdíthatót. Érdekes módon a legtöbbet Dátosra: bútorokat,kárpitokat,evőeszközöket. A könyvek csak annyiban érdekelték őket,hogy jó tűzgyújtónak számítottak. Ezekből aztán a kutyfalviak is vittek haza sokat-keveset, attól függően, hogy milyen távolságra laktak a kastélytól. Érdekes,hogy Szabó Laci, bár csak 400 m-re laktak a kastélytól,semmit sem vitt el. Sz.P.-ék azonban sokat,főleg folyóiratot. Ezekből aztán, különböző kedvezményekért cserébe, mi is kaptunk néha egy-egy példányt, amely így megmenekült e „nemes” tűzgyújtói feladattól.

 26.                                                                                                                                     Az osztatlan-,illetve a részben osztott iskoláknak/osztályoknak előnyei is vannak. Mi  ezt gyakran tapasztaltuk Kutyfalván.  „Repetitio est mater studiorum” – Ismétlés a tudás anyja. Ha nem épp velünk foglalkozott a tanító, házi feladatot írtunk, tanultunk. De arra is jutott időnk, hogy a többi osztályra figyeljünk. Így aztán gyakran ismételhettük a korábban tanultakat, de „fölfelé” is lehetett figyelni, vagyis a nagyobb osztályosok anyagát megtanulni. Nem egyszer megtörtént, hogy egy nagyobb tanulónak kellett (volna) felelni, és ha nem tudta az anyagot, megszégyenítette: egy kisebbet szólított Szőcs, hogy válaszoljon.

    Most sem tudom, honnan volt annyi energiája a tanítónknak. Minden évben színdarabot tanított be nekünk , néha kettőt is,egyet karácsonyra,egyet meg év végére. Azt, hogy az iskolának énekkart vezényelt, természetesnek vettük. De esténként, főleg télen a felnőttek kórusát is vezette. Mi vittük a hírt, hogy mikor melyik szólamnak lesz próbája. Legidősebb nagynéném, Katica néni férjének, Somodi Jóska bácsinak az állandó hírvivője én lettem:” - Jóska bácsi, este basszus! - Jó, akkor már megint basszus leszek.”(Kutyfalván, „a”-zó nyelvjárásban ez azt jelentette, hogy „bosszús”).

  Jóska bácsit mindnyájan szerettük, jobban, mint Katica nénit. Nagynénénk rendszeresen veszekedett, kiabált, Jóska bácsi látszólag türelmesen hallgatta, csak néha szólt rá csöndesen:”Kati, te,hallgass már!” Meggyőződésem, hogy tehetséges íróvá válhatott volna. Csodálatosan tudott mesélni történeteket, amelyek vele vagy mással estek meg. Órák hosszat hallgattuk, ha épp úgy adódott. Ő is vásárolt könyveket, pl.  Tolnai Világtörténelmét , a Tolnai Világlapja bekötött példányait. Ezeket én már harmadikos koromban olvastam.

  Évente egy színdarabot a felnőtteknek is betanított, emellett téli szombat estéken irodalmi esteket rendezett. Egyiknek én voltam a főszereplője. Egy irdatlanul hosszú verset kellett felolvasnom (Vörösmarty: Szilágyi és Hajmási), mert állítólag én tudtam mindnyájunk közül legfolyékonyabban (hiba nélkül) olvasni. (Most néztem meg a Vörösmarty- kötetben, nem is olyan hosszú!) A „főszerepről” jut eszembe, egy karácsonyi előadáson én kaptam egy színdarabnak a főszerepét. A címét már elfelejtettem, de azt nem, hogy      

      27.                                                                                                                Jánoskának neveztek a darabban, és nyápic,beteges gyereket kellett „alakítanom”. Nem hiszem, hogy átütő (frenetikus) sikert arattam volna.

  Szőcs ezeken kívül már „csak” kántorként  dolgozott,(kántortanító), meg a szövetkezet könyvelését is ő intézte. Nem tudom, a mostani kollégák mennyit vállalnának ezekből (külön fizetség nélkül).

   Harmadikos koromban kaptam első gúnynevemet. Akkor is, később is a gúnyneveim onnan származtak, hogy a rengeteg olvasás következtében sokkal többet tudtam , mint iskolatársaim (osztálytársaim). A gyümölcsökről tanultunk, és a tanító megkérdezte, hogy nevezik azt a kis lényt, amely sok gyümölcsben megtalálható. Kutyfalván azt úgy nevezték, hogy „nyű”. A kérdésre, hogy ki ismer más elnevezést, jelentkeztem, és mondtam, hogy kukac. Hangosan felröhögött mindenki a tanteremben. Ők azt addig még nem hallották, így lettem Kukac (évtizedekkel a számítógép meg az e-mail  feltalálása előtt), ezt aztán rövidítették is:Q (no nem így,ezt a betűt nem tanították, hanem így:Ku.) Egy másik alkalommal a szelekről tanultunk, arról is, hogyan nevezik a nagyon erős szeleket, szélviharokat. A „vihar” szót ők is ismerték,de mikor én (már akkor sem voltam teljesen normális) mondtam, hogy „ciklon” meg „orkán”, e két utóbbi is rám ragadt. A ciklon tán azért nem, mert egyszeri hallásra megjegyezni sem tudták. Később, Enyeden „Tudós” lettem, majd „Macska”, mert tanultuk A tudós macskáját,én meg a sok olvasás következtében sokkal több tudással rendelkeztem,mint az osztálytársak. Vásárhelyt, nyolcadikban sakkviadalt rendeztek az osztályunkban, amelyet véletlenül én nyertem meg, tán azért,mert a többi részvevő még nálam is gyengébben játszott. Jutalmam: a „Bajnok” elnevezésben részesültem, ebből később „Csempi” lett, mert Ernő egyik oroszórán megkérdezte Piszmo bácsitól, az orosztanárunktól,hogy mondják oroszul,hogy bajnok. „Csempion, - ez rövidült csempivé.  Mindez így utólag tréfásnak tűnhet, de én akkor nagyon szenvedtem ezektől . Akkor tapasztaltam saját bőrömön,hogy a közösség kiveti önmagából azt,aki „kilóg” a sorból (nagyobb,kisebb,okosabb,butább stb.) . Leginkább azokat nem tűri a közösség, aki különb . (A rút kiskacsa története). De már az ókori görögöknél megjelenik, Prokrusztész ágya kapcsán. A mondabeli görög a vendégeit saját ágyába fektette, és ha túl hosszúra nyúltak,alul vagy fölül levágott belőlük annyit, hogy a szabványnak                 m                 28.                                                                                                                         megfeleljenek, ha meg túl rövidek (alacsonyabbak) voltak,akkor addig nyújtotta szerencsétleneket, amíg elérték a szabványméretet. A „legszebb” történetet ezzel kapcsolatban Szigeten hallottam egy orvostól. Máramarosszigettől 15-20 km-nyire található egy gyönyörű fekvésű falu, Rónaszék. Híres sóbányáját művelték még a 20. század elején is, de később a bányát elöntötte a víz, Trianon után meg senkinek nem jutott eszébe helyretenni, mert megszűnt a vasúti összeköttetés az ország többi részével. A faluban magyarok laktak, egymás közt házasodtak évszázadokon át, a beltenyészet pedig megtette a maga hatását. Ráadásul az ivóvizükből hiányzott a jód, ezért legtöbbjüknek a nyakán golyva nőtt. Történt,hogy egy szép lánynak egy nem odavalósi fiatalember kezdett udvarolni. Vasárnap kora délután szokott érkezni (természetesen gyalog), a falu szélén lebzselő fiatalok pedig gúnyos nevetéssel, röhögéssel mutattak feléje:”Né, nyomorék!!!” Tudniillik nem volt „szegénynek” golyvája. Ugyanitt született sok „kommenciós muta”. (A „muta „ Máramarosban azt jelenti,hogy „nem teljesen épelméjű”). A sóbányászok a bérüket természetben kapták (só,mert azt lehetett értékesíteni,gabona stb). A „kommenciót” negyedévenként kapták,olyankor meg ünnepelni volt szokás,jól leitták magukat, kilenc hónap múlva pedig megszülettek a kommenciós muták.                                                                                                                                                                                                                 Egyik másik fiút az anyja vitte a hátán,kosárban sorozásra. (Ilyesmit Jókai is írt valamelyik regényében.)  

  Sz.P. nevű osztálytársamról (a Borsszem Jankós) jutott eszembe a következő mulatságos történet. P. gyönyörűen írt, de ezzel ki is merült iskolai jó tulajdonságainak tárháza. Nagyon nehezen tanult, viszont könnyen felejtett. Egyik alkalommal, amikor nem tudta a leckét, azzal védekezett, hogy azért nem tudja, mert éhes. Ez, ha jól emlékszem,47 tavaszán történt, és történetesen igaz is lehetett. Szőcs megszánta, átment vele a lakásába (az iskola épületében lakott), és szólt a feleségének , hogy adjon neki enni (nagyon jó szívű,kedves asszony volt a „tekintetes asszony”,szerettük,ha néha ő jött be a férjét helyettesíteni,ünnep volt számunkra – később óvónőként dolgozott, míg ott laktak). Ők sem éltek bőségben, fuszulykaleves volt az ebéd (úri nevén bableves, sőt szárazbableves, de csipetke és füstölt csülök nélkül!). P.”bevágott” két nagy tányér levest két nagy karé (karaj, karéj) kenyérrel,majd visszajött a tanterembe. – No, P., tudod már a leckét? – Most azért nem tudom, mert nagyon jóllaktam! -  Ezen még Szőcs is nevetett, és a helyére küldte.

   29.                                                                                                                             Sárikának egyik osztálytársával, egy nyelves kislánnyal történt meg a következő hallatlan eset: Szőcs felírt egy számtani feladatot a táblára, és kiküldte a táblához, hogy oldja meg. A kislány fölállt, és határozott hangon kijelentette: „Aki felírta, oldja is meg!”  Mi valósággal kővé dermedtünk. Ilyesmi nem történt emberemlékezet óta. Arra már nem emlékszem, hogy milyen büntetést kapott. Otthon sem számított engedelmesnek , pedig többen voltak testvérek, két nála kisebb gyerek is élt a családban. Egyik alkalommal az anyja küldte valahová, ő pedig megtagadta, hogy menjen. Az anyja nem sokat teketóriázott, elő a pálcát,és ütni kezdte e lábát, ő meg sikoltozni kezdett: „- Juj, a lábam, jujujuj ! Juj a lábam, nem megyek!” 

   Velem meg a következő rémes eset történt. Mivel könyvmoly voltam meg jó tanuló, kaphattam (és kaptam is sokszor) az iskola kicsiny könyvtárából könyvet olvasni.47 tavaszán egy nagyon szép kiállítású növénytant vittem haza, a végén vagy 50 lap színes illusztrációval. Többször kézbe vettem, olvasgattam. Beállított hozzánk Somodi Jóska bácsi fia, szintén Jóska. Legény volt még,de huszonötön túl, már akkor vénlegényszámba ment. Kézbe vette a könyvet, nézegette, majd hazavitte azzal, hogy másnap visszahozza. Hozta is, nem másnap, hanem később, de én majdnem elájultam, mikor láttam, hogy mi lett a gyönyörű könyvből. A lapok fele hiányzott, a megmaradt részén pedig furcsa nyomok. Kiderült, hogy az istállóban letette, a tehenük pedig enni kezdte. Felét el is fogyasztotta, mire észrevette. Bár Jóska  jóval idősebb volt nálam, kiabálni kezdtem, de semmit sem tehetett ő sem, én sem. Pár évig rettegtem, hogy mit mondok majd Szőcsnek, ha kéri a könyvet. Nem mondhattam volna, hogy mi történt. Ősszel Enyedre kerültem, Szőcsék ideiglenesen elköltöztek, a könyv történetét pedig jótékony homály fedi.

   Annyira könyvbolond lettem, hogy az még a mi családunkban is túlzásnak számított. Édesapánk minden este olvasott,  anélkül nem feküdt le,édesanyánk is, ha ideje engedte. Ha valamilyen jó könyvre bukkantam, nehezen lehetett tőle elválasztani. Téli estéken szokás volt korán feküdni, én azonban ébren maradtam, olvastam. Haton aludtunk az egyetlen szobában , amelyet fűteni is lehetett. Ez volt az előszoba, konyha, nappali, hálószoba szalon egyben. 47-re meghalt Vén nanó is, Klári nanó is, ezért átmenetileg csak négyen laktunk benne. Gyakran hallottam  hol nagyanyámtól,hol a szüleimtől, hogy feküdjem  30.                                                                                                                                   már le, ne pazaroljam a drága petróleumot! Én dünnyögtem valamit válaszként, de gyakran éjfél után is fönn maradtam. Ha kérdezték, hány óra, füllentettem. A falióra ott „ingázott” a falon, de szerencsére akkor már nem ütötte az órákat, látni meg az ágyakból nem lehetett, mert  az ablakokkal szemben helyezték el , az óra meg az északi falon függött. (Édesapánk halálakor megállt ez a falióra, én megkaptam örökségbe, ennyit örököltem a szülői vagyonból, egy műasztalossal még Szigeten megjavíttattam a dobozát, később Pécsett drága pénzért megjavították, járt is pár évig, de már pár éve „hallgat”.)

   Napközben próbáltam nem szem előtt lenni, mert általában engem ugrasztottak pl. a boltba vagy a Marosra vízért. Vén nanó csak marosvizet volt hajlandó inni. Egy cserépkorsóban hordtam neki kétnaponta. A tornácunkon hányódott  egy oldalára fektetett sifon (ruhásszekrény), abba, ha bebújtam, nem láthattak, viszont a réseken behatolt annyi fény,  hogy olvasni lehessen. Ha szólítottak, hallgattam. Esetleg találgatták, hogy hol lehetek. Nem sokáig tartott azonban ez a rejtőzködés, mert Sárika látta, hogy hová bújok, és elárult. (Ezt azóta sem bocsátottam meg neki!) Még néhányszor próbálkoztam, de fölhagytam vele, mert ha nem találtak, rögtön ott kerestek.                                                                                                                          Harmadikos koromtól fokozatosan bevontak a házi és a mezei munkákba. 1945 decemberében megszületett Domi  öcsénk (hivatalosan Domokos, még hivatalosabban „Dominic”,mert nem lehetett magyarul anyakönyvezni). Édesanyánknak mind kevesebb ideje maradt, rengeteget kellett dolgoznia. Minden délre, vacsorára főznie kellett. Amellett takarítani, télen fonni, tavasszal szőni, emellett a mezőre járni, gyerekekkel törődni, mosni. Nyár végétől a kendert feldolgozni.  A legkegyetlenebb munkának a mosás bizonyult.. Azzal kezdődött, hogy hoznom kellett a Marosból (350-400 m-re folyt) pár vödör vizet, mert a kútvíz túl kemény lévén, nem habzott eléggé a szappan. Mosószernek hírét sem hallottuk , a szappant minden háziasszony maga főzte összegyűjtött, evésre alkalmatlan zsiradékokból. Elméletileg esővízzel is lehetett volna mosni, de nem volt még szokás  ereszcsatornát tenni a háztetőkre , megfelelő nagyságú edény sem akadt az esővíz összegyűjtésére.  Marosvízzel  kezdődött  tehát a mosás:minden ruhadarabot külön kellett  szappanozni, dörzsölni, majd úgy szappanosan belerakni egy cseberbe, ez 40-50 literes lehetett. Mikor megtelt, egy vastag vászonterítőt (lepedőt) tettek rá, arra 10 cm vastagon fahamut, majd leöntötték forró vízzel – szintén  

31.                                                                                                                                         a  Marosból. A cseber alsó részén lévő  lyukban  csap, a képződött lúgot leeresztették,majd a tetejére visszatöltötték. Ezt a folyamatot kétszer – háromszor megismételték. Ebben ázott a ruha egész éjszaka. A szappanozást rendszerint kora délután kellett elkezdeni.  Másnap kezdődött a neheze. Ha lehetett, a csebret levittük a Maros partjára. Ha áradt a folyó,akkor nem, mert az iszapos  parton nem lehetett lemenni, a víz pedig olyankor zavaros. Mosószéket vittünk le (nagyjából akkora volt és úgy nézett ki, mint most egy vasalódeszka), azt be kellett állítani a vízbe. Természetesen annak az asszonynak is a vízbe kellett állnia, aki mosott. Kezdődhetett a sulykolás, a következő sorrendben: öblítés a vízben, sulykolás, öblítés, sulykolás. Mindaddig,  míg tiszta nem lett. Ez nyáron is fárasztó volt, de télen! Léket vágtunk a jégbe, abban öblítettek. Egy- egy fazék forró vizet vittünk,hogy a hideg vízben megdermedt kezet melegíteni lehessen. A lábuk alá az asszonyok szalmát tettek,hogy valamennyire szigeteljen. Ha nem volt jég, akkor meg be kellett állítani egy fél lábú pallót  a vízbe. Ennek egyik oldala, a „lábatlan” a parton feküdt, a lábbal rendelkező oldala pedig a vízbe merült. Ennek ellenére a mosást végző asszony így is csuromvizes lett, de legalább nem kellett a vízben                                                                                                                 állnia. Pár évvel a háború  után már lehetett gumicsizmát kapni, a nők pedig a férfiak gumicsizmáját vették föl, előzőleg sok kapcát tekertek a lábukra. Nem tudom,hogy előzőleg mit vettek a lábukra.

 Számomra az volt a nehéz, hogy a 60-70 kilós csebret le kellett vinni. Ez úgy történt, hogy a cseber fülén lévő lyukakba botot, seprűnyelet dugtak, alájuk két rúd került, szintén lyukakkal ,hogy a botot belé lehessen dugni.  Segíteni a gyöngébbnek úgy lehetett, hogy az erősebb s súlyponthoz közelebb fogta a rudakat. Így is meg kellett állni 40-50 m megtétele után.

    Ha végképp nem lehetett lemenni a Marosra, maradt a kút. Nálunk is, mint a legtöbb udvaron, gémeskútból húztuk a vizet 10 literes vödrökben. Egy-egy nagymosáshoz 500-600 l vizet kellett kimeregetni. Nálunk az átlagnál gyakrabban történt  nagymosás, egyrészt mert  sokan voltunk, gyerekek is, ketten,hárman majd négyen. Édesapánk pedig  kovácsként  sokkal több mosnivalóval szolgált. Szegény édesanyánk szokta is mondani, hogy ha egy asszonyt meg akar verni az Isten, azt kovácshoz adja feleségül. A mai nők közül soknak fogalma sincs, milyen megterhelő volt valaha a nagymosás. A színes

 32.                                                                                                                                holmit csak kézzel mosták, a pelenkákat is. Volt részem benne, gyakran kellett mosnom öcséim pelenkáit, ha édesanyánk a mezőn dolgozott, és nekünk Sárikával kellett vigyáznunk elébb Domira, később Marcira.

                                                                      
                                Gyermekjátékok,1945-51

   A mai gyerekek,ha nincs számítógépjük, fülükre kapcsolt „zenéjük”, focilabdájuk, nem tudnak játszani. Tapasztalatból tudom, sokan úgy gondolják, hogy ezek nélkül elképzelhetetlen az élet. Mi ezeket nem ismertük, de ha időnk engedte, mi is játszottunk. Mindjárt hóolvadás után a fiúk 5-től 15 éves korig, elindultak „bárábolyt” ásni. A turbolyát nevezik így szülőfalumban. Ernyős virágú, egynyári növény, külsőre alig különbözik a fehér virágú büröktől. A gumója hasonlít kissé a retekhez, de annál jóval kisebb,a 2 cm-es példányok már nagynak számítanak. Kora tavasszal indultunk, bárábolyásóval felfegyverkezve. Ez 50-70 cm hosszú, a végén hosszúkás ék alakú 3-4 cm vastag „ásóbot” volt, rendszerint minden gyermek magának faragta. Ez jelentette számunkra a gyümölcsöt, vitamint kora tavasszal. Kutyfalván akkor kevesen                                                                                                                                                  ültettek gyümölcsfát, úgy gondolták,hogy az csak gyermeknek való. Nagyjából letöröltük róla a földet, és jóízűen rágcsáltuk. Olyan helyen találtuk, ahol  sok  nagy akácfa nőtt. Sehol másutt nem találkoztam vele. Sokáig úgy hittem,hogy  az akácfákkal gyökérkapcsoltan tenyészik, és ezekkel került Európába „potyautasként”. Valószínű, hogy azért nőtt főleg akác alatt,mert ez a fa későn lombosodik, és addig alatta az aljnövényzetnek ideje van fejlődni. A bárábolyásás  időszaka 2-3 hétig tartott, mert utána a gumó már pudvás lett.

   Mihelyt fölszáradt a sár, kezdetét vette a pickázás . Két fajtáját ismertük. Mindkettőhöz szükségeltetett egy hosszabb bot, valamint egy rövidebb, 20-25 cm-es. Hosszúkás gödröt mélyítettünk a földbe, arra keresztben rátettük a rövidebbet, a „pickát”. Ketten játszották. Az egyik odaállt a lyukhoz, és amennyire erejéből tellett, kilökte a . A társának vissza kellett hajítani, és eltalálni vele a lyukra fektetett botot. Ha sikerült neki, ő nyert, helycserével folytatódott a játék. Játszottuk  ennek bonyolultabb változatát, a piúzást. A „piú” méretre olyan  mint a picka, de ezt négyszögletűre faragtuk, a négy oldalát (római számmal:I,II,III,IIII) megjelöltük. A két végét gúla alakúra faragtuk. Miután kilöktük a lyukból,megnéztük, hogy melyik szám került fölülre. 33.                                                                                                                                        A játékosnak annyiszor lehetett  a levegőben ütögetve próbálkoznia, ahányas szám feküdt fölül,miután a piú leesett. Itt már az ügyesség számított. Lefektettük a lyuk végére. Rá kellett ütni a végére. Ettől a levegőbe röpült, majd ott kellett ütögetni/emelgetni, míg le nem esett. Az első ütés egyest, a második százast, a harmadik ezrest jelentett, és így tovább. Addig lehetett ütögetni,míg leesett a piú .   A számok a mértéegységet jelentették, amellyel a lyuk és a leesett piú közötti távolságot mérték.A leggyakoribb mértékegységeink:piúbot, piú, piúhegy,szalmaszál,hajszál ,a bolha tökén a pattanás, esetleg fél-,negyed pattanás. Ezt már többen játszottuk, az győzött, akinek több pontja gyűlt össze. Az ügyesebbek csillagászati nagyságú összegeket gyűjtöttek egy-egy hosszabb játék során. Én nem bizonyultam ügyesnek abban sem , ezért örültem, ha sikerült valakit megelőznöm.(Próbáltam utánajárni,honnan ered a „picka” és a „piú” szó,sem a szótáraimban,sem az interneten nem akadtam a nyomára. A „picka” talán rokona a „piszkafa”,”piszkavas” szavaknak.) A pickázásban,piúzásban lányok nem vehettek részt. Játszottunk  azonban olyan játékot, amelyet lányok-fiúk egyaránt szerettünk:a kifutós. Tulajdonképpen ez volt a „méta”. Erről már találtam leírást az interneten. Az ötvenes években a                                                                                                                                      felsőbb szervek Romániában „oina” néven próbálták népszerűsíteni – kevés sikerrel. Ez azért is érdekes,mert a játék egyik változata az USA és Kuba (még más országok is?) legnépszerűbb sportja, a „baseball”. Lehet,hogy ilyen néven majd nálunk is újra népszerűvé válik?

    Hóolvadáskor vagy eső utána kisebb fiúk körében népszerű játéknak számított a „vízimalom” – természetesen saját készítésű. Egy vastagabb kórén (ez lett a tengely) átszúrtunk egy vékony pálcát, ceruza vastagságú kórészálakból 4-5 cm-es darabokat vágtunk,vékony pálcikákkal a tengelyhez rögzítettük, rátettük a sáncra (vizesárok) ,a csordogáló víz pedig forgatta, ugyanúgy,mint a vízimalom kerekét a patak vagy a folyó. -  Nyári záporok után szoktunk huhutázni. Ez abból állott, hogy sárból lapos korongot formáltunk, egyik oldalába mélyedést nyomtunk, majd a mélyedéssel lefelé a földhöz csaptuk. Az összenyomott levegő hangosan pukkant ki, a tetején pedig „vulkán” keletkezett.

    Tavasszal, de nyáron is hosszas esőzések után az utcák sártengerré változtak, nem lehetett úgy közlekedni,hogy az ember ne sározza be a lábát. Nálunk csak 34.                                                                                                                                  gyerekek, de a Mezőségen és Kutasföldön (a Maros és a Kisküküllő közt húzódó, folyó nélküli részt nevezték~nevezik így, gondolom azért, mert vizük csak kutakból volt) is falábbal jártak  ilyenkor. A faláb neve úriasan gólyaláb, magassága 25-32 cm-től 60-70 cm-ig változott, így sikerült a sáros utakon is „sármentesen”közlekedni. Ilyen időszakban 30-40 pár faláb is támaszkodott az iskola falához. Én is szerettem volna ilyent, de magam nem tudtam elkészíteni, édesapánk pedig, nem tudom, miért, ellenezte.

     Húsvét után a tehetősebbek gyerekei „peggyeztek”.A „peggy” a bárány lábszára és combja közötti „térdkalács”.Ezeket addig főzték, míg csak a csontról lefőtt minden hús, porc. Ezt aztán tojásfestékkel befestették. Maga a jéték abból állt,hogy a földobott peggyeket egyesével, kettesével stb. földre ejtették, majd fölkapkodták. Mi csak akkor játszottuk, ha mások engedték, mert nekünk sosem gyűlt össze elég peggyünk.

   Télen minden fiatal szánkázott , néhányan pedig korcsolyáztunk. Ha a Maros befagyott, azon, ha nem, a havas~jeges úton. Arra is nagyon jó volt a korcsolya, hogy a szánkát (ródlit), amelyre gyakran  4-5 gyerek is felült,kormányozzuk. Gyakran azonban csak úgy siklottunk lefelé, mint ahogy a sízők                                                                                                                                                                                                           szokták. Egy ilyen lesikló korcsolyázásért D. J. barátunk nagyon drága árat fizetett. Elesett, megütötte a jobb karját. Nem nagyon törődött vele, mert a csontja nem törött el. Ezért aztán, tudomásom szerint orvoshoz sem vitték. Nem volt szokás az ilyesmi. Idővel azonban mind erősebbek lettek a fájdalmai, kórházba kellett szállítani. Mindnyájan nagyon megdöbbentünk, amikor meghallottuk, hogy a jobb karját amputálni kellett , egy 15-20 cm-nyi csonk maradt csupán a karjából. Akkor hallottam  először a „penicillin” szót. Azzal is kezelték, de már nem használt. Miután hazahozták a kórházból, egy ideig gyámolítani akartuk, a kedvében jártunk, de pár hónap múlva elfogadtuk olyannak, amilyenné lett. Előzőleg szertelen, csintalan ( de nem rossz) gyermek volt, a tragédia után azonban megkomolyodott , a tanulást is komolyan vette (azelőtt nem túlságosan,bár nem emlékszem arra, hogy valaha is gyenge tanuló lett volna). Nyilván tudatosult benne, hogy fizikai munkás nem lehet (az apja kovács volt, elképzelhető, bár nem tudok róla, hogy ő is az szeretett volna lenni?). A fiúk közül (a mi osztályunkból) ő lett a legszorgalmasabb. Emlékszem, ha valamivel lemaradtam, az ő füzetét kértem el. Ráadásul nagyon szép lett a 35.                                                                                                                                  kézírása.  6.-ban az ő füzetéből tanultam (Vagy lemásolta nekem? Elképzelhető!) A Walesi bárdokat. Segítőkésznek bizonyult mindig, meg vakmerőnek. Hatodikba jártunk  Bogáton, amikor egy szünetben két fiú valamiért rám támadt. Az udvar sarkában történt, nem nagyon láthatták, ő azonban észrevette, és szélsebesen rohant a segítségemre. A „túlerő” láttán az „ellenség” visszavonuló fújt.

  A Maros jegén korcsolyázva egy fiatalabb társunk majdnem vízbe fúlt. Jég borította a folyót, de egy hosszú csíkon nem fagyott be, mert gyorsabban folyt a víz. Azzal szórakoztunk, hogy átugrottuk a félméternyi rést. Biztattuk egyik társunkat is, aki két  vagy három  évvel fiatalabb volt. Nekirugaszkodott, de beleesett a jéghideg vízbe. Nagyon megrémültünk, gyorsan kihúztuk, és rohantunk vele együtt a legközelebbi házba, hogy megszárítkozzék. Otthon nem merte bevallani, mert akkor biztosan megverték volna, és valószínű, hogy minket is, mert mi biztattuk.

    Természetesen mi is futballoztunk, amivel lehetett. Ernő (unokatestvérem,osztálytársam,barátom) messzire kiemelkedett közülünk.  Csodálatosan cselezett, néha öncélúan is. Lehetetlen volt őt szerelni, ezért                                                                                                                                  mindenki abban a csapatban szeretett volna játszani,ahol ő játszott (természetesen) a „csapatkapitányként”. Én enyhén szólva gyenge focistának számítottam, és csak azért vettek be a csapatba egy ideig,mert az enyém volt a legjobb labda. Valamilyen harci jármű kerekéből származhatott, majdnem tömör gumiból lett volna,de apró léghólyagocskák tették könnyebbé és rugalmasabbá. Aztán a labda elveszett, engem pedig csak könyörületből vettek be valamelyik csapatba, ráadásul tudták, hogy ha a tehenek a legelőre jártak, nekem estefelé abba kellett hagynom a játékot, haza kellett mennem, a tehenet (teheneket) a jászol elé kötni, majd fejni. Mindnyájan nagyon szerettünk volna igazi futball-labdát, de annyi pénzünk sosem volt, hogy összegyűjtsük,és vásároljunk egyet. Bogáti iskolába járáskor, a hosszú úton oda meg vissza fondorlatos terveket szőttünk a labda megszerzése érdekében. Valaki még azt is fölvetette, hogy esetleg a faluban gyűjtést lehetne szervezni, de ebből sem lett semmi.

    Nyár végén, miután a dinnyeszezon véget ért, gyakran jártunk kurkászni. Ez azt jelentette, hogy  mehettünk a dinnyeföldre még ehető dinnyét keresni.

36.                                                                                                                                 Néha találtunk is. Ugyancsak divat volt a gyümölcslopás. Bocsánatos bűnnek számított. A grófi kastély kertjében nőtt egy hatalmas körtefa, augusztusban érett a gyümölcse. Erre rendszeresen rájártunk, pedig őrizte egy Bancsi nevezetű férfi, akit még a háború előtt szerződtetett kertésznek a gróf. Ha meglátott, menekültünk, mint a nyúl. Később a „kollektív” kertésze lett.

          Természetesen mi is játszottunk úgy tízéves korunkig fogócskát, bújócskát, és szerettünk fára mászni. Ernőéknek a telkét hátul hatalmas csűr zárta le, annak a gerendáin mászkáltunk. Ha leestünk volna,a legjobb esetben is néhány törött csont lett volna az ára. Mániákusan keresgéltük a verébfészket. Kutyfalván a veréb becsületes neve „csűri” ,esetleg „csűri madár”, sőt, „csuri”. Miután minden fészket kifosztottunk otthon és náluk, Ernő egy vasárnap délután azt javasolta, hogy menjünk föl az egyik szomszéd csűrjébe.  Nem tartózkodott senki otthon a háznál. Az ötvenes évekig zárt kapu a faluban nem létezett, közlekedni pedig „toronyiránt”, udvarokon kerteken keresztül volt szokás, egyáltalán nem tartottunk attól, hogy a házigazdák esetleg felelősségre vonnak. Föl is másztunk ügyesen, aprólékosan végigkutattuk a csűrt meg a pajta (istálló) padlását. Valamelyikünk fölfedezte, hogy  a kúpcserepek alatt                                                                                                                                                                                                          még látszik fészek. Mászni kezdtünk, de a szarufákat összekötő vastag , korhadt  léc letörött, mi pedig lezuhantunk a pajta padlására, de mivel a deszkák ott is elkorhadtak , beszakadt a „mennyezet”, mi pedig a jászolban találtuk magunkat. Megúsztuk néhány horzsolással, de rögtön iszkoltunk is, mert az  okozott kárért felelősségre is vonhattak volna. Hallottuk utólag, hogy a háziak panaszkodtak, hogy valaki lopni szeretett volna tőlük, és betörte a pajta padlását. Meg sem fordult a fejükben, hogy kalandvágyó gyerekek csurifészket kerestek volna. Mi persze mélyen hallgattunk.

  Egyik év augusztusában egyik barátommal felfedeztük,hogy a Péterlaki határban (egy dűlő neve, azért a nagy kezdőbetű ),kb. 2 km-re a falutól, a töröbúzásban  rengeteg a gyalogszeder. Hetekig jártunk szedret enni.

   Nyáridőben a kedvenc szórakozásunk a fürdés volt. A Maros akkor 150-200 m-re folyt a falutól, kicsitől a nagyig mindenki megtalálhatta a neki megfelelő helyet. A kicsiknek, úszni nem tudóknak a Gát volt rendszeres „strandjuk”. A nevét onnan kapta,hogy a század első felében még vízimalom állt a Maros partján, annak épült a gát. Mi már csak a cölöpök maradványait láthattuk. (Az  37.                                                                                                                                    egyik cölöp húszas évek végén egy kamasz fiú halálát okozta:fejest ugrott a vízbe, a cölöp pedig fölnyársalta. Vízbe fulladás különben ritkán fordult elő, minden gyermek megtanult valamennyire úszni 7-8 éves koráig. Gyerekként gyakran hallottuk egy bizonyos Lőrinc szomorú esetét. Nagyon szeretett kukkanni, vagyis a víz alá bukni,úgy úszni. Biztatták is a társai:”- Kukkanj,Lőrinc!” Aztán egyik alkalommal hiába várták,hogy fölbukkanjon. Különös, hogy nem tudtam, melyik családhoz tartozott, pedig mindenkit ismerem (ismertünk) a faluban.

   Az ötvenes években két székely leány fúlt a vízbe. Gyergyóból jöttek Kutyfalvára, a „firmánál” dolgoztak napszámosként. Úszni nem tudtak, nem tudták,hol mennyire mély a Maros. Bementek a vízbe,de kijönni már nem tudtak.

   Egy másik tragikus eset a hatvanas években történt. Egy házaspárnak egyetlen fiúgyermekét sosem engedték fürödni, féltek, hogy vízbe fullad. Épp ezért úszni sem tudott . 14 éves korában konfirmált, pünkösdkor, az ünnep abban az évben júniusra esett. Mivel már „nagy fiú”,legény lett, délután a                                                                                                                                                             barátai rábeszélték, hogy menjen velük fürödni. Az első fürdésekor bele is fúlt a vízbe. Szomorú példája ez annak, hogyan  nem szabad a gyereket nevelni, valamilyen veszélytől óvni. A szülei azóta is vigasztalhatatlanok – ha még élnek. És végül még egy nagyon szomorú eset. Közvetlen szomszédunk egyik  fia pár évvel ezelőtt elment horgászni. Felnőtt volt már, 40 év körüli. Várták haza, de hiába. Keresni kezdték. Meg is találták a horgászbotját a Maros partján, ahol a víz különben nem mély. Pár nap múlva találták meg a holttestét. Senki sem értette, hogyan fúlhatott a vízbe. Kiderült, hogy nem tudott úszni, mert a szülei féltették a víztől.

   Mindnyájan szerettünk a Gátnál fürödni,mert a valamikori gát alatt a víz nagyon mély volt, a magas partról jól lehetett a vízbe ugrálni. Mikor már kamaszok lettünk, nagyon szerettünk körutat tenni a Maroson. A folyó hatalmas kanyart megtéve  kb.3 km után visszakanyarodott, annyira, hogy egy 200 m-es földnyelven kellett csak átvágni, és ismét lehetett lefelé csurogni a vízen. Vagy 15 évvel ezelőtt aztán egy áradáskor a Maros átvágta a földnyelvet, a falu pedig folyó nélkül maradt. Egy km-nél többet kell menni, míg az ember                                                                                                                            

  38.                                                                                                                                   Marost talál. A holt meder pedig fokozatosan feltöltődött, most már csak áradáskor önti el a víz.

   Játékra télen, kora tavasszal nyílt alkalom naponta. Mihelyt a mezei munkák elkezdődtek, csak vasárnap délután volt erre lehetőség. Délelőtt azért nem, mert templomba kellett menni.

  Nekem pedig az átlagnál is kevesebb idő jutott „kikapcsolódásra”, mert kilencéves koromtól ugyanúgy kellett dolgoznom, mint a felnőtteknek. Nyáron esténként azonban majdnem minden este elmentünk a Marosra fürdeni, gyakran azért is, hogy lemossuk magunkról az izzadságot, port.

                                    A munka nemesít?

    Ha ez igaz, nekem legalábbis grófi rangom kellene, hogy legyen. Faluhelyen a gyerekeket egészen kis koruktól bevonták a munkába. Ha a boltba kellett menni, természetes volt, hogy a 6-7 éves gyereket küldték. A háború utáni években nem sok mindent lehetett vásárolni: sót, petróleumot, élesztőt. A boltba két perc alatt odaértem, velem mégis megtörtént néhányszor, hogy mire odaértem, elfelejtettem, hogy miért küldtek, szégyenszemre vissza kellett                                                                                                                                fordulnom. Ez azért történt meg velem, mert állandóan ábrándoztam, illetve gondolkodtam valamin, ezért két perc alatt is elfeledtem, hogy miért küldtek.                  

       1945-46-ban még gyakran előfordult, hogy a szomszédba kellett mennem parázsért, mert nem lehetett gyufát (sem!)  kapni.  Szintén gyakran küldtek a Marosra vízért. Kezdetben Vén nanónak  kellett vizet hoznom a korsójába, amelyből csak ő ivott, mert nem volt hajlandó kútvizet inni, pedig az egész faluban nagyon jóízű  minden kútnak a vize. Később, kilencéves koromtól az én feladatom lwett, hogy vizet hozzak vödörben a mosáshoz. Hogy ne kelljen sokszor mennem, ezt úgy oldottam meg, hogy egyszerre két vödröt vittem. Félig, háromnegyedig, tízéves koromtól pedig teletöltöttem mindkettőt. Párszor meg kellett állnom pihenni. Ilyenkor figyeltem, hogy nem jön-e valaki (nagyobb,erősebb) velem egy irányban,mert ilyenkor rendszerint megszántak, vitték az egyik vagy mindkét vödröt. A nagymosáshoz több víz kellett, de azt már említettem.

   39.                                                                                                                              Nagyon büszke voltam, hogy kilencéves koromban megtanultam fejni, de hamar meg is bántam. A fejés reggel és este rám maradt, tanítási időben a ganéhányást és a kóré felszedését délutánra hagytam. Semmi kedvem nem volt ezekhez a munkákhoz. A fejéshez még valamennyire igen, mert rendszerint jó nagyot ittam a frissen fejt, habos tejből. Külön gondot okozott, hogy a legtöbb tehén fejés közben is csapkodott a farkával. Ha a farka ganés volt, külön „örömöt” jelentett, hogy a tehénszaros arcomat le kellett mosni. Lett volna rá megoldás, ha valaki tartotta volna közben a farkát. Sárika azonban félt a tehenektől (is, meg a hangyáktól is ), ezért aztán kitaláltam, hogy a tehén farkát a bal hátsó lábához kötöztem. Néha olyan tehenet is tartottunk, amelyik gyakran  rúgott egyet-egyet,  a tej is kiömlött. Ilyenkor rendszerint kisebb csuprokba fejtem, és apránként töltöttem a sajtárba. Tovább nehezítette a dolgot  ha a tehén nem akarta „leadni” a tejet. Ez azt jelentette, hogy hiába volt tele a tőgye – ezt tapintással lehet érezni - , nem jött a tej, hiába huzigáltam a csecsit (csecsét). Mivel nincs olyan probléma, amelyet ne lehetne megoldani, ezt is megoldottam, illetve más is megoldotta, mert nem csak velem történt meg. Ilyenkor valami ízletes takarmányt kellett neki adni, és általában elfelejtette, hogy nem akarja leadni a tejet. Voltak néha döfős (öklelő) teheneink is. Nem egyszer tapasztaltam, mit is jelent, ha a tehén hirtelen                                                                                                                                         megfordítja a fejét, és az embert oldalba vágja. Ez olyankor történt, amikor a jászolhoz kötöttük,  onnan eloldottuk, vagy járomba fogtuk. Az ilyen tehénhez vigyázva kellett közeledni, és a szarvát elkapni. Eléggé hihetetlen, de nem kell hozzá sok erő, hogy a két szarvát megragadva elfordítsuk a fejét. Ilyenkor mintha elveszítené  az erejét, könnyen lehet vele bánni. Tízéves lehettem, mikor erre véletlenül rájöttem, utána pedig  rendszeresen alkalmaztam rakoncátlankodó teheneinknél.

Naponta kétszer itatni is kellett. A vályúba húztam vizet a kútból, oda kihajtottam, majd vissza. Nagy hidegben azonban vödörrel kellett nekik a vizet vinni, így aztán hamar megtanultam, mennyi vizet iszik egy tehén, ha száraztakarmányt kap. Ősszel tököt, illetve répát is kaptak, ezt azonban föl kellett szeletelni, nehogy megfúljanak. Hallottam ilyen esetről.

 

 40.                                                                                                                                                                Ez volt a téli menetrend. Áprilistól annyiban különbözött, hogy utána ki kellett hajtani a legelőre, másfél km távolságra. Ilyenkor vittem a táskámat is, hogy hamarabb érjek az iskolába.

  A legelőre április végén hajtották ki a csordát, de márciusra a kóst (takarmány) ugyancsak megfogyatkozott, ezért a teheneket egyesével vagy kettesével ki kellett vinni legeltetni olyan helyre, amely nem tartozott a községi közlegelőhöz, de fű, gyom nőtt rajta, ott lehetett legeltetni. Ugyanez megismétlődött ősszel is, mert nyár végére a legelőn már alig maradt fű. Ilyenkor lehetett legeltetni a learatott gabonaföldeken is. Vigyázni kellett azonban, nehogy töröbúzásba menjenek a tehenek, mert rövid idő alatt nagy kárt tehettek volna, azt pedig minden ember szégyellte volna. Különösen vigyázni kellett, nehogy lucernásba vagy lóherésbe menjenek. Nagyon szerették mindkettőt, rövid idő alatt sokat meg tudtak enni ezekből. Ennél nagyobb baj , hogy mindkét pillangós virágú növényből sok gáz fejlődik  a szarvasmarhák előgyomrában, ahonnan normális körülmények között visszajut a szájukba, majd rendesen megrágják – ez a kérődzés. Ha azonban nagyon teleették magukat, a gyomorban képződött gáz megrekedt, mintha egy szeleppel elzárták volna.  Nem egy esetről hallottam, amikor a tehén ebbe belepusztult. Úgy lehetett segíteni rajta, hogy beleszúrtak a gyomrába – bendőjébe – egy speciális, tőrszerű,belül lyukas késsel,  a lyukon a keletkezett gázok szabadon távozhattak. A seb aztán lassan ugyan, de begyógyult. Ötéves lehettem, amikor                                                                                                                                  édesapánk járt pórul. Egy barátjával mentek ki a mezőre, tán szántani, és nem vették észre, hogy az egyik kajtár tehén (azt nevezték így, amelyik szeretett a tilosba menni) a lucernásban teleette magát, és mire észrevették, óriásira felfúvódott. Arra már  nem volt idejük, hogy visszatérjenek a faluba, és kérjenek egy ilyen kést. Édesapánk egy közönséges bicskával szúrta meg, és ezzel megmentette az életét, viszont túlságosan nagy sebet ejtett rajta, és hetekig bűzlött a seb, de aztán meggyógyult a tehén.

   1946 nyarán országszerte aszály, szárazság pusztított. Júliusra a legelőn teljesen kiégett a fű, ezért legeltetni kellett. A legelőt a szántóföldektől nyugaton  egy patak határolta, annak a partján még nőtt fű, illetve azon a részen, ahol a Marosba ömlött, kiszélesedett, sok fűzfa nőtt rajta, a tehenpedig a fűzfák lombját ették. A mi tehenünk is, egy kisebb termetű, barnásvörös,  

 41.                                                                                                                                 Ruzsi nevű jámbor állat , ráülhettem a hátára is. Legalább tízen legeltettünk ott,  10-12 év körüli fiúk, és játszottunk, amíg a tehenek a fűzfa leveleit tépdesték. Nem nagyon kellett rájuk vigyázni, mert mi a szántók és a patak közt játszottunk, hamar észrevettük volna, ha valamelyik tehén a töröbúzásba akart volna menni. A másik oldallal nem kellett törődni, mert ott meg a kopár legelő nem vonzotta az állatokat. A mi Ruzsink azonban, mikor a patak egyik partjáról a másikra akart átkapaszkodni, a meredek martról (folyó, patak partja) belelépett a patak medrébe, és a két mellső lába besüllyedt az iszapba. Nagyon megijedtünk, mert láttuk, hogy nem tud mozdulni, sőt, mind jobban belesüpped. Próbáltuk a farkánál, szarvánál fogva kihúzni, de nem sikerült. Én nagyon megrémültem. Csak arra gondoltam, hogy engem otthon agyonütnek, ha szegény Ruzsit nem tudjuk kihúzni.  Az egyik fiúnak mentő ötlete támadt, elszaladt a csordáshoz (Kutyfalván így nevezik a tehénpásztort – ámbár lehetne cowboy is a neve), tőle kért segítséget. Jött is rögtön, hozott egy kötelet, azt a szarvára kötöttük, és egyesült erővel kivontattuk a partra. Utána, egy olyan helyén a pataknak, ahol itatni szoktunk, legalább egy óra hosszat mostam szegény Ruzsit, nehogy árulkodó iszapfoltok maradjanak rajta. Nem is tudták meg otthon, csak pár nap múlva. A gyerekek otthon elmesélték az izgalmas kalandot a szüleiknek, és pár nap múlva az egész falu tudott Ruzsi majdnem-tragédiájáról. Én pedig megúsztam egy kemény dorgálással.                                                                                                                                    Az 1946-os évben töröbúza alig termett, búza sem sok. A legtöbb családban estére puliszkát főztek – vasárnap este kivételével nálunk minden este – és 1947 tavaszán beköszöntött az ínség, éhség. Széna kevés termett, sarjú (másodkaszálás) semmi, kóré alig. Tavasszal aztán, ahogy kizöldült valamilyen növény, kosarakkal jártunk valami ehetőt gyűjteni a teheneknek. Ruzsit tavasszal eladták, és vettek egy nagyon jól tejelő tehenet. Amellett, hogy rendszeresen járomba fogták, 16- 18 liter tejet adott naponta. Májusban  alig volt már mit enni. A tej tartotta bennünk az erőt. Eladásra is jutott, de csak annyi, amennyit mi nem tudtunk elfogyasztani. Elfogyott a búza, utána a töröbúza is, a zsír is nagyrészt , ami kevés maradt, meg pár marék liszt, kellett rántásnak. A boltban sem lehetett élelmiszert venni. A kevés pénzünk  elúszott az „pénzbeváltáskor”. Egyszerűen oldották meg az inflációt. Egyik napról a másikra vége lett a milliós világnak, mert csak egy megszabott mennyiséget  

  42.                                                                                                                        váltottak be új lejre. Ugyanez, ugyanígy megismétlődött még egyszer, 1951-ben.

 1947 tavaszán édesanyánk labodából meg vad paréjból ,csuhányból (csalán) próbált összeügyeskedni valami ehetőt. Nem igazán ízlett, de ettük. Akkor tanultam meg egy életre, hogy az éhség a legjobb szakács. Valahányszor olyat hallok valakitől, hogy valamilyen ételt meg nem enne, inkább éhen halna, mindig arra gondolok, hogy nem ártana neki 2-3 hét olyan időszak, mint amilyent átéltünk 47 tavaszán. Alig vártuk, hogy az árpa valamennyire érésközelbe jusson. Kimentünk, kalászokat vágtunk, hazavittük, kimorzsoltuk,édesanyánk pedig tejes árpakását főzött. Most nem enném meg, de akkor finomnak éreztem. Végre olyasmit ehettünk, ami után nem kellett korgó gyomorral fölkelnünk az asztaltól. Domi öcsém akkor másfél éves volt, de ő is éhezett. A második szomszédunkban egy tehetős, gyermektelen család élt: Somodi Miklós,  Jóska bácsinak az öccse, és a felesége,Vilma néni. Egy alkalommal Domi ott játszott a házuk előtt, behívták, és adtak neki egy jókora karéj MÉZES KENYERET. Hazaszaladt vele, otthon majszolgatta. Sárikával együtt sóvárogva tekintettünk rá, de nem vitt volna rá a lélek, hogy akár egy harapásnyit is kérjünk tőle. A szüleink megtiltották neki, hogy másnap is menjen és esetleg kérjen, de még néhányszor kapott. Édesapánk pedig egy pénteki napon Radnóton (pénteken van ott hetivásár) valahogy szerzett (vásárolt) egy veknit. Száraz volt ugyan,de mi hihetetlenül ízletesnek találtuk.

 1947-ben (vagy már 46 őszén?) édesapánkat alkalmazta a „firma” (állami gazdaság) gépészkovácsnak. A gépészeti része azt jelentette, hogy traktort kellett vezetnie, azzal szántani, vetni, csépelni, 51-től pedig aratógéppel aratni. Akkor ismerkedtem meg valamennyire a traktorokkal. A gazdaságban Lanz Bulldog traktort használtak ,  egyhengeres dízel motorral működött. Elindítani úgy kellett, hogy benzinlámpával melegíteni kellett néhány percig a hengerfejet, utána kurblival megindítani. Később egy Fordson traktorral kerültem közelebbi ismeretségbe a „kollektív gazdaságban”. De erről majd később.

      Nyolcéves koromtól az én feladatommá vált az udvar és az utca felsöprése. Az utcának azt a részét kellett felsöpörni, amely a telkünk előtt, az utca felezővonaláig terjedt. Nem szerettem, mert akkor már a társaim többsége

43.                                                                                                                                   már játszott, maga a munka pedig egy óránál többet vett igénybe. Néhányszor megszánt édesapám segédje, de az esetek többségében én voltam kénytelen söpörni. Nagy szégyennek számított, ha valamelyik porta udvarát és előtte az utcát szombat estig nem söpörték fel. Mivel napközben mindig akadt más elfoglaltságom, gyakran már besötétedett,mire végeztem a söpréssel. Már egyetemista lettem, mire ezt a „nemes” feladatot átvette két öcsém.

    Azzal, hogy édesapánknak állása lett, a mezei „férfimunka”, nevezetesen a szántás fokozatosan az én feladatommá lett. Kezdetben csak kísérőként vettem ebben részt, a barazdálásban  (borozdálás) segítettem. Ez azt jelenti, hogy az első barazdát csak segítséggel lehet megszántani. Az egyik vezeti az igavonókat, a mi esetünkben a teheneket, a másik tartja az eke szarvát. Az ekét az igavonók egy rúd segítségével húzzák, ennek az első vége a járomhoz van rögzítve a járomszeggel, hátul a taligához. Nálunk ezt a rudat ténzsalának nevezik, másutt tézsla vagy tézslarúd a becsületes neve. Bármilyen okosak is legyenek az igavonók, azt nem tudhatják, hogy hol kell menni: pontosan a saját szántóföld szélén, sem kijjebb, sem bennebb. Természetesen nyílegyenesen. Ilyenkor még az eketaliga sem megy „normálisan”. A két kerék ugyanis  különböző méretű . A jobb oldali 20-25 cm-rel nagyobb átmérőjű, ti. az megy a barázdában, és ilyenkor a taliga tengelye párhuzamos a talajjal. A taligára nehezedik a gerendely, vagyis az eke első része. Az én gyermekkoromban az ekék még fagerendellyel  készültek, ezekkel nehezebb volt szántani. Ez  a modern faeke.  Az ekevas (csoroszlya – de ezt a szót szülőfalumban nem ismerik,legalábbis ebben az értelemben nem), amely pontosan a barazda szélét hasítja, erre a gerendelyre van rögzítve, mögötte a kormány, ezen fordul át a fölszántott föld, alatta pedig a laposvas, ez hasítja a földet. A laposvas könnyen leszerelhető, ezt néhány napi szántás után el szokták vinni a kovácshoz, hogy élezze meg. A laposvas és a kormány egy csúszó talpra van szerelve . A  vasekével könnyebb szántani,  nem kell erősen tartani az eke szarvát,mert a súlypontja alul található. A vaseke, ha jól beállítják, akkor sem dől ki a barázdából, ha nem fogják az eke szarvát. Nekünk vasekénk volt, és azt édesapám olyan jól beállította, hogy ha a hajszás tehén (a jobb oldali, az ment a barázdában) jól tudta a dolgát, akkor nyugodtan lehetett az eke mögött ballagni, nem dőlt ki a barázdából. Nem egyszer szántottam úgy, hogy beállítottam az ekét az új  

44.                                                                                                                            barázdába („Új barázdát szánt az eke”), én leültem, és csak akkor szaladtam utána, mikor a barázda végéhez érkeztek a tehenek.

   1948-ban az egyik földdarab őszi szántása rám maradt. Marci öcsém szept.25-én született. Édesapánk nem volt otthon, csépelt, valahol a Mezőségen. A bábasszonyért nekem kellett elszaladnom Csapóra (10 km-re), mert Kutyfalván már nem dolgozott bába. Sárika szerint a vasúti sínek mentén siettem, hogy hamarabb odaérjek. Vonat akkor még kevés járt, tehát gyalog mentem. Arra már nem emlékszem, hogy szintén gyalog jöttünk-e, de valószínűleg igen. Édesanyánk tehát nem segíthetett, Sárika félt a tehenektől, ezért egyedül indultam szántani.  El is indítottam a teheneket, de nem akartak egyenesen menni. Visszatértünk a szántó végébe, újra elindítottam: ugyanolyan eredménnyel. Ha nem az első barázdát kellett volna szántanom, nem lett volna gond, mert az eke, ha már a földbe mélyedt, nem dőlt ki. De nem az első barázdánál! Kétségbeesésemben leültem a földre, és sírtam. Messziről meglátott János bácsi, a harangozó és iskolaszolga, a harmadok szomszédunk volt máskülönben,  odajött hozzám, és megkérdezte, mi a baj . Sokat nem kellett magyaráznom, ő is látta. Megfogta az eke szarvát, én vezettem a teheneket, így húztuk meg az első és a második barázdát. Utána már könnyebben ment… János bácsi a hatvanas években halt meg, de ahányszor hazamentem vakációra, és találkoztam vele, mindig emlegette, kérdezte, hogy emlékszem-e még arra, amikor ketten barazdáltunk. Hogyne emlékeztem volna! Azt már elfelejtettem, hogy édesanyánk miben reménykedett, hogyan fogok barazdálni. Talán megbeszéltük, hogy nyilván találok valakit, aki segít. Meggyőződésem, hogy tényleg segített volna bárki, arra járó. Ez Kutyfalván magától értetődő dolognak számított, ha látták, hogy kell a segítség, kérés nélkül segítettek. Nagyon sokszor megtörtént, hogy a kapálásból hazatérő emberek, mihelyt meglátták, hogy még egy félórai kapálnivaló van hátra, szó nélkül beálltak a töröbúza- vagy répasor végébe, és segítettek befejezni. Természetesen hasonló helyzetben mi is megtettük ezt.

      A következő földdarab szántásánál már lett segítségem, János bácsi unokája, Vincze Laci. Később kovácsinas lett édesapámnál, egy nyáron át pedig együtt dolgoztunk (ketten) a „maszek” kovácsműhelyünkben.

     45.                                                                                                                          Ugyanúgy, mint a többi falusi gyerek, mi is rendszeresen dolgoztunk a földeken. A búzaföldön gyomlálni szoktunk. Ehhez egy ún. gyomlálóvasat használtunk. Seprűnyél vastagságú. kb. másfél méter hosszúságú farúd , a végében egy 3-4 cm széles vasnyelvvel  , amelynek a közepén „V” alakú , befelé keskenyedő rést vágtak, ezt megélezték, ezzel vágtuk ki a burjány (gyom) szárát a föld  alatt. A „V” alak azért kellett, hogy el ne csússzék a föld alatt a gyom gyökere mellett. A mai nemzedék ezt a „célszerszámot” egyáltalán nem ismeri, mert a téeszesítés után már nem használták, ma pedig, a gyomirtók miatt a feledés homályába merült. Maga a munka nem volt nehéz, csak sétáltunk egymás mellett, és szúrkáltuk a burjányok gyökerét.

     A gyomlálásnál sokkal de sokkal nehezebb  a kapálás. 1946-tól kezdve minden évben volt részem benne  bőven!  Töröbúzát, krumplit, cukorrépát kellett kapálnunk. Ha azt mondom, hogy nem rajongtunk érte, óriásit szépítettem rajta. Legrosszabb, leggyűlöletesebb munkánk a répával adódott. Háromszor szokták kapálni. Először, mihelyt a répasorok már látszottak (május végén) , a sorok közét kellett kapálni, hogy ne maradjon gyom. A répához akkor még nem lehetett nyúlni, mert könnyen megsértettük volna az épp, hogy kibújt növénykéket.  Ezután következett a számomra legutálatosabb mezei munka: a répaegyelés (Kutyfalván répaegyezés). Ezt egy rövid, 40-50 cm-es nyelű kis kapával, kaparccsal végeztük. Egyetlen szál répát kellett meghagyni 15-20 centiméterenként, a gyomot meg a többi répát ki kellett vágni a kaparccsal. Igen ám, de a répa apró kis magocskái magházban ülnek, ezért egymás közvetlen közelében akár 5-6 növényke is kibújt.  Ezek közül kellett óvatosan kiválasztani egyet, a többit pedig kitépni. Kaparccsal nem lehetett ,mert a kis növények csokrosan bújtak ki. A férfiak ezt a munkát  térden csúszva tudták csak végezni, mert az egész napi görnyedést nem bírták. Az alacsonyabb növésű nők meg a gyerekek már végezhették lehajolva, mert nekik (nekünk!)  nem kellett mélyre hajolni. Az egész napi görnyedés mellett az is nagyon rossz érzést keltett , hogy „nem volt szaporája” a munkának. Általában reggel hatkor, legkésőbb fél hétkor kezdtük. Nyolc óra tájban, amikor leültünk frustukra (reggelizni), és visszanéztünk, alig látszott, hogy valamit haladtunk előre. A répa harmadik kapálása már könnyebben ment, mert a normális méretű kapa is elfért a répák között. A töröbúza meg a krumpli kapálása sem volt túl nehéz. De

46.                                                                                                                                            ha hetekig tartott, mint később a „kollektívben”, akkor bizony ugyancsak megviselt!

     A kapálás általában aratásig tartott. Az első kombájnok szülőfalumba a hatvanas évek közepén érkeztek, én pedig, már tanárként, még 1960-ban is arattam.

    A 6-7 éves gyerekek is kimentek az aratókkal, nekik kellett friss vizet hozniuk valamelyik forrásról. Szerencsére a falu határában több forrásból is tiszta, hideg víz bugyog, ezért nagyon messzire nem kellett menni vízért. 9-10 éves kortól már kévekötőket készített a gyerek, a 13 éves  pedig már kévét kötött. Az átlagos „aratóbabda” 4 tagból állt: kaszás, marokszedő, kévekötő-készítő és végül egy, aki összekötözte a kévéket. Én mind a négyet próbáltam. A marokszedés általában női munka volt, de egy nyáron néhány napig édesanyám helyett azt is végeztem.

   A kaszára aratáskor egy negyed-körívhez hasonló ,faágból készült kávát kötöznek, ez segít abban, hogy a lekaszált gabona  „állva” maradjon, a még le nem kaszált szálakra támaszkodva. Jól aratni csak  jó kaszás tud, mert úgy kell dolgoznia, hogy a kaszával épp két búzasor közt vágja le a gabonát. Máskülönben megkeseríti a marokszedő életét. A marokszedő sarlóval szedi a levágott gabonát, és kévékbe rakja. Számomra ez volt a legnehezebb aratási munka. Nem kell hozzá annyi erő, mint a kaszáláshoz, de egész nap meggörnyedve,  hátrafelé haladva kell dolgozni, ráadásul nyakig felöltözve, mert a kalászok ugyancsak szúrnak. A karjukra épp ezért régi női harisnyát szoktak húzni. No nem selyem- vagy nejlonharisnyát, hanem „patent” harisnyát (ez vastagabb volt, épp ezért valamennyire védett a kalászok szúrásától.)  Nyolc évig arattam kaszával, de soha, egyetlen marokszedőnek sem volt rám panasza. Erre a mai napig nagyon büszke vagyok. Az is igaz, hogy a falu legjobb kaszásától, édesapámtól tanultam meg kaszálni  13 éves koromban. Egy olyan kis faluban, mint Kutyfalva, mindenki ismert mindenkit, tehát azt is tudták, ki hogyan tud kaszálni. Ha többen kaszálnak egymás után (nagyon szép látvány, ahogy egyszerre suhintják a kaszákat!) , akkor a legjobb kaszás áll az élre, a legrosszabb zárja a sort. Nem egyszer voltam tanúja annak, hogy amikor édesapám néha kijött kaszálni, szó nélkül mindenki maga elé engedte. Nekem sikerült diákként, egyetemistaként majd  tanárként  egy 13-15 fős csapatban 47.                                                                                                                          harmadiknak lennem. Édesapám nem volt túl magas ember,178-180 cm , de nagyon izmos. A kaszájának a nyele hosszabb volt, mint bárkié, ezért mindig ő vágta a legszélesebb rendet. Az egyik nyáron mindjárt a hazaérkezésem után (délután) ki kellett mennem megforgatni a lekaszált  lucernát vagy lóherét. Azokban az években az volt a szokás, hogy mindenki kapott egy parcellát, amelyet meg kellett művelnie: kapálni, kaszálni. Ilyenkor egy-egy család külön dolgozott. Én azonban nem tudtam, hogy a 30-40 parcella közül melyik a mienk. Édesapám megnyugtatott, hogy menjek csak nyugodtan, rá fogok ismerni. Megkerestem hát azt , amelyikben a legszélesebb rendek húzódtak. Már javában dolgoztam, mikor kijött valaki, és megkérdezte, hogy ugyan bizony honnan tudom, hogy  az a mienk. Megmondtam neki, hogy találtam rá. Markot szedni viszont édesapám után senki sem szeretett, mert nem tudott keskeny rendet vágni, ezért ahol másnál 10 kéve gyűlt össze, nála 13-15. Ha kimérték a területet,akkor nem okozott  gondot, de ha egy csapatban dolgozott mindenki, akkor a marokszedő szidhatta a kaszást, mert ugyanannyi „normát” számítottak mindenkinek. Központilag meghatározták, hogy valamilyen munkának  mennyi  a  napi normája. Ezt esténként a brigádvezető mindig lemérte, és így néha sikerült egy naptári nap alatt 2-3 munkanapot is szerezni.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                      Tizenhárom éves koromban tanultam meg kaszálni. Ezzel a falu legfiatalabb kaszása lettem. Lucernát kaszáltunk édesapámmal. Ezt a legkönnyebb kaszálni, kivéve, ha elvénült vagy ha ledőlt. Saját kaszát kaptam, az átlagosnál valamivel rövidebb  nyelűt, meg a kasza élé is rövidebbre alakította. Megtanultam, hogy kell a kaszát a nyélen úgy elhelyezni, hogy egy suhintással  több  vagy kevesebb növényt lehessen levágni (kicsit vagy nagyot fog a kasza). Ha a növény még zsenge és nem túl sűrű, nagyobbat lehet fogni, ha  elvénült, sűrű vagy nehezen vágható, kevesebbet. Előzőleg már próbálkoztam egyedül kisebb-nagyobb sikerrel. Hozzákezdtünk. Édesapám mögöttem jött, és miközben ő is kaszált, figyelt engem, és utasított, hogyan is kell végezni a munkát. Az első és legfontosabb elv, hogy ne maradjanak levágatlan növénycsomók. Ehhez az kell, hogy a suhintás végén a bal kart kissé fel kell emelni. Egy óra múlva úgy éreztem, hogy már nagyon jól megy a kaszálás. Édesapám azonban másként látta. Elmagyarázta, hogy meggörnyedve kaszálni azért nem jó, mert az embernek hamar elfárad a dereka. Túl nagyot suhintani nem jó, mert olyankor 48.                                                                                                                                        a végén vissza kell venni a lendületből, ez pedig némi erőfeszítés igényel. Túl kicsit suhintani sem jó, mert akkor azt még meg kell toldani a végén egy húzással, az pedig szintén (fölösleges) erőfeszítést igényel. Eltelt a délelőtt, de számára még mindig nem kaszáltam elég jól. Már nagyon dühös voltam, az volt az érzésem, hogy fölöslegesen beszél, kötekedik. Aztán rájöttem, hogy igaza volt. Azt akarta, hogy a lehető „legergonomikusabban” dolgozzam, vagyis a lehető legevesebb erőfeszítéssel a lehető legjobban és legszaporábban. Másnap is kaszáltunk, és akkor már éreztem, hogy kevésbé fáradok el, mégis többet teljesítek.

    A kollektivizálásban szülőfalum élen járt. Az első „kollektívek” közé tartoztunk,  1950-ben alakult  a „Gheorghe Doja” (Dózsa György „románosított” neve) téesz. Dolgozni továbbra is kellett. 1952-ben, 16 éves koromban mentem először felnőttekkel együtt kaszálni. Akkorra a kovácsmunka segítségével (erről később) már annyira megerősödtem, hogy a felnőttekkel egyenrangúan kaszáltam. Lóherét kaszáltunk, lehettünk tizenketten-tizenöten. Engem természetesen a sor végére állítottak. Létezett azonban egy íratlan szabály, amelynek értelmében, ha valakinek már nagyon a sarkában kaszál valaki, szólni kell neki, hogy engedjen előre, különben „kivágom”. Ezt a szabályt hallgatólagosan mindenki tudomásul vette, be is tartotta. Az egyik férfinak azonban, aki akkor negyvenéves lehetett, nagyon nem tetszett, hogy eléje kerültem, ezért, amikor visszafelé jöttünk, az én rendemet visszaforgatta, azt gondolta, hogy nem vágom egyenesre a rendet, vagy lekaszálatlan lucernaszálak maradtak. Láthatóan elkedvetlenítette, hogy nem talált benne hibát (K.A. volt, mestersége szerint szabó, de abból nem tudott megélni). A következő rend végén gondoltam egyet, és én kezdtem visszaforgatni az ő rendjét. Ott viszont lépten-nyomon találtam lekaszálatlan tincseket. Nagyon dühös lett, mondván, hogy meri egy taknyos kölyök felülvizsgálni az ő munkáját. Én nem feleselhettem vele, hallgattam. Jött felém, hogy verjen meg. Nem tudom, mi lett volna a vége, de a többiek erélyesen közbeléptek. Mondták neki: ”A., te kerested magadnak a bajt, most legalább fogd be a szádat, a gyermeket pedig ne merd bántani!” Visszavonulót fújt, de pár hónapig a köszönésemet sem fogadta.

  49.                                                                                                                             Három évtized múlva, 1982-ben, már Szigeten, a szomszéd kertjét béreltük, mert nutriákat  tartottunk, télire szénát kellett kaszálnom nekik. A szomszéd kertben dolgozott egy román paraszt, gyakran beszélgettünk, s egy alkalommal, amikor látott kaszálni, megjegyezte, hogy én csak játszom a kaszával. Méltatlankodva kérdeztem tőle, hogy ezt hogy érti. Mentegetőzve válaszolta, hogy nem akart  megsérteni, csupán annyit, hogy számomra a kaszálás csak játéknak tűnik, mégis annyit kaszálok le, mint ő. Megint eszembe jutott, hogy mit mondott édesapám, amikor kaszálni tanított. Máramarosban ugyanis előrehajolva , meggörnyedve kaszálnak, nem egyenes derékkal. Egy ideig azt hittem,   azért , mert sok a hegyvidéki kaszáló. De aztán láttam nem is egyszer a tévében, hogy a székely ember egyenes derékkal kaszál.

    Valahányszor kaszálni mentem, mindig két kaszapengét vittem magammal. Ezeket édesapám reggel korán az üllőn jól kikalapálta. Ebéd után, amikor a többi kaszás ledőlt a földre, hogy a kaszáját kikalapálja, én pihentem. Viszont sosem tanultam meg kaszát kalapálni. Otthon nem volt rá szükségem. Szigeten már igen, de az első próbálkozások siralmasra sikeredtek, mert hullámos lett a penge éle, márpedig olyan szerszámmal nehéz dolgozni. Pár hét alatt megtanultam valamennyire, de igazán most sem tudom rendesen élesre kalapálni. Ha néha kaszálnom kell, szégyenszemre villanyköszörűn élesítem a pengét. Ez megteszi egy kisebb terület (a kert egy részének) lekaszálásához, de tudom, hogy ez bizony „barbár”, sőt kontár munka.

    Az ötvenes évek közepén – már nem emlékszem, melyik évben – a kollektívben megint kiparcellázták minden tagnak, hogy mennyi földterületet kell meg megdolgoznia. Édesapánk a kovácsműhelyben dolgozott, nagyon sok munkája volt, édesanyánk pedig beteg  lett . A kapálást ketten Sárikával könnyen megoldottuk, de nemsokára aratni kellett. Tanakodtunk, hogyan is fogjuk ketten ezt elvégezni. Szóba jött, hogy esetleg össze kellene fogni egy másik családdal, ahol szintén csak ketten  munkaképesek. Nem nagyon fűlt hozzá a fogunk, mert csak gyenge félcsapatot kaphattunk volna párul. Édesapánknak akkor támadt egy nagyon jó ötlete. Egy kétágú villát úgy hajlított meg, hogy lefelé görbült a két ága. A munkamenet pedig a következőképpen alakult: reggel korán elkészítettünk sok kévekötőt  (gabonaszárból készül, a kalászos részét kell összefogni, egy csavarás után kétfelé osztani, középen a  

50.                                                                                                                                  kalászok jól tartják a kötést, a szárát pedig könnyű tekergetni,kötözni).Sárika ment elöl, a kötőket lerakta a földre, én pedig rákaszáltam a földre a búzát. Visszafelé jövet meg fogtam a kurta nyelű villát , egyet húztam jobbról, egyet balról, ezzel meglett a kéve, utána pedig összekötöztem. Sárika jött utánam, és a kévéket lábra állította, a kalásszal felfelé. Ez a szabály, a végén pedig kalangyába kellett rakni (nálunk nem keresztnek nevezték, talán azért, mert az egész falu református volt?). Ennek is létezik  szabálya. Azzal kezdődött, hogy egy kévét a kalangya közepébe tettünk. Előzőleg megtörtük, úgy, hogy a földre az alsó fele került, a szalmás része, felülre pedig a kalászos rész. Erre raktuk kereszt alakban a kévéket, a kalászos résszel befelé, hogy a gabonaszemek védve legyenek az esetleges esőtől.14 kévét raktunk keresztbe. A közepe megemelkedett az alatta lévő, megtört kévétől. A tetejére is kévét tettünk, kalapformájúra alakítva. A kalászos rész került alulra,  széthúzva, és mivel ferdén feküdt, az esővíz lecsorgott róla.

    Nagy feltűnést keltettünk ezzel az aratási móddal, ráadásul majdnem annyit arattunk le egy nap alatt, mint egy átlagos csapat. Domi is kinn volt velünk, hordta a friss vizet – és sáskákat (szöcskéket) fogdosott. Jó nagyra nőttek a búzaföldön, a testük 4-5 cm-re nőtt, a rágójuktól pedig félni kellett, mert bizony kiserkedt a vér, ha  a kezünkbe haraptak. A gólyák nagyon jól tudták, hogy rengeteg a sáska, ráadásul egy idő után , ahogy fogyott az aratni való búza, mind kisebb területre kellett visszavonulniuk a sáskáknak, a gólyákat pedig „terített asztal” fogadta.

    Aratáskor rengeteg vizet ittunk. Emlékszem, hogy egy tízliteres fonott üvegkorsóban vittem magammal vizet, annak a fele délre elfogyott, ezért annak, aki az ebédet hozta, mennie kellett friss vízért. Estére az ingem mindig fehér lett az izzadságból kicsapódott sótól. Ha hosszú volt a búzaföld, minden egyes fordulóban innom kellett. Minél többet ittam, annál jobban szomjaztam. Próbáltam az első években ing nélkül kaszálni, de nagyon pórul jártam, mert a felsőtestem annyira leégett, hogy egy-két nap múlva felhólyagosodott a bőröm, és nagyon fájt. Egyik évben egyedül kaszáltam lucernát vagy lóherét, mikor elment mellettem valaki. Elmondta, hogy már távolról látott, és kíváncsi volt, hogy ki lehet az a vörös pulóveres ember, aki kaszál. A saját „rézbőrömet” vélte pulóvernek. Egyik unokatestvérem pedig, Varga Géza,miután lehámlott róla egy 51.                                                                                                                                        adag bőr, újra „csurdé” (csóré) felsőtesttel ment ki a napra, de súlyos következményei lettek, mert tele lett sebbel a felsőteste.

   Számomra legemlékezetesebb az 1960-as kaszálás- aratás maradt. Akkor már egy éve tanítottam Zetelakán, nősülés előtt álltam, de a szüleim mondták, hogy lakodalom csak úgy lesz, ha a szabadságom alatt dolgozom a kollektívben. A kapálásnak már vége volt, néhány nap volt hátra az aratásig, az első napon lóherét kaszáltunk. Kissé már elvénült, ráadásul egy erős szél mind leverte a földre, ezért nagyon nehéz volt levágni. „Keringőzni” kellett, vagyis úgy állni, hogy a kaszával a tövét megkeresni, levágni, de egy két méter után már másik irányba dőlt. Nagyon nehéznek találtam. Erővel bírtam ugyan, de a jobb tenyeremen (azzal kell fogni a kasza mankóját) meg az ujjaimon 12 (tizenkét!) jókora vízhólyag keletkezett,mert a tanári munka révén nem volt lehetősége a bőrömnek megvastagodni. Délután már csúfolódtak  a társaim, hogy „ a tanár úr” kijött egy napra kaszálni. Nagyon bosszantott, különösen a közvetlen szomszédunk, Varga Jóska meg Somodi Jóska gúnyolódása. Este, mikor édesanyám meglátta, azt mondta, hogy ne menjek, míg be nem gyógyul a kezem. Én azonban elhatároztam, hogy csakazértis folytatom a munkát. Egy kendővel bekötöttem a jobb kezemet, úgy mentem másnap dolgozni. Akkor meg azzal próbáltak bosszantani, hogy „a tanár úr kesztyűs kézzel kaszál”. Azt válaszoltam, hogy „kesztyűvel” ugyan, de annyit teljesítek, mint bármelyikük. Erre aztán elhallgattak. Ráadásul mindkét Jóskánál jobban kaszáltam . Somodi Jóska szinte évenként eltört egy kaszapengét, mert a hegyével belevágott a földbe. Én pedig soha nem törtem el egyet sem.

   Amint végeztünk a lóherével, kezdődött az aratás. Abban az évben már nem mérték ki   a megművelendő területet. Reggel tehát úgy mentem ki a kaszával, hogy még nem tudtam, ki lesz a marokszedőm. Az volt a természetes, ha az asszony a férje után szedte a markot, leány pedig abban az évben egy sem akadt a faluból, aki markot szedett volna. Végül Zsidó Erzsivel (lánykori neve, a férje után Máté ) kerültem egy csapatba. Pár év múlva Marci öcsémnek az anyósa lett.  Kényszerhelyzetbe került . Nem nagyon akarózott velem dolgoznia, úgy gondolta, hogy nem tudok rendesen kaszálni. Néhány kaszavágás után azonban már nagyon örült, hogy utánam szedte a markot. Sajnos, aránylag fiatalon meghalt, de míg élt, gyakran emlegette, hogy együtt 52.                                                                                                                            dolgoztunk. Kevés volt a kaszás, mert aki tudott, menekült a kollektívből. Máté Laji, Erzsi férje „vákár” (tehenész) volt, nem jöhetett ki a mezőre. Az aratás jócskán elhúzódott, kb. egy hónapig arattunk. Tíz- tizenkét nap múlva sorra dőltek ki a kaszások, a két Jóska is kénytelen volt pihenőnapot kivenni. Mikor aztán a „szabadságukról” visszatértek, nem állhattam meg, hogy ezúttal én ne gúnyolódjam rajtuk: „Mi van, Jóska? Ki dőlt ki a munkából?” Nem mertek szólni semmit. Szégyellték magukat!

     Azon a nyáron „forradalmi” újítást vezettem be. Rengeteg vizet kellett innom, de nem nagyon tetszett. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a víz helyett kivinnék 2 liter enyhén megédesített mentateát. Kiderült, hogy jó ötletnek bizonyult, mert 4 liter tea elég volt egy napra, vízből pedig legalább kétszer annyi kellett. Kezdetben gúnyolódtak rajtam, de pár nap múlva többségük szintén mentateát vitt ki magával. Ráadásul ez langyosan is oltotta a szomjat, jóízű is volt, míg a víz, ha fölmelegedett, „kotlós” lett.

  Tanárként a tanév folyamán fölszedtem pár kiló fölösleget, de az aratás végére már megint „nádszálkarcsú” lettem. Azóta tudom, hogy mi a legjobb fogyókúra. Csakhogy azóta már megvénültem, erőm meg kitartásom sincs annyi, mint 24 éves koromban, ennek eredményeként jól megnőtt a „tekintélyem”.

                   A kombájn előtti korszakban az aratást a búzahordás, majd a cséplés követte. Az előbbiből a „kollektív” megalakulása előtt nem volt részem. Utána is csak egyszer. Előzőleg minden család a saját portájára hordta a búzakévéket, ott csépelték el, azután viszont egy központi szérűre, hogy a cséplőgépet ne kelljen sokat hurcolni, beállítani, hogy a hajtószíj megfelelően megfeszüljön. A hordás maga egyrészt kemény munka, másrészt érteni kell hozzá, mert a szekeret úgy kell megrakni, hogy  sok kéve férjen el, de a szekér ne boruljon föl. A hozzáértő ment föl a szekérre, és szakszerűen rakosgatta a kévéket. Nemegyszer láttam feldőlt szekeret. Olyankor újra kellett kezdeni a rakodást. Én 17 éves koromban vettem részt a hordásban. Mú Gyuri bácsi mellé osztottak be (Domokos György, a felesége édesanyánknak első unokatestvére ). A „Mú” ragadványnév , nem tudom, honnan ered. A faluban a legtöbb családnak van  ragadványneve (Kaptás,Fuszájka,Cici,Picula stb. A mi családunk Krisán (vagy Krisány) . Ez állítólag úgy ragadt ránk, hogy dédapám, aki Trianon előtt a falu bírája volt, nagyon hasonlított a Horea Closca si Crisan triumvirátus harmadik 53.                                                                                                                             tagjára. Apai nagybátyám, Jóska bácsi (László Jóskának, az orvosnak az apja) „domnu Crisan”(„Krisán úr”) volt a dátosi és oroszi meg kutyfalvi  számára. Ez onnan eredt, hogy egy ideig adószedőként dolgozott , tehát „domn”. Édesapánknak csak a „tovarasul Crisan”  („Krisán elvtárs”)maradt, vagy egyszerűen csak Márton bácsi.

  Nos, elindultunk Gyuri bácsival, mihelyt a harmat fölengedett. Lovas kocsival dolgozott , néhánynak azonban csak ökör- vagy tehénvontatás jutott. A lóvontatás nekem azért nem tetszett, mert gyorsabban haladtak, egy nap alatt tehát többször kellett fordulni. Ráadásul Gyuri bácsi hajtott, igyekezett, mert teljesítmény alapján írták a munkanapot. Állandóan hajtogatta:”Dabjad,leekee (lelkem),siessünk!”. Egy-egy kéve 12-16 kilósra sikeredett, ezeket kellett földobni gyakran 4 m magasra. Jó erőben voltam, estére mégis hullafáradt lettem, a munkaversenyt viszont megnyertük. A következő napokon is, mert emlékezetem szerint 10 napig tartott ez a munka.

  Következett a cséplés. Ebben már gyerekkorunkban részt vettünk. A nőket meg a legkisebbeket a polyvahordáshoz osztották be. Csépléskor elkülönül a mag, a szalma és a polyva (pelyva), ez utóbbi a kalászból keletkezik. A cséplőgépet több ember szolgálta ki. Legfontosabb volt az etető (a gépész után természetesen, aki a meghajtó traktort kezelte, felügyelte, illetve ő állította be a gépet, a traktort, hogy a hajtószíj megfelelően feszüljön, mert ha túl feszes, elszakad, és akár embert is ölhet, ha meg laza, vagy nem hajtja megfelelően a gépet, vagy leesik). Az etető a cséplőgép tetején állt,egy mélyedésben, közvetlenül a dob mögött (forgódob=forgó henger,amelybe adagolni kell a kévéket). Érteni kell hozzá,mert ha keveset tesz egyszerre a dobba, akkor fölöslegesen dolgozik a gép, ha meg sokat, akkor nem veri ki mind a szemeket a kalászból. Gyorsan kell dolgozni,megállás nélkül, és figyelni. Sok olyan baleset történt,hogy a dob elkapta az etető karját, és leszakította. Ezért minden gépen két etető dolgozott, óránként cserélték egymást. A feldobott kévéket egy asszony kapta el, sarlóval a kezében, egy mozdulattal elvágta a kévekötőt, és adta tovább az etetőnek. Őket is óránként váltották. A legtisztább, „legelőkelőbb” munkának  a zsákolás számított. Zsákokat rögzítettek a cséplőgép hátsó végéhez, ahol a gabonaszemek zúdultak ki, a megtelt zsákokat meg kellett kötni. Azután a munkás a vállára vette, és vitte a mázsálóra,majd 54.                                                                                                                               onnan rendszerint szekérre. Csak erős fizikumú férfiak végezhették, akik könnyedén mozgatták a 70-80 kilós zsákokat. Egy nyáron át én is zsákoltam.    Legalább annyi erő kellett a kévék feldobásához, a szalma kazlakba rakásához – oda elevátor vitte a szalmát. A legutálatosabb, legpiszkosabb munka a polyvaeltakarítás- és hordás . Állandóan szállt a por, beleette magát az izzadt bőrbe – a tüdőkbe is jutott bőven. No, ezt végeztük valaha gyermekként gereblyével és villával. 1947-ben vagy 48-ban Brendus Ernő egy cséplés alkalmával átszúrta  villával a lábfejét. Egy kupacba szúrta a villát, de nem vette észre, hogy a lába alatta maradt. A talpán jött ki a villa hegye. Nem vitték kórházba,orvost sem hívtak hozzá. Kimosták a sebet,bekötözték. Pár hét múlva már futballozott – természetesen mezítláb, mert tavasztól őszig így jártunk.

 Az otthoni cséplést mindig „lakoma” követte: a munkások kaptak egy-két pohárka pálinkát, szalonnát, paradicsomot, paprikát. Ez akkor ünnepi lakomának számított. Az utolsó darab szalonnát erre tartogatták a legtöbb háztartásban. Illett megadni a módját, de ki is kellett böjtölni. Kapáláskor  már általában elfogyott a szalonna. A  kolbász, sonka, oldalas már áprilisra elfogyott – legalábbis nálunk. Emlékszem, hogy zsíros kenyeret sem ehettünk, mert a zsír kellett a főzéshez.

    1947-ben és 48-ban sokadmagunkkal együtt napszámos munkát végeztünk. Egy ideig a vasútnál dolgoztunk, a vasúti töltés mentén kellett a gyomokat kihuzigálnunk. A nyár nagyobbik részét azonban a „firmánál”, azaz az állami gazdaságnál kellett munkával eltöltenünk. Nem nagyon bánkódtunk miatta, mert a korunkbeli gyerekek fele együtt dolgozott velünk. A munkabérből azonban nem kirándulásra fizettünk be, nem magunknak vásároltunk, nem a „zsebpénzünket” szaporítottuk (ezt a kifejezést nem is ismertük), a szülőknek adtuk át – panasz nélkül.

   A közös gazdaságban  csépléskor minden munkafázist elvégeztem. Volt néhány nap, amikor két műszakot teljesítettem. Reggel ötkor kezdtünk,délben váltották a délelőtt dolgozókat. Általában késő estére ért véget a munka. Aztán az egyik férfi megbetegedett, és megkérdezték, hogy ki vállalná a második műszakot is. Én vállaltam, mert akkorra a kovácsműhelyben megizmosodtam,15-16 óra hosszat dobáltam a kévéket. Pihenő akkor adódott, ha elromlott valami a cséplőgépen. Már sötétedett, mire hazaértünk, de  

55.                                                                                                                               vacsora előtt még elszaladtam a „fürdőszobába”, azaz a Marosra fürdeni, lemosni az egész napi izzadságot, port.

   Nyár végén kezdődtek a munkák a kenderrel. A kendert kétféleképpen vetették: egy részét ritkán, rendszerint a töröbúzaföld mezsgyéjére. Ez nagyra nőtt, ebből csépelték ki kézzel a magot. Azt a kendert, amelyből fonál, szövet készült, egészen sűrűn vetették,így nem nőhetett nagyra. Augusztus közepén „nyűttük”, vagyis gyökerestől szedtük ki a földből. Zsúpokba  kötöztük, nálunk a Marosba süllyesztették olyan helyen, ahol a víz nem volt túl mély, sem túl sekély. Iszapos mederbe kellett tenni. Karókkal rögzítették , majd iszapot lapátoltak rá. Fontos volt, hogy mindvégig, kb. 2 hétig vízben ázzék. Ezalatt leázott róla a külső, klorofillt tartalmazó héj. Ezt követte a kender mosása. Mindenki a kezébe vett egy maroknyi köteget, aztán az alsó, majd a felső végét kellett erélyesen a vízbe csapkodni, mindaddig, míg le nem mosódott róla az iszap és a külső héj. Szép, fehér kender maradt utána. Ezt fölállítva,  rendszerint  kerítéshez támasztva kellett szárítani. Ilyenkor az egész falu utcáinak a kerítései fehérlettek a száradó kendertől. A kender mosását szerettük, mert azt is „lakoma” követte, szalonna, paradicsom, paprika. Kellemes is volt a langyos vízben csapkodni, nem fedte a bőrünket  por, izzadság. Száradás után következett a szálak összetörése, ezt rendszerint a mosószéken végeztük, egy-egy maréknyi kendert kellett  15-20 centis darabokra törni. Ezt követte a tilolás, gerebenezés, fésülés. A kenderszálak így megszabadultak a fás részektől, ezt nevezik  pozdorjának. Nagyon jól égett, pár hétig ezt használták a tűzre főzéshez. Állandóan kellett rakni, mert hamar leégett, de a faluban az állandó fahiány miatt is szükség volt rá. A teljesen pozdorjamentes szálakból fonták, szőtték a finomabb textíliákat, a nem teljesen megtisztított kócot is megfonták, szőtték, rendszerint zsáknak. A fonás és a szövés egész télen és kora tavasszal bőséges munkát adott az asszonyoknak.

   Szeptemberben kezdődött a töröbúza betakarítása. Kutyfalván az  a szokás, hogy a csövekről lefosztják  a csuhét, azután törik  le a kukoricacsövet. Halmokba hajigáltuk, onnan szekérre, otthon az udvarra ürítettük, majd kosarakkal a hiúba (padlásra) hordtuk. A szállításhoz a szekerek két oldalát, elejét, hátulját deszkákkal szokták magasítani, így elfért 8-10 mázsa csöves töröbúza egy szekéren. 1948 őszén én lettem a „fuvaros”, vagyis nekem kellett   56.                                                                                                                     hazaszállítanom. Szokás szerint elindítottam a teheneket, majd, miután kiértünk a dűlőútra, fölugrottam a szekér bakjára, hogy ne kelljen gyalogolnom. Az egyik fuvar majdnem tragédiával végződött. Jobb kézzel a szekérre, ballal a tehén farára támaszkodva kellet fölugrani. Én azonban elvétettem az ugrást, és leestem. A bal oldali szekérkerekek átgurultak rajtam, szerencsére „csak” a két combomon. Pár percig a földön feküdtem, de a tehenek nem álltak meg, föl kellett állnom és utánuk szaladnom. Sikerült is, amiből megállapíthattam, hogy nem tört el egy csontom sem, pedig egy-egy kerékre a szekérrel  együtt 300 kilónyi súly nehezedett. Panaszkodni nem mertem, de estére megkékült mindkét combom, és mivel rövid nadrágot viseltem, jól lehetett látni, hogy mi történt. Akkor vallottam be, előzőleg nem ,mert féltem a büntetéstől. 

   Az őszi munkák közül részt vettem még talán kétszer a répaásásban, és néhányszor a kórévágásban. Ehhez előzőleg fűzfavesszőt kellett vágni a Maros partján, ezzel kötöztük be a kórézsuppokat (ezeket már nem kévének nevezték). A vesszővágást mindig nagyon szerettem, mert ezek számomra „kirándulást” jelentettek. Egy délután levágtam  annyi vesszőt, amennyi kellett. A kóré őszre már nagyon száraz lett, nedves időben nem lehetett vágni, mert a nedves levelek bepenészedtek volna. 15-20 zsuppot összehordtunk egy rakásba addig is, amíg szekérrel hazaszállították.

   Az egyik kórévágás emlékezetes maradt. Azt hiszem, 1953- ban a háztájiról kellett levágni a kórét. Október volt, sötétedés után indultunk, de nemsokára feljött a telehold. Édesanyámmal ketten mentünk, éjfélre levágtuk, összekötöztem, és össze is hordtuk. Máskülönben elég gyakran megtörtént, hogy a kórét éjszaka, teleholdnál vágták mások is. Nem hullt a nyakunkba a pollen. Az nagyon kellemetlen  különben, mert nagyon viszket. Ezért is vállalták sokan az éjszakai munkát.

   A mezei munkákban 2-3-4 napos szünetek,esőzések, „parasztünnepek” alatt ki lehetett pihenni a fáradalmakat. De nem nekem! Olyankor, a változatosság kedvéért „kovácsinas”, majd „segéd” lettem. Édesapám már 1945 őszén kovácsszerszámokat vásárolt, és kovácsműhelyt nyitott . Ez az állami gazdaságban való alkalmazása idején is működött, sőt a „kollektív” gazdaság idején is, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Kezdetben én csak „fújtattam”. A kovácsműhely elengedhetetlen tartozéka a fújtató, ez táplálja friss levegővel a 57.                                                                                                                               „kohót”, (így nevezik nálunk a kovácstűzhelyet). A fújtató hol pedálos volt, hol egy csüngő kötéllel kellet mozgatni. Egyik sem volt nehéz, egy gyerek is elbírt vele. Egy ideig faszenet használtunk a vas izzításához, ezt Gyergyóból hozták szekerekkel, de ezt egy idő után betiltották – tán az erdők államosítása miatt. Ezt követte a kőszén korszaka. A kertünk végétől nem messze halad a vasút, ott épp egy emelkedőn. Hányszor hallottuk, ahogy a mozdony nehezen húzta a hosszú szerelvényt felfelé. Mondtuk is kórusban, a mozdony zihálásával egy ütemben: ”So-kat-rak-tak, so-kat-rak-tak!” Ezt a pár percet lehetett kihasználni kőszén „vételezésére”. Általában egy fékezőt „korrumpált” édesapám 1-2 deci pálinkával (pár évig saját főzésű gabonapálinkával). A fékező fölmászott egy szénnel rakott vasúti kocsi tetejére, és lábbal rugdosta, görgette le a szenet, mi meg fölszedtük. Gyakran még vesztegetésre sem volt szükség, mert a lefelé haladó kocsik tetejéről a kanyarban a centrifugális erő dobta le a szenet, szerencsés esetben a kokszot. A koksz külön örömnek számított, mert a szén  másfél méteres lánggal égett, ez pedig nyáron, amikor amúgyis  izzott  a levegő a napsütéstől, fölért egy gőzfürdővel. A koksz kevés lánggal égett, de nagyon jól hevített. Az ötvenes évek közepén bevezették a faluba a földgázt, azután pedig azzal izzították a vasat, a hagyományos fújtatót is fölváltotta a villannyal működő ventilátor. 1945-től 1947-ig édesapám mellett  inas vagy segéd is dolgozott. Országszerte gondot jelentett, hogy nem lehetett ráfnak (kerékabroncs) való vasat kapni.  Kutyfalva közvetlen közelében azonban a visszavonuló németek fölrobbantották a vasból épült vasúti hidat (is!), ebből vágtak hidegvágóval, nehéz munkával 4-5 cm széles vascsíkokat, az pedig kitűnő anyaga lett a ráfnak. Nappal nem lehetett vasat vágni, mert katonák vigyázták az ideiglenes fahidat. De őket is le lehetett fizetni, hogy szürkületkor vagy holdvilágnál „ne lássák”, ahogy a vasat vágják. Egy ilyen vasszerző este maradt ki édesapám és a segédje egy nagy verekedésből. 45 őszén Dátosról rendszeresen Kutyfalvára látogatott egy csoport román „vitéz” , (vasgárdisták ), randalíroztak, néhányszor betörték az iskola ablakait, ahol Szőcs a felnőttekkel kóruspróbát tartott, vagy színdarabot tanított. Egy idő után a fiatal legények, férfiak elhatározták, hogy móresre tanítják a garázdálkodókat. (Érdekes, hogy Orosziból, bár csak 1 km-re van a mi falunktól, soha nem jöttek. Dátos messzebb van, ráadásul a Maros jobb partján , komppal kellett átkelniük). Nos, elhatározták, hogy ha újra jönnek, minden férfi rájuk támad, és megverik őket. 58.                                                                                                                                   Úgy is történt. A sötétben bottal, szekérlőccsel rájuk támadtak. A sötétben is könnyű volt megkülönböztetni őket, mert harisnyát viseltek, olyant, mint a székelyek, de nem fehéret, hanem szürkét. „Üsd a harisnyást” – ez lett a harci kiáltás . Kb. harminc sebesültet vittek el a mentők, megtelt velük a ludasi meg a tordai kórház. A magyarok közül „véletlenül”senki sem sebesült meg . Olyan meglepetésszerűre sikeredett a támadás, hogy a „bátor vitézek” futottak (volna!), de csak néhánynak sikerült elmenekülnie. Néhány napig a csendőrség nyomozott, de senkire sem tudták rábizonyítani, hogy részt vett benne, mindenki négy-öt tanúval bizonyította, hogy akkor épp otthon vacsoráztak vagy beszélgettek , nem is hallottak semmit. Nos, ebből édesapám úgy maradt ki, hogy épp vasat vágtak a híd mellett. Ha ő akkor ott lett volna, tán nagyobb baj is történik, mert nagyon erős volt. (Egyszer egy kötekedő legénynek úgy megmarkolta az arcát, hogy fölszakadozott a bőre – hazament panaszkodni, ott meg azt mondták neki, hogy máskor nézze meg, kivel kezd ki.)

   13 éves koromtól már „rendes” inas lettem, a nagykalapáccsal (a „pöröly” szót nálunk nem ismerik) „rávertem”, lyukakat fúrtam a ráfokba (ezt nagyon nem szerettem, mert egy kurblis „fúrógépet” használtunk, egyetlen lyuk kifúrása 10-15 percig tartott.)  Megtanultam a kovácsolás alapjait is. Ez abból áll, hogy egy vasrúdból~pálcából hogyan kell ráfszeget készíteni. Nagyon nem mindegy, hogy a fölmelegített vasat az üllő melyik részére teszi az ember. A másik fontos dolog:pontosan derékszögben kell forgatni a munkadarabot, mert különben nem  nyúlik, esetleg szét is nyílik a vége. Nagyon tanulságos volt, ahogy egy nagyobb , vastagabb vasat kalapáltunk. Édesapám a kézi kalapáccsal ütött (3-4 kg), én meg a 15 kilós nagyverővel, közben forgatta az üllőn a vasat. Tehát egyik oldalát mindig ő ütötte, a másikat én, mégis egyformán nyúlt a vas, nem lett keskenyebb az az oldala, amelyet én ütöttem… Nos, nekem a ráfszeg készítése sok próbálgatás után sikerült, dicséretet is kaptam, mely szerint „rossz kovács már lehetek”. Édesapám 12 éves korában,a 6. osztály elvégzése után (akkor annyi volt a kötelező) lett kovácsinas. Mire katona lett, már olyan jól értett a mesterséghez, hogy az ezredparancsnokának készült lovaskocsi vasalását ő végezte, a parancsnok pedig jutalmul 2 vagy 3 hét szabadságot adott neki (a munkáért magáért azért nem fizetett, mert addig sem kellett a többiekkel együtt gyakorlatoznia). Később, 1952-ben a vásárhelyi Ciocanul vállalatnál kapott munkát, a Poklospatak melletti  műhelyben dolgozott, vagy 59.                                                                                                                                        10 kováccsal együtt , de 2 hét múlva ő lett közülük az első. Sajnos, betegsége miatt egy év múlva ott kellett hagynia a vállalatot. Azt minden kovács tudja, hogy ha kap egy 1 cm átmérőjű vasrudat,  kalapálással úgy tudja kihegyezni, hogy egy perc múlva izzik a hegye. Sokszor gyújtott rá így, ha nem volt kéznél gyufa és nem égett a tűz a kohóban.

  Vezérelve az volt, hogy „rossz szerszámmal nem dolgozunk!”. Néhányszor előfordult, hogy én elkezdtem volna a munkát a nem tökéletes szerszámmal, de ezt sosem engedte. Gyakran egy-egy munkához célszerszámot is készítettünk. Minden esetben termelékenyebben dolgoztunk, mint nélküle. Nagyon jó érzéke volt a forrasztáshoz (nem tévesztendő össze  a hegesztéssel). Arról van szó, hogy két vasdarabot addig kell hevíteni, míg „hiccel” (vasszikrák pattannak  ki a kohóból). A két darabot a megfelelő pillanatban (!) ki kell ragadni, leverni róla a revét, egymásra illeszteni, és kalapálni (rövidebb idő alatt, mint ennek a mondatnak a leírása).  Nekem sosem sikerült, pedig nagyon sokszor próbáltam, ha egyedül maradtam  a műhelyben. Vagy elégettem, vagy nem hevítettem eléggé. Sok gyakorlás és érzék kell hozzá. Abban az időben a leggyakrabban  ráfhúzást végeztünk.  A kerekek ráfja idővel kitágult, és leesett a kerékről. Szűkíteni kell ilyenkor a ráf kerületét. Két módszert használtak a kovácsok. Az egyik a „káfolás”. Ez úgy történt, hogy a ráf egy szakaszát izzásig hevítették, majd egy „S” alakot képeztek, az S alsó és felső végét összekalapálták. Kissé döcögött ugyan, de az utak amúgy is döcögősek voltak. Ezt édesapám nagyon nem szerette, lenézte, azt mondta, hogy igazi kovács olyan munkát nem végez. Inkább elvágtuk a ráfot. Kivágtunk belőle egy 1-2 cm hosszú részt, majd összeforrasztotta. Néhány száz (de lehet, hogy néhány ezer) forrasztása mind sikerült, és soha, egyik sem szakadt el a forrasztásnál. Ezután a ráfot körbe kellett melegíteni, ráhúzni a kerékre, vízbe tenni, és a vas, mihelyt lehűlt, szorosan fogta a kereket. A körbemelegítés 20-25 percig tartott. Kitalált egy módszert, amelyet akkor alkalmaztunk, ha egyszerre több ráfot kellett megmunkálni. Megszámoztuk a kereket krétával, a vasat római számokkal. Számsor szerint raktuk a ráfokat egymásra, a kerekeket pedig egymás mellé. Az összeforrasztott ráfokat kupacba raktuk , rá tüzet raktunk csuszából (kukoricacsutka). Mihelyt a tűz leégett, eszeveszett gyorsasággal kapkodtuk ki a tűzből a ráfokat, rá a kerékre, majd vízbe. Főleg a kollektív gazdaságban alkalmaztuk ezt, mert volt csusza bőven. Ráadásul a ráfok a tűzben vörösen

60.                                                                                                                                   izzottak, tehát a melegtől jobban megnyúltak, és szinte gyerekjáték volt a kerekekre ráhúzni. A termelékenység megtízszereződött, mert máskülönben a körbemelegítés vett el nagyon sok időt. Meg is lett a „jutalma” az újításnak. A normát egy kerék elkészítéséhez (meg mindenféle munka elvégzéséhez) központilag állapították meg. Ha jól emlékszem, 10 ráf elkészítése számított egy munkanapnak. Nekünk pedig fejenként 8-10 munkanapot számoltak el. Két hétig. Sok embert a sárga irigység kínozott, és sikerült elérniük, hogy megemelték a normát. Ott tanultam meg, hogy nem szabad a normát túlteljesíteni, mert akkor új normát állapítanak meg.

    Édesapám nagyon jó állást talált a „firmánál”, de mihelyt megalakult a közös gazdaság, sikerült elérniük, hogy átmenjen akarata ellenére a kollektívbe. Három kovács is dolgozott  a faluban, de a gazdaságnak ő kellett. Megjelent egy lovasszekér az udvarunkon, nem kérdeztek, nem mondtak semmit, fölpakolták rá a szerszámokat, és bevitték a közösbe. Ezt egyszer még megismételték, mert újra vásárolt egy egész szerszámkészletet, hogy otthon dolgozhasson a téesz mellett, azt is úgy vitték el.

    A közös gazdaságban gépészként is dolgozott. Szereztek valahonnan egy régi, elromlott Fordson-traktort (petróleummal működött, csak az indításhoz kellett 1-2 decinyi benzin). Ezt bevontatták hozzánk az udvarba. Szétszedtük az egészet, de hibás alkatrészt nem találtunk benne, viszont a hengerfejtömítések nem zártak tökéletesen, a keletkező gázok a traktor oldalán távoztak. Tömítőpakolás kellett volna, de azt sem lehetett kapni. Vékony kartonból vágtunk ki tömítésnek valót, bekentük a karton mindkét oldalát szilvaízzel (szilvalekvár), jól rászorítottuk, és hagytuk száradni néhány napig. A módszer bevált, a traktor működött, használták is vagy nyolc évig víz szivattyúzására a gazdaság kertészetében. Utána azonban villanymotort használtak, mert gazdaságosabb , és nem igényelt állandó felügyeletet. Amikor öntözni kellett a kertészetben, a kovácsműhelyt felváltotta a traktor. Két vagy három nyáron át én kezeltem. Úri munkának számított , mert ment magától, csak hűtővizet kellett tölteni bele (a Marosból), és vigyázni, nehogy leálljon. Kurblival kellett indítani. Mellette lehetett orrvérzésig fürdeni, horgászni is. Másodéves koromban egy nyelvészeti vizsgát őszre halasztott az évfolyam 85 százaléka, mert egymás után rúgta ki a hallgatókat Szabó T. Attila (az Erdélyi Magyar

61.

Szótörténeti tár szülőatyja) .Néha idegileg annyira elfáradt, hogy türelmetlenségében sorra buktatta a vizsgázókat. „Természetesen” én is őszre maradtam a vizsgával. Úgy tanultam, hogy felültem a traktor ülésére, a jegyzeteket magam elé tettem a kormányra. Az egyenletes zaj kiszűrt minden más hangot, ami zavarhatott volna, jól tudtam úgy tanulni. Reggel ötkor el kellett indítanom a traktort, este sötétedésig kellett szivattyúzni a vizet. Ebédet rendszerint Domi öcsém hozott, mert nem lehetett a traktort magára hagyni. Egyik alkalommal valamilyen levest hozott, de elfeledtek kanalat tenni. Meginni nem lehetett, mert főtt benne valami (zöldfuszulyka? krumpli?). Gondolkodtam, mit is tehetnék. Körülnéztem, és láttam, hogy épp egy paprikatábla szélén állunk. Egy paprikát szárastul kivágtam, a paprika felét levágtam, a megmaradó, kocsányon lévő részből kiszedtem a belső részt meg a magokat, és kikanalaztam a levest. Utána a „kanalat” is elfogyasztottam.

    A Marosnak akkor nagy kanyarulata folyt a dátosi hegy alá (különleges látványosság a leszakadt hegyoldal, olyat nem is láttam másutt), ott visszafordult, és a gazdaság kertészete mellett hömpölygött a vasúti híd felé. Kétszer folyt el a kertészet mellett, a kettő között 500-600 m távolság …volt akkor. Most már nem, de azt már említettem. A kertészetbe két helyről is lehetett szivattyúzni. A traktort mindig oda vitték, ahol közelebb feküdt az öntözendő rész (árasztásos öntözést alkalmaztak). Egyik alkalommal nekem kellett átvinnem a traktort. Tudtam, hogy kell sebességbe tenni. Két pedállal működött, bal oldalon a tengelykapcsoló (kuplung), jobb oldalon a fék. A gázkart kézzel kellett meghúzni. Cséplés, szántás idején nem mellékes, hogy állandóan kell a gázpedált nyomni, vagy beállítani egy bizonyos fordulatszámra. (Gondolom, ebből származik a modern kocsik „tempomat” nevezetű alkatrésze.). Kitolattam, megfordultam, és elindultam. Lassan ment, mert csak egyes sebességbe lehetett tenni, a többi fogaskerék néhány „foga” hiányzott, időközben letöredeztek. Rövid nadrágba öltöztem, szokás szerint, a lábamon bakancs, de fűző nélkül.  Nap közben mezítláb jártam, a bakancsot az átvonulás idejére kaptam a lábamra. Egy idő után letettem a lábamat a fékpedál alá, úgy kényelmesebben vezettem . Mikor már  10 méterre megközelítettem a meredek, 3-4 m magas partot, fékezni akartam, de beszorult a bakancsom a pedál alá. A traktor pedig lassan, de biztosan haladt  a „szakadék” felé. Az első 62.                                                                                                                                  kerekek már alig két méterre voltak a parttól, és még leugrani sem tudtam, mert nem bírtam kihúzni a lábamat. Kétségbeesésemben visszaváltottam hátramenetbe (a bal lábam szabad volt). Csikorgott, recsegett a traktor, de megállt 30- 40 cm-re a meredektől. Ha akkor beborultam volna a traktorral a vízbe, ősszel már nem kellett volna vizsgáznom. Akkor kerültem először, de nem utoljára életveszélybe.

     Meg kell említenem, hogy 1952 júniusában egy hétig (tíz napig?) a vásárhelyi orvostanhallgatókkal együtt dolgoztam a meggyesfalvi téglagyárban.  Az egyetemisták bentlakásához készítettük a téglát. Rá egy vagy két évre elvették tőlük, és egy román iskola számára építettek valamit – akkor azt mondták, hogy csupán ideiglenes kölcsönzésről van szó.

   A gazdaság kertészetében más munkát is végeztem:gyomlálást, kapálást, dinnyehordást és öntözést is. Árkokban érkezett a víz, azt kellett bevezetni az ágyásokba, amelynek a szélére ültették a paprikát, káposztát. A paradicsomot nem, mert mélyre nyúlnak a gyökerei, jobban bírja a szárazságot. Egy kapával kellett megnyitni illetve elzárni a víz útját. Ha nagyon száraz volt a föld, sokat lehetett pihenni. Ha megteltek a bakhátak melletti árkok, a víz egy idő után utat vágott magának lefelé. Gyakran lefeküdtem hát az árokba, a lábammal a felső irányba, néha el is aludtam, arra ébredtem, hogy a víz elérte a lábamat.

   1951 vagy 52 augusztusában a leszedett dinnyét hordtuk saroglyával a kertészet „központja” felé, ahonnan esténként teherkocsival vitték Vásárhelyre. Szentgyörgyi Laci barátommal együtt „élveztük” a munkát. Azért számított élvezetnek, mert egyrészt nem kellett megerőltetnünk magunkat, másrészt a legszebb dinnyét minden fordulóban a kupac tetejére helyeztük, és „véletlenül” mindig leejtettük. A közepét, a legjobb részt jóízűen elfogyasztottuk, a maradékot pedig félredobtuk. Dinnyét enni (meg sört inni) büntetlenül nem lehet, gyakran szaladtunk hát be a közeli kukoricásba, hogy könnyítsünk magunkon.

    Pár nap múlva azonban sárgadinnyét kellett hordanunk. Ugyanazt a módszert alkalmaztuk, mint a görögdinnyénél. Igen ám, de a sárgadinnye is „hatást gyakorol” az emésztőrendszerre. Ha sokat eszünk belőle, hasmenést okoz (súlyosabb esetben gyomorhurutot). A közelünkben dolgozó asszonyok

63.                                                                                                                                  nagyokat nevettek, amikor látták, hogy gyakran szaladunk a kukoricás jótékony rejtekébe könnyíteni magunkon

    Egy érdekességet még leírok. 14 éves lehettem. Édesapánk valahol csépelt,édesanyánk pedig kórházban volt, mert Marci öcsém beteg lett. Megbetegedett az egyetlen disznónk. 60-70 kilós lehetett. Nem akart enni. Valakit hívtunk, hogy nézze meg. Azt mondta, hogy le kell vágni, mert egy nap múlva megdöglik. Nem emlékszem már, hogy mi baja volt, de a húsát meg lehetett enni. Mivel külső segítség nem akadt (mindenki a mezőn dolgozott), úgy döntöttünk Sárikával, hogy akkor mi ketten levágjuk. Azt hiszem, összekötöztem a lábait, úgy szúrtam le, szalmával megperzseltük, és ahogy tudtuk, földaraboltuk. Hurka, kolbász nem készült,  másnap lesütöttük az egészet, és a zsírral együtt a kamrába tettük. Kíváncsi vagyok, ma melyik tizenéves fiú és két évvel fiatalabb húga vállalkoznék ilyesmire.

   Nem véletlenül írtam ilyen sokat a munkás életemről. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy 12 éves koromtól önfenntartó lettem. Az iskolába, az egyetemre nem kellett fizetni, amennyi ruhát nekem vettek, meg amennyi költőpénzt kaptam, azt én bárhol megkerestem volna. Táborozásról, nyaralásról csak álmodni mertem. Tanárkoromig kétszer kaptam  „szabadságot”. 1955-ben „elengedtek” két napra a Keleti-Kárpátokba. Egy (barátomnak hitt)  évfolyamtársamhoz  utaztam Csíkszentdomokosra.Előtte való este azonban, már sötétedés után egy szekér szénát föl kellett dobnom a szénapadlásra, és ott el is kellett rendeznem. Holdvilágnál dolgoztam, éjfél előtt végeztem, reggel indult a vonatom, délutánra érkeztem meg  Csíkszentdomokosra. Másnap hajnalban Balánbánya érintésével fölkapaszkodtunk a Nagy-hagymásra, végig a gerincen a Gyilkos-tóig, onnan be gyalog Gyergyószentmiklósra a vasútállomásra, este 10-kor vonatra ültem, másnap pedig ugyanúgy dolgoztam, mintha el sem utaztam  volna. Ezen kívül egyszer nyaraltam még.1956 vagy 1957 nyarán egy 10 napos nyaraláson vettem részt Tusnádfürdőn. A diákszövetségtől kaptam beutalót, teljes ellátást, vonatjegyet, hazulról meg 25 lej költőpénzt…

  A sok fizikai munka, főleg a kovácsolás, kaszálás, zsákhordás annyiban jót tett, hogy nyápic kölyökből izmos fiatalemberré váltam. Nyolcvan jilós zsákkal a hátamon könnyedén hordtam a téeszben a gabonát a padlásra. Ott

64.                                                                                                                    szétterítették száradni. Később,  az egyetemen testnevelési órán év elején testnevelő  tanár  erőfelmérést végeztetett velünk. Az egyik feladat  során föl kellett másznunk egy kötélen. A társaim kézzel-lábbal valahogy fölhúzódzkodtak, én meg csupán kézerővel háromszor föl- és lemásztam. A tanár csak bámult. Kérdezte, hogy sportolok-e. Mondtam, hogy igen, vakációban nagykalapáccsal verem a vasat. Tanév kezdetén gyakran előfordult, hogy akaratomon kívül úgy megszorítottam örömömben egyik-másik társam kezét, hogy sziszegtek a fájdalomtól. ..Aztán a fizikai munka elmaradt, én meg pocakosodni kezdtem.

               

                           Nagyenyed,Bethlen Kollégium

     Enyed vasúton kb.60 km-re fekszik szülőfalumtól, Marosvásárhely csupán 35 km-re. Ahhoz, hogy Enyedre utazzék valaki, vonaton  Székelykocsárdon át kell szállni, a háború után pedig 5-6 órát is kellett várni a csatlakozásra.(Egy ilyen kocsárdi várakozásról szól Dsida Jenő Nagycsütörtök c. költeménye.)  Ennek ellenére a két világháború közötti időszakban , aki továbbtanult tőlünk,mind Enyedre ment. Nem tudom ennek az okát, ezért két dolgot feltételezek: vagy nagyobb kedvezményt kaptak Enyeden a Kollégiumtól, vagy a papunk, Nagy Elemér és a tanítónk, Szőcs József hatására mentek oda tanulni,ti. mindketten ott végezték a középiskolát. Ma már furcsának találom, hogy  az első ott tanuló diákok mind unokatestvéreim voltak vagy anyai vagy apai ágon. Valószínű, hogy Somodi Jakab volt az első kutyfalvi diák Enyeden. Somodi Jóska bácsinak és Katica néninek, nagynénémnek a fia. Ő később, 1942-ben átszökött Kolozsvárra, ott tanult tovább a Református Kollégiumban, 1944-ben pedig erdészeti egyetemre iratkozott be Sopronban, és Tatabányán dolgozott korai haláláig – ötvenvalahány éves korában halt meg. Őt követte (vagy együtt mentek?) két anyai unokatestvérem, pontosabban édesanyámnak voltak első unokatestvérei:Varró Gabi és Nagy Gabi. Varró Gabit az iskolából vitték el az oroszok hadifogságba, 1947-ben vagy 48-ban szabadult. Nagy Gabi tanítóképzőt végzett, és egy vagy két évig Kutyfalván tanított. Farkas Gabi (szintén desanyám unokatestvére) azonban Székelykeresztúron végzett a tanítóképzőben. Az öccse, Farkas Jancsi szintén érettségizett, gimnáziumot végzett, de nem tudom, hol. A legkisebb testvérük, Béla, egy évvel idősebb,

65.                                                                                                                                  mint én. Bogáton együtt jártunk iskolába. Nagyon tehetséges volt, de nem tanulhatott tovább, mert az apját kuláknak nyilvánították, hihetetlenül sanyarú ifjúkort élt át, hajnaltól vakulásig kellett dolgoznia. László Gyula, apai ágon unokatestvér, szintén Enyeden érettségizett, agronómiára iratkozott, Moszkvába került az ötvenes évek elején, ott végzett, az egyik legnagyobb erdélyi borászat igazgatójaként dolgozott  hosszú ideig, de onnan Kaliforniába került, ott vásárolt szőlőbirtokot.  Az Enyeden tanuló „második nemzedék” többsége is unokatestvér volt, kettő kivételével:Kocsis Imre (a tanítóképzőben tanult), illetve Vincze Jancsi, János bácsinak, a harangozónak az unokája. Az 1947-48-as tanévben, amikor Enyedre jártam, iskolatársaim voltak még: Szabó Laci(hetedikes), apai ágon első unokatestvér, László Árpi (hatodikos), másodunokatestvér és László Jóska (ötödikes), a későbbi orvos és egyetemi tanár, szintén első unokatestvér. Én meg „fika”, azaz elsős .

   Négy vagy ötéves lehettem, amikor jelképesen diákja lettem a kollégiumnak. Annyira tetszett a simléderes egyensapkájuk, hogy 1941 vagy 1942 karácsonyára azt kaptam ajándékba. Előzőleg méretet vettek a fejemről, Jakab készíttette és hozta el. Nagyon büszkén viseltem.

   A negyedik osztályt nagyon jó eredménnyel végeztem, az évzárón Szőcs kihirdette, hogy én lettem az iskola legjobb tanulója. Gondolom, már előzőleg is szó volt arról, hogy én is továbbtanulok, mert édesapám testvéreinek egy-egy gyereke továbbtanult, mi sem adhattuk alább. Arra emlékszem, hogy a nyáron szülői tanácskozások folytak, hogy a képzőbe menjek-e, és akkor tanító , vagy a gimnáziumba, akkor meg pap leszek. Más hivatás szóba sem került. Sárika gyakran ugrándozott mellettem, és ütemesen kiabálta:”Pap lesz,pap lesz!”. Ezt hamarosan Domi is megtanulta, ő is kiabálta:”Pap les, pap les!” Nem volt még kétéves, nem emlékszem, hogy különben selypített volna.

   Ősszel lószekérrel indultunk Enyedre. Nagybátyám, Varga Márton bácsi akkortájt fuvarozott, őt fogadták meg, hogy vigye a holminkat: ruhaneműt, ágyneműt, meg terményeket, amelyeket be kellett adni a konviktusra: búzát, kukoricát, fuszulykát, szílvaizet, zsírt. Nekünk kevés búzánk termett, azt számomra nem vittek. Később meglett a következménye.

   66.                                                                                                                                                      Egy szép, napos vasárnapi  reggelen indultunk ,estére értünk a kollégiumba. Közúton valamivel rövidebb az út, mint vasúton, 50-55 km. A kollégium udvarán                                                                                                                                  leraktak egy kazal szalmát, abból kellett megtölteni a szalmazsákokat, majd felvinni az internátus második emeletére. A földszinten sorakoztak  a tanítóképző osztályai, az első emeleten a képző internátusa. A gimnáziumi osztályok az épület másik szárnyának a földszintjén, az emeleten a szertárak meg a könyvtár, a második emeleten a díszterem és a könyvtár néhány terme. Ez utóbbiban nem vagyok biztos, de azt tudom, hogy a könyvtárnak a tulajdonába kb. százezer kötet könyv tartozott (Erdély egyik leggazdagabb könyvtára). 1849 januárjában , vízkeresztkor a könyvtárat is kirabolták Janku Ábrahám „vitéz forradalmárai”azon a napon, amikor lemészárolták Enyed magyar lakosainak többségét. Mesélték, hogy az egyik nagyon értékes, kézzel írott kódexet pár év múlva kirándulók találták meg a hegyekben, az egyik juhász fejőszéknek használta.

  A mi tantermeink (meg a tanári szoba) alatt hatalmas pincerendszer  található. A kollégium tulajdonába a tanűgyi reformig hatalmas birtokok tartoztak: szőlő, erdő, szántó. Bethlen Gábor fejedelem adományozta a 17. században. Maga a kollégium eredetileg Gyulafehérváron működött, 25-30 km-re Enyedtől, az 1658-as tatárjáráskor költöztették Enyedre.  A birtokok  jövedelméből tartották fenn az iskolát, fizették a tanárokat, adtak ösztöndíjat. Az iskola melletti utcában laktak a tanárok. A fizetés mellé szolgálati lakást, tehéntartást, tűzifát, bort, gabonát stb. kaptak

 Nem jártam a pincében, de mesélték, hogy némelyik hordó olyan óriási nagyságú, hogy mozdítani sem lehet, ott lent állították össze a mesterek. Az iskola legendái közé tartozott, hogy a 2. világháborúban néhány szovjet katona borba fúlt a pincében. Kiütötték a hordók dongáját, pontosabban golyószóróval „fúrtak” lyukakat a hordókba,  és addig ittak, míg elszédültek, és beleestek az időközben kifolyt borba, abban fulladtak meg.

  Szüretkor szekereken hordták a mustot. A szekerek az utcán álltak meg, oda nyíltak a pincék ablakai, onnan szivattyúzták le a mustot a pincébe. Minden diáknak megengedték, hogy  a mustból annyit ihassék, amennyit akart.

   67.                                                                                                                                Ősszel bivalyszekérrel hetekig hordták a tűzifát, az udvaron halmozták  fel száradni. Mi, kicsik jó búvóhelyeket találtunk , mert néhány hasáb elmozdítása által fedezékeket alakíthattunk ki magunknak. A kollégiumhoz hatalmas udvar                                                                                                                                       és kert tartozott, sportpályákkal, tornacsarnokkal, mellette zuhanyozókkal, sőt még kórház is , állandó ápolónővel . Az orvos másodállásban teljesített szolgálatot.  Szükség esetén mindennap rendelt. A sportpályák fölött magaslik az Őrhegy. Délutánonként meg vasárnap szabadidőben fölmehettünk az Őrhegyre. Onnan szép kilátás nyílt a Maros völgyére, jól lehetett látni Csombordot is a Maros bal partján. 1948 tavaszán kiáradt a Maros, mi az Őrhegyről néztük, hogy terül el az egész völgyben.

      A városba csak engedéllyel lehetett kimenni, de nem is nagyon kívánkoztunk, csak néhány alkalommal voltam kint. Az osztálytársaim közül sokan kértek engedélyt hétköznap is, hogy kimenjenek. Őket a nagyobb diákok küldték, hogy cigarettát vásároljanak nekik. Ha valamelyikük árulkodni mert volna, nem maradhatott volna sokáig az iskolában. A nagyobb diákok úgy uralkodtak a kicsiken, mint a földesurak a jobbágyokon. A fikák (elsősök) pucolták a nagyok cipőjét is. A felsős diákokat nem tegezhettük. A harmadikosokat még igen, de már a negyedikeseket kötelezően úrnak kellett szólítani. Én ezt az első napon elmulasztottam, és majdnem megvert egy harmadikos. A konviktuson történt. Mindenikünket beosztották egy-egy asztalhoz. Az asztalfőn ült az asztalfőnök: hatodikos vagy hetedikes diák. A három bentlakó nyolcadikos akkora úrnak számított, hogy velünk szóba sem álltak, külön asztalnál ültek, de fikák szolgálták ki őket; külön hálótermük az internátusban, a tanulótermekbe sem jöttek ki, csak a cipőjüket tették ki a folyosóra, hogy a „szolgadiákok” naponta megpucolják.

   A mi asztalfőnökünk Szabó Laci lett. Az első ebédnél valamit nem tudtam, és odafordultam hozzá:”Te Laci,mit is kell…?” Idáig jutottam, amikor fölállt mellettem egy harmadikos, rámförmedt: ”Ő neked Laci?...” – és már emelte is a kezét, hogy pofon vágjon. Laci azonban közbeavatkozott:”Ne bántsd, mert ő az öcsém!” Rajtam is maradt, a többség azután már csak „kicsi Szabó” néven emlegetett. Ha néha egy nagyobb  diák bántani akart, mindig akadt valaki, aki figyelmeztesse:”Ne bántsd, mert ő a Szabó úr öccse!”Laci volt a szobafőnök a hálóteremben is, a tanulóteremben is, ráadásul a mentorom. Egy-két alsós

68.                                                                                                                             tartozott egy mentorhoz  (nem ezt a kifejezést használták, de már elfelejtettem, hogy mit). Ellenőrizte a házi feladatot, alkalomadtán kikérdezte a leckét.  Nemes Árpi, a gernyeszegi pap fia lett a társam. Mindenki irigyelt                                                                                                                           bennünket, mert Laci soha senkit sem bántott. Mások viszont gyakran kaptak verést.

  Egy mai iskolás el sem hinné, hogy milyen fegyelem uralkodott az internátusban is. Ezt a fegyelmet a nagyobb diákok tartották~tartatták be. Létezett  egy tanár felelős is, az iskola aligazgatója, Deák nevezetű, alacsony férfi, de csak néhanapján nézett be az internátusba. Azért emlékszem az alacsony termetére, mert egyszer az egyik ötödikes (évvesztes  a háború miatt), magas fiú, valamit elkövetett, és csak úgy tudta fölpofozni, hogy az illetőnek le kellett hajolnia.

   Szigorú napirend határozta meg a napi tevékenységeket. Reggel hatkor ébresztő, utána mosdás hideg vízzel, kötelezően deréktól fölfele, utána torna az udvaron. Ez csak akkor maradt el, ha esett az eső, illetve télen néhányszor,  nagyon hideg reggeleken. Utána reggeli: köménymagleves, egy vékony szelet kenyérrel. Híg löttyöt főztek, egy kevés rántásra vizet töltöttek, felforralták, köménymaggal  ízesítették. A köménymaglevesről tudtam már 47 nyarán, kértem is édesanyámat, hogy gyakran főzzön, hadd szokjam meg. Az ételt tálakban szolgáltuk fel mi, fikák. Tizenhárman ültünk egy asztalnál. Először az asztalfőnök vett magának annyit,  amennyit akart, majd utána rangsor szerint a nagyobbak, mi pedig a legvégén, azt, ami maradt. Arra az asztalfőnökök vigyáztak, hogy mindenkinek jusson, arra azonban már nem tudtak vigyázni, hogy a tálból valami lényeges is jusson a tányérunkra. Ha néha húst is adtak, azt a nagyobbak rendszerint kihalászták, nekünk már csak a lé vagy a főzelék jutott. A köménymagleves arra jó volt, hogy rendben tartsa a gyomrunkat, de reggeli után egy órával már mindnyájan éhesek voltunk. A kenyeret  kiporciózták, soha nem volt elég. A szó szoros értelmében éheztünk végig. Néhány jómódú fiúnak a szülei rendszeresen csomagot küldtek, de mi, szegények abból sosem részesültünk. Működött iskolaszövetkezet is a kollégiumban, a „gazdagok” a nagyszünetben vásárolhattak  kenyeret és tejet. Nekem viszont alig volt pénzem, ami volt, azon kanalat vásároltam. Evőeszközt a konviktuson nem adtak, mindent kanállal ettünk. Étkezés után a nagyok fölálltak, a mi feladataink 69.                                                                                                                                     közé tartozott , hogy a kanalakat összeszedjük,megmossuk, és magunkhoz vegyük a következő étkezésig. Nekem három kanál csörgött mindig a zsebemben: a Szabó Lacié, a László Árpié és az enyém. A tanév folyamán négy                                                                                                                                  vagy öt kanalat veszítettem el, a kevéske zsebpénzem arra ment el, hogy kanalat vegyek. Gyakran előfordult, hogy nekem „nem jutott”  kanál, és várnom kellett, hogy valakitől elkérjem. Azt nem mondhattam, hogy nem az én kanalam veszett el. Ezért aztán előfordult, hogy nem tudtam befejezni az ebédet. Ebéd előtt az „apparitor” (szolgálatos diák, hatodikos vagy hetedikes) elkiáltotta magát:”Imához!” Elmondta az asztali áldást. Addig nem lehetett hozzálátni az étkezéshez. Mikor az apparitor befejezte az étkezést, fölállt:”Imához!” Megköszönte a reggelit, ebédet vagy vacsorát. Azután már nem volt szabad enni. Sokszor néztem keservesen a tányéromon maradt ételre! Akkor  szoktam meg, hogy gyorsan egyem.

   A kanalak egy része a Hosszúban lelt örök nyugodalmat. Ez udvari vécé, pontosabban pottyantós budi volt. A neve onnan származott, hogy a hosszú, deszkából ácsolt épületben  méterenként sorakoztak a lyukak, vagy harminc. (Az internátusban angolvécét használtunk.) Ráülni sosem lehetett, mert piszkos, esetenként szaros volt, ezért fölkucorodtunk. No, ilyenkor pottyant néhány kanál is bele. Meggyőződésem, hogy valahányszor takarították (csak vakációban), pár száz (nem túlzás!) kanál került elő. Szerintem a buditakarítók boltot nyithattak (volna), ahol kizárólag kanalat árusítottak (volna). Nem csak én ejtettem be a kanalat. Ha észre is vettem, kivenni már nem tudtam .

   Az éhezés szinte állandósult . Említettem már, hogy az iskolaszövetkezetben lehetett volna vásárolni némi ennivalót, de nekem pénzem nem jutott erre. Szabó Laci vállalta, hogy  az egyik eladó legyen a kis boltban, de pénz nélkül ő nem adhatott. Egyik délután azonban, valamilyen híg ebéd után annyira éhesek lettünk, Nemes Árpi meg én, hogy barátom biztatására Lacihoz mentem (szilencium idején, mert engedéllyel ki lehetett menni a folyosóra hangosan tanulni), megkérdeztem, hogy nincs-e valamilyen kajája, mert az éhenhalás küszöbén állunk. Mondta, hogy van ugyan nála egy fél fazék nagyon régi tej meg nagyon száraz  kenyér. Ezeket már nem lehetett eladni, de kidobni sem akarta. Ha akarjuk, ideadja nekünk. Akartuk, hogyne akartuk volna! Kiderült, hogy a tejnek semmi baja nem történt, csupán megaludt. A kenyér nagyon  

70.                                                                                                                                 megszáradt  ugyan, de nem penészes, a fogaink pedig hibátlanok. Gyakran emlegetem azóta is, és valahányszor aludttejet eszem, mindig eszembe jut, hogy olyan jóízű ételt ritkán ettem. A liternyi tejet meg a fél kilónyi kenyeret az utolsó cseppig-morzsáig  jóízűen elfogyasztottuk, még a fazekat is kimostuk – hideg vízzel.

   Emlékezetesek a vasárnap esti vacsorák. Bár hideg vacsorát adtak , néha 5-10 perccel később mehettünk be. Sorban állva, várakozva ilyenkor elhangzott hangosan a szavalókórus, mintha vezényelték volna:”Éhes vagyok! Kaját! Kaját! Kaját!” Ha erre sem nyílt meg a konviktus ajtaja, többször ismételtük a harci kiáltást. A vasárnapi vacsora szilvaízes kenyér, esetleg szalonna (4-5 deka személyenként – de már én is megettem volna négyszer annyit, hát még a 14-18 éves kamaszok!).

    Nagyon ritkán lehetett repetázni. Főleg olyankor, ha túrós puliszkát kaptunk vacsorára. (Aki itt netán tepertős-túrós puliszkára gondol, az hamar felejtse el! Tepertő sosem került bele.) Azzal jól lehetett lakni, és nem éheztünk meg egy-két óra múlva.  Egy bükkösi osztálytársam nagyon jellegzetes mezőségi nyelvjárásban beszélt. Repetázni ment, és így kérte:”Ne sakat, de taróst!” Ezt gyakran emlegettük vele kapcsolatban. Szegény fiú év vége felé rosszul lett az osztályban. Epilepszában szenvedett, és hirtelen rátört a roham. Összeesett, habzott a szája, mi meg annyira megijedtünk, hogy ha nem lett volna tanár az osztályban, elfutottunk volna. Gyorsan elvitték, kapott valamilyen orvosságot, mert két óra múlva  úgy tért vissza, mintha mi sem történt volna.

    A napirend az internátusban délután 3-kor folytatódott. Addig szabadon járhattunk az iskola területén, játszhattunk, esetleg a nagyok labdarúgó-mérkőzéseit  nézhettük. Szép idő esetén rendszerint fölmásztunk az Őrhegyre, ott játszottunk. Háromtól hatig szilencium. A tanulószobákba vonultunk, csendes tanulással telt az idő. Aki hangosan (félhangosan,hogy másokat ne zavarjon!) akart tanulni, kimehetett a folyosóra, de csak szobafőnöki engedéllyel. Vacsora előtt még megnézték a házi feladatainkat, esetleg kikérdeztek a napi leckéből. Ez azért bizonyult hasznosnak, mert nem adódott lehetőség arra, hogy valamit is elmulasszunk. Ha valaki hiányzott (csak betegség miatt lehetett hiányozni), és elmaradt az anyaggal, szükség szerint a mentor elmagyarázta . Rászoktattak, rákényszerítettek a rendszeres munkára. Vacsora 71.                                                                                                                                    előtt következett a lustra (ellenőrzés). Az apparitor ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, megnézték a fiókjainkat, a kisebbeknek a körmét, nyakát, hogy tiszta-e. Azután mehettünk vacsorázni. Vacsora után megint szilencium fél kilencig, mosakodás, lefekvés, 10-kor központilag eloltották a villanyt a                                                                                                                       hálótermekben. Tízen-tizenketten aludtunk egy teremben. A felső ablakszárny kötelezően mindig nyitva maradt. Télen gyakran ébredtünk arra, hogy a paplan a szájunk mellett bederesedett . A spártai nevelés nem ártott, nem lettünk betegek attól, hogy az ablakot nyitva hagyták, vagy attól, hogy reggel-este derékig kellett a gyakran jéghideg vízben mosakodni. Tízkor általában a többség még nem aludt, ilyenkor mesélgettek, beszélgettek. Az esti beszélgetéseknek gyakran voltam főszereplője, mert a nagyobbak vizsgáztattak számtanból:”Na, kicsi Szabó, mennyi 35X56 ?” Én pedig nagyon rövid gondolkodás után mondtam a választ. Utánaszámoltak, hogy valóban helyesen válaszoltam-e. Az utánaszámolás rendszerint hosszabb ideig tartott.

    A fűtési szezonban nekünk, kicsiknek kellett felhordanunk a tűzifát. A nagyszünetben kellett fáért menni. Az a famennyiség azonban,amennyit kaptunk, sosem volt elég, ezért sötétedés után a nagyok leküldtek minket fát lopni . A hatalmas fásszín tetejére a mellette lévő dombról könnyen föl lehetett mászni, ott egy két cserepet leemeltünk, valamelyikünk bemászott, és adta ki a többieknek a fahasábokat. Az így „szerzett” fát az ágyak alatt tároltuk. Ha Deák tanár úr (Pötyi) valaha is ellenőrizte volna, akkor mi, kicsik kaptuk volna a büntetést, mert nem „köphettük be” a nagyokat. Ők különben sem mentek soha fát lopni, be sem fértek volna egy-két cserép helyén a fásszínbe.

   A tanulással nem akadt semmi gondom. Könnyedén megtanultam a leckéket. Szőcstől olyan erős alapot kaptam, hogy arra lehetett biztonságosan építkezni. Írni, olvasni már elemiben jól tudtam, a térképpel alaposan megismerkedtünk, románból többet tudtam a kelleténél, magyarból is, történelemből is. Olvasmányaim révén olyanokat is tudtam, hogy a tanáraim gyakran meglepődtek. Nem véletlenül kaptam a „Tudós” gúnynevet, amely aztán év közben „Macska” lett, mert tanultuk Aranytól A tudós macskáját.(Tudós> a Tudós macskája>Macska). Év végén jutalomkönyvet kaptam, amelybe az osztályfőnököm azt írta be, hogy kitűnő tanulmányi előmenetelem és olvasottságom miatt érdemeltem ki. Nagyszerűen ment a számtan- mértan.

72.                                                                                                                     Osztályfőnökünk és magyartanárunk Túróczi Mihály (Túróminya) , a románt és franciát Rácz tanár úr (Co) tanította ,akit hihetetlen szigoráról ismert mindenki, a földrajzot Deák, a természetrajzot Szathmáry (Szatyi) ,később egyetemi tanár lett a Bolyain. Egyáltalán nem emlékszem a számtantanárunkra. Testnevelő                                                                                                                                   tanárunk (Bakó?) fiatal korában bronzérmes lett magasugrásban (a román csapatban, gondolom, mert 47-ben 40-45 éves lehetett. Az érem mindig ott fityegett a nadrágja órazsebében.

   Nagyon szerettem a franciát is. Rácz tanár úr hihetetlenül szigorú volt, de én a román nyelvtantudásom révén beloptam magam a szívébe, és élveztem, hogy franciául tanulhatok. Egyáltalán nem emlékszem viszont a francia tankönyvünkre. Lehet, hogy nem is könyvből, hanem  táblavázlat alapján tanultunk? Év végére már eléggé jártas lettem , román és latin tudásom (Jókai regényeiből ragadt rám sok latin szó) megkönnyítette a francia nyelv tanulását. Nagyon szerettük a hittantanárunkat, egy nyugdíjas papot. Szép idő esetén rendszerint rábeszéltünk, hogy menjünk föl a sportpályára, ott tartsa meg az órát. Mindig szabadkozott, hogy öreg már, és nem tud felmenni, de mi segítettünk: két-két fiú megragadta a két kezét, úgy „vontattuk” föl.

     Kitűnő bizonyítványomat csupán a szépírás, rajz és testnevelés rontotta, ezekből csak hetes-nyolcas szintet értem el. Év közben a jegyeinkről nem tudtunk, sosem mondták meg, hogy milyen jegyet kaptunk. Év végén, bizonyítványosztáskor Túróminya megkérdezte az osztályt, hogy szerintünk vajon ki lett  a legjobb tanuló. Kórusban mondtuk, hogy Straub Jóska. Ő ugyanis szépírásból is, rajzból is, testnevelésből is kitűnő volt. Osztályfőnökünk ingatta a fejét, hogy nem. Akkor a többiek engem jelöltek legjobbnak, de még mindig nem. Mondtak még vagy három nevet, de nem sikerült kitalálni. Végül ő mondta, hogy B.Gy., a bogáti pap fia. Nálam jóval gyengébb tanuló, de az apja középiskolai osztálytársa volt Túróczinak . B.Gy.negyedikben, hatodikban, hetedikben is osztálytársam volt, de a fontos tantárgyakból mindig én bizonyultam  jobbnak. Én nem  nagyon törődtem ezzel a rangsorolással, de Straub Jóska (azóta sem hallottam róla) láthatólag a szívére vette. Vele különben már 47 nyarán megismerkedtem. Rokonainál vakációzott a Bogáti-határban. Engem valamiért Ludasra küldtek. („Szaladj csak át, Jancsi fiam Ludasra, és hozzál…”). Hét kilométert kellett gyalogolni oda is, vissza is, vagyis 73.                                                                                                                                      14 km-t, de ez akkor nem számított rendkívülinek. Radnótra is, Ludasra is úgy küldtek, mintha csak a szomszédba kellett volna menni. Természetesen mindig az „apostolok lován” utaztam. A vonatjegyért fizetni kellet volna, ráadásul a ludasi vasútállomás 2-3 km-re fekszik a „városközponttól. Autóbuszok akkor                                                                                                                                   még nem közlekedtek a mi vidékünkön. A hazafelé tartó úton nagyon megszomjaztam, és bementem egy házba vizet inni. Ott találkoztam  Jóskával, rokonainál nyaralt,  beszélgettünk, és hamarosan kiderült, hogy osztálytársak leszünk Enyeden.

    A kollégiumba egész távoli vidékekről is jártak  diákok:Beszterce, Bukarest, Resica, Déva, Gernyeszeg, az Aranyos mente, sőt még Dés környékéről is volt egy osztálytársam. Az ok ugyanaz lehetett, mint a mi esetünkben.

   Az, hogy vakáció előtt is haza lehetne látogatni, eszünkbe sem jutott. Látogatni sem szoktak, csak ritkán. Engem késő ősszel meglátogatott édesapám. Vonatjegyet nem vett (drága volt), de vitt magával  egy liter pálinkát, azzal sorra megkínálta a kalauzokat, nem kellett drága pénzért jegyet vennie. Különben azért jött, mert a lyukas cipőmet megtalpalta: fatalpat szegezett rá, mert cipőtalpnak való bőrt sem lehetett kapni. A hideg ellen védett, de egyrészt nem hajlott, másrészt hangosan kopogott a köves, visszhangos folyosókon. Ezért aztán, ha végigmentem a folyosón, a csukott ajtó mögött is tudni lehetett hogy a „kicsi Szabó” megy valahová.

   November végén annyira elkopott a fenekemen az egyetlen nadrágom, hogy egy óvatlan pillanatban kinyílt, mint a virág. Összevarrni nem lehetett, foltot kellett rá tenni. Nekünk viszont sem foltnak való vásznunk nem volt, sem foltozni nem tudtunk. Élt a városban egy rokon család, Laci elhatározta, hogy hozzájuk visszük foltozni. Gatyában azonban mégsem mehettem, két nadrággal pedig  egyetlen barát, osztálytárs vagy rokonnak sem rendelkezett. Csak Laci! Egy világos vászon rövidnadrágot viselt nyáron,  azt vettem fel. Ő tizennyolc  évet töltött (évet vesztett a háború miatt), én tizenegyet. Ő 65 kiló, én 25. A magasságbeli különbségek is hasonlók voltak. Nadrágszíj híján valamilyen madzaggal felkötöztem, úgy indultunk rokonlátogatóba. Ott vállalták is szívesen, de olyan színű foltnak valót nem találtak. Mondták, hogy hagyjam ott a nadrágot, egy hét alatt csak kerítenek valahonnan foltnak valót. Már jócskán lehűlt az idő. Zoknit csak látásból ismertem, kapcát használtam én is, mint még 74.                                                                                                                                    sokan mások. Ahogy végigkopogtunk a városon (pontosabban csak én kopogtam a fatalpú bakancsommal), csóré lábszárral a csípős hidegben, lötyögő nadrággal, amelynek az egyik szára mindig lejjebb csüngött, mint a másik… elég furcsa látványt nyújthattam. Ráadásul az egész iskola rajtam röhögött, ha rám                                                                                                                     tekintettek,, nem állhatták meg röhögés nélkül. Hallottam is egy hétig a gúnyos szavalókórust: ”Szombat hosszabb, mint vasárnap!” Laci  nagyon sajnált, és egyedül ment egy hét múlva a megfoltozott nadrágomért.

   Akadt ennél nagyobb bajom is. Nagyon fájt a fülem. Annyira, hogy végül már sírtam a hasogató fájdalomtól. Bevittek hát a kollégium kórházába, ahol megállapították, hogy középfülgyulladásom van. Penicillinnel akkor még csak a nagyobb kórházak rendelkeztek. Valamilyen gyógyszert fölírt az orvos. Belázasodtam, ezért egy hétig bent kellett feküdnöm. Nagyon rosszul éreztem magam nem csupán a fájdalom, hanem az egyedüllét is lehangolt, mert egyedül feküdtem a kórházban. Nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Néha az ápolónő bejött, elbeszélgetett velem, vigasztalt. Ebéd után a barátok, rokonok,osztálytársak meglátogattak, de a szilenciumra vissza kellett menniük. Viszont olvashattam kedvemre. Az iskola nagy könyvtárából ugyan nem adtak ki könyvet az alsósoknak,  igénybe vehettünk egy kis könyvtárt, abból vagy 100 kötetet a tanév folyamán elolvastam. Válogatás nélkül faltam a könyveket. Később is, középiskolás koromban.

    Novemberben újra a kórházban kötöttem ki, de ezúttal hatod- vagy nyolcadmagammal, mind a mi osztályunkból: rühösek lettünk. Kívülről hozhatta be valamelyik osztálytársunk. Hamar kiderítették a betegséget, az esti lustra alatt. Az orvos megvizsgált mindenkit az osztályból, és minket, fertőzötteket kórházba küldtek. Valamilyen kénes kenőccsel kellett kenegetnünk a kezünket. Fájdalmat nem éreztünk, sőt még viszketést sem, mert a kenőcsben valami lehetett, aminek következtében enyhült a viszketés. Társaságban vígan telt az idő, nem is bántuk, hogy kórházban kellett lennünk. Nem kellett órára járni – ez számított  számunkra legfontosabbnak. A napi leckét mindig megkaptuk, így nem is maradtunk le a tanulásban.  Egy felsős naponta bejött ellenőrizni a házi feladatot és kikérdezni a leckét.

    A téli vakáció után szomorú hírrel kellett szembesülnünk. Vakáció alatt meghalt egyik osztálytársunk. Besztercéről jött egy testvérpár, Farkasék,

75.                                                                                                                                                 egyikük pedig agyhártyagyulladást kapott, az orvosok pedig nem tudták megmenteni.                                                                                                                       Meglepetés is ért bennünket a téli szünet után. 1947 dec. 30-án kikiáltották a köztársaságot. Mi az egészből csak annyit érzékeltünk, hogy a tantermekből eltűnt Mihály király arcképe. Köztársasági címer került a helyére?  A címerről jut eszembe, hogy annak az épületszárnynak a bejáratán, ahol föl kellett menni az internátusba, naponta többször is láthattuk a Bethlen-címert. Két ,egymással szemben ülő hattyú látható a címerben, mindkettőnek a nyakán egy nyíl fúródik át. Az államosítás után ezt a címert bevakolták, hogy ne lehessen látni. Szerencsére nem verték le, és a „forradalom” után újra ki lehetett bontani a vakolat alól.

    A január más meglepetést is tartogatott néhányunk számára. Azok, akik nem tudtak szeptemberben búzát beadni a kollégiumba, „puliszkások” lettek (lettünk). Ez azt jelentette, hogy öt vagy hat hétig nem kaptunk kenyeret, helyette puliszkát ettünk. Annak, aki szerette a puliszkát, nem okozott különösebb lelki megrázkódtatást. Én szerettem, most is szeretem, gyakran főzök magamnak – saját recept szerint, mikrohullámú sütőben. A „puliszkásságnak” lettek előnyei is. Azt nem porciózták ki, mint a kenyeret, annyit ehettünk, amennyit akartunk. Furcsának tűnt  ugyan, hogy  reggel puliszkával ettük a köménymaglevest, délben pl. a paradicsomlevest, a főzeléket, este a tejbegrízt, vasárnap a húslevest. (Különben még az egyetemen is sokan kenyérrel ettünk minden levest, a húslevest is.) Az viszont kimondottan előnynek számított, mikor – ritkán – reggelire tejet kaptunk. Ilyenkor a „kenyeresek” szívesen cseréltek velünk. Én hozzászoktam  a puliszkához, otthon a fuszulykalevest (paszulylevest) gyakran ettük puliszkával, a csirkepaprikás pedig elképzelhetetlen volt nélküle.  Ezalatt az öt-hat hét alatt kevesebbet éheztünk, mint amikor kenyeret kaptunk.

     Azt, hogy a Bethlen Kollégiumba jártunk, egyensapka és karszám jelezte. Büszkén viseltük mindkettőt. Az alsósoknak ezüstszínű, a felsősöknek aranyszínű zsinór  díszítette a sapkáját, elöl pedig 1,2,3 vagy négy vonal zsinórból szintén, hogy hányadik osztályba járunk. A karszámon felirat és szám mutatta, hogy ki is a viselője.”Pl.CBK-214-LG” ( a szám egyénenként változott).A betűk jelentése:”Colegiul Bethlen Kollégium…Liceu Gimnázium” Mi magunk  

76.                                                                                                                                     között csak úgy neveztük, hogy „Cifra Buta Kölyök…Lézengő Gazember”. Ma biztosan egyéniségi jogot sértene az azonosítás, az ombudsmanok   tiltakoznának, a képviselők interpellálnának, az Alkotmánybíróság pedig gyorsan eltörölné az egészet, mi azonban kiváltságosoknak éreztük magunkat.

  Enyeden tanultam meg sakkozni. Akkor elég jól ment, ifjú reménységnek tekintettek sokan, meg is maradtam reménységnek, de már nem ifjú, hanem vén. Egy hatodikos „úrral” játszottam leggyakrabban. Elintézte, hogy szilencium alatt is sakkozhassunk, miután elkészültem a leckékkel. Jó sakkozónak számított, kezdetben tönkrevert, de év végére már méltó ellenfele lettem. Mikor hazamentem nyári vakációra, agyagból készítettem is sakkfigurákat, egy papírlapot megvonalaztam, de nem volt kivel játszani. Sárikát próbáltam tanítgatni, de nem sokra jutottunk,mert kevés időnk jutott rá.

   Kétszer vagy háromszor moziba is elvittek. Akkor láttam másodszor színes filmet. Az elsőt még Vásárhelyt, 1944-ben vagy 1945-ben,Allah kertje volt a címe. Ez szovjet film volt, a címe Kővirág. Mesefilm , a cselekmény nagy része egy barlangban játszódott, amelynek a falait drágakövek borították. Mindnyájunkat elvarázsolt a sok szép színes felvétel.

   A kollégium udvarán két harang található fölakasztva a kis kollégium (régebbi épület, valaha az volt „a” kollégium) bejárata fölött. A kisebbiket szólaltatták meg a tanórák kezdete előtt és után, tehát nekünk nem ki- és becsengettek, hanem tulajdonképpen „ki- és beharangoztak”. A nagyobbik ünnepélyes alkalmakkor szólalt meg. Ilyen emlékezetes, ünnepélyes esemény volt a 48-as forradalom 100. évfordulójának megünneplése. A Himnuszt ugyan nem énekelhettük el . (Jelzés értékű, hogy Erdélyben minden magára valamit is adó magyar ember tudta, pedig nem tanították, sőt, tiltották. Most kissé előreugrom néhány évet. 1952-ben a helsinki olimpián jugoszláv-magyar döntőt játszottak futballban. Kutyfalván még nem volt senkinek rádiója, ezért este Édesapámmal kettesben kerékpárral Ludasra mentünk, hogy meghallgassuk a mérkőzés közvetítését. Egy házban a rádiót kitették az ablakba, mi pedig, lehettünk százan, a földre ülve hallgattuk. Amikor a győztes csapat tiszteletére a Himnuszt játszották, kivétel nélkül mindenki fölállt, és vigyázzállásban hallgattuk meg. Nem kellett vezényszó.) Az ünnepély nagyon szép ,megható volt. A felsős diákok rendezték, elhangzott  ünnepi beszéd,  a

77.                                                                                                                             Nemzeti dal, és talán a Kossuth-nótát is elénekeltük. Azt is tudta mindenki. Számomra mindmáig az maradt a legszebb 48-as megemlékezés.

   Ezek a harangok szóltak a ballagáson is. Annak a részleteire már nem emlékszem (mindezt pár évtizeddel korábban kellett volna leírnom), de arra igen, hogy nagyon szép, megható ünnepélynek lehettünk részesei.

    Minden szombaton este egyfajta istentiszteletet tartottak a díszteremben. „Préces”-nek nevezték. A latin „preces”=”kérés, könyörgés, imádság szó magyaros változata. A kollégium felekezeti iskola lévén, természetes tehát, hogy mindenkinek kötelezően  részt kellett vennie rajta. Azt viszont már elfeledtem, hogy a nem reformátusoknak is kötelező volt-e a részvétel. Valószínű, hogy nem. A diákok tizedrésze más felekezethez tartozott.

   Természetesen vasárnap délelőtt is részt vettünk istentiszteleten. A templomba kellett mennünk. A kollégium tőszomszédságában található, várfal veszi körül. Valaha menedéket nyújthatott a kóbor hadak elől, de várostromot nem bírt volna el.

  Tavasszal, mihelyt kimelegedett az idő, fatalpú bakancsomat ideiglenes szabadságra küldtem. Mezítláb jártam órákra is. Nem voltam ebben egyedül, hiszen a falusi gyerekek számára természetesnek számított , hogy tavasztól őszig mezítláb jártak. Nem is akadt lúdtalpas egy sem közöttünk. Különösen a tarlón való járás segített a láb boltozatának kialakításában. Én, ha tehetném, nyáron most is mezítláb járnék, de napjainkban már annyi az eldobott üvegcserép mindenfelé, hogy elég kockázatos volna.

  Természetesnek vettem hát, hogy templomba is mezítláb menjek. De csak egyszer sikerült. Valamelyik tanárom meglátta, hogy nincs cipő a lábamon, és jól lehordott. Kénytelen voltam tehát továbbra is kopogni. Miközben a megszokott helyünkre lépegettünk a templomban, mindenki fölkapta a fejét, mert visszhangzott a nagy terem.

  A tanév végén össze kellett csomagolnunk minden holminkat, a surgyékat (szalmazsákokat) pedig ki kellett ürítenünk az udvaron. A második emeleten laktunk, hosszas lett volna lecipelni a  – nemcsak a mieinket,hanem a nagyokét is - ,ezért a folyosói ablakokon dobáltuk ki, lent pedig kiürítettük. Vonattal  

78.                                                                                                                           utaztunk  haza, és főleg az ágynemű miatt mindnyájunknak terebélyes csomagja lett. Én nem bírtam volna kicipelni a vasútállomásra, több, mint 1 km-re, más sem nagyon, ezért hordárt fogadtak Laciék. Egyetlen hordár vitte ötünk csomagjait, szegény ki sem látszott a sok összekötözött batyuból, de kivitte. Kocsárdon át kellett szállni (most is át kell), a csatlakozásra pedig 5 vagy 6 órát kellett várni. Nem számított szokatlannak,  még egyetemistaként is letáboroztunk az állomás melletti kis parkban. Én  mindkét zsebemet teletömtem  mindenféle kacattal. Szokásommá vált (ma is az), hogy összegyűjtsek mindent, amiről  úgy gondolom, hogy jó lesz valamire. (Még most is leszállok a kerékpárról, ha pl. egy csavaranyát látok a földön. Úgy tűnik, ezt már nem „növöm ki”.) László Árpi „kérésére” kipakoltam mindent egy asztalra a váróteremben. Volt ott zsineg, ceruzavég, radírdarab és még sok minden. Elhatározták, hogy leltárt készítenek a zsebeim tartalmáról. Az egyik tételre pontosan emlékszem: ”hat méter hajókötél”. Természetesen csupán zsineg volt, de ők széles jókedvükben fölnagyították.

    Nyár végén szomorú hírt kaptunk. Mi, kicsik nem mehettünk vissza a kollégiumba. A tanügyi reform ennyi változást jelentett számunkra. Ráadásul Kutyfalván csak az alsó négy osztály maradt, nekünk Marosbogátra kellett mennünk iskolába. Enyeden még elsős voltam, Bogáton már hatodikos lettem. Sokkal rosszabbul jártak azok, akik a gimnáziumi 2. osztályt végeztek. Ők is hatodikosak lettek, gondolom azért, mert a 7. végzős osztály volt még akkor. A bogáti két évet drágán megfizettem középiskolás koromban.

      

                                       Bogát – a „visszafejlődés” évei

      Kisvárosban lakom (Bátaszék,Tolna megye,7000 lakos), gyakran látom, hogyan mennek iskolába a gyerekek. Ha már 500 m-re lakik a csemete, gépkocsin viszik-hozzák 11-12 éves koráig, a gondos szülő a táskáját is beviszi az osztályba, nehogy „szegény gyerek” megszakadjon táskájának súlya alatt. Azt is gyakran látom, hogy 300-400 m-re az iskolától a gyerekek nem az iskola irányába mennek. Egyszer megkérdeztem tőlük, hogy ugyan bizony hová indultak. „Az autóbuszhoz” – válaszolták. (A városka ingyen bérletet biztosít számukra.) Így nem kell 300-400 métert gyalogolniuk, csupán 100- 200-at. A

79.                                                                                                                                  szülő pedig csodálkozik, hogy a gyereke beteg lesz, ha megfújja egy szél. Diákéveim alatt (általános- és középiskola) összesen nem volt annyi hiányzása osztálytársaimnak (meg nekem), mint most egyetlen osztálynak félév alatt. Ha ilyesmit látok, mindig eszembe jut, hogyan jártunk iskolába Marosbogátra Kutyfalváról (én 1948-1950 között).

    A tanügyi reform megszüntette szülőfalumban a 7 osztályos felekezeti iskolát, amely ugyan nem hét osztállyal, de a 17. századtól a jobbágyok gyerekeinek is lehetővé tette az alapfokú tanítást.

    Az új törvény értelmében nem mehettünk vissza Enyedre (mások Marosvásárhelyre), a volt 1. és 2. gimnazisták a 6.osztályba kerültek. Köteleztek mindenkit,hogy  a legközelebbi iskolába menjen, és ezt 1 évig komolyan is vették. Így kerültünk Bogátra, és így lett osztálytársunk Szentgyörgyi Ibi, Farkas Béla. Ők 1935-ben születtek, de a reform „visszaminősítette” őket a hatodik osztályba. Ibinek egy év múlva sikerült visszakerülnie Vásárhelyre – ezzel pedig sokat nyert. Mi, akik ott maradtunk, sokat veszítettünk.

   „Természetesen” gyalog jártunk iskolába. Közúton  legalább 8 km volt oda, 8 vissza. Az 16 km naponta. Létezett egy rövidebb út is, „csupán” 5+5 km, a vasúti sínek mentén. A vasúti hídon viszont vagy átengedtek a katonák (állandóan ellenőrizték az ideiglenes fahidat), vagy nem. Leggyakrabban tehát a hosszabbik utat „választottuk” („Ádám, válassz magadnak feleséget!”) Egy idő után nem is próbálkoztunk a híddal, hanem Oroszi felé kerültünk. Ez csak egy-másfél km-rel volt hosszabb, mint a sínek mellett. A Maroson azonban Bogátnál át kellett kelni. Ha szerencsénk volt, akkor  ott találtuk a csónakot, amely kevés pénzért átvitt, ha nem, át kellett gázolni a vízen. Ilyenkor levetettük a nadrágot, bakancsot (mi, fiúk), a lányok meg addig emelték a szoknyájukat, amíg lehetett. Ha magas volt a vízállás, nem is próbálkoztunk .  Egy ilyen átgázoláskor Sárika (mások is) derékig átázott, az iskolában sem száradt meg, másnap pedig már magas lázzal feküdt, egy hétig nem mehetett iskolába. Az őszi mezei munkák alkalmával gyakran maradtunk otthon, mert dolgozni kellett. Ilyen alkalommal történt  a „nevezetes” szántásom egyedül, illetve a töröbúzával rakott szekér esete (átmentek a bal oldali kerekek mindkét combomon). A „nemzetközi helyzet fokozódott” , az „osztályharc élesedett”. A hírhedt „fekete autók” ideje volt. Ennek nyomát naponta láttuk, amikor Oroszin keresztül mentünk Bogátra. 80.                                                                                                                                        A falucska első házaitól 200-300 m-re egy sírdombot láttunk, de nem tettek rá  keresztet. Nemsokára a történetét is megismertük. A „fekete autóval” elvittek egy kulákot puhítani (Tordára?). Pár nap múlva visszavitték, majd mielőtt a faluba értek volna, leszállították, mondták, hogy most már mehet gyalog. Miután megtett pár lépést, hátulról lelőtték. Azt hitték, hogy senki sem látja. Az esetnek azonban akadt egy szemtanúja. Mihelyt megpillantotta a távolból a kocsit, elbújt, és közelről látta, mi történt. Ő aztán elmesélte másoknak is. Így szereztünk tudomást a rejtélyes sírról, amelyre nem volt szabad keresztet tenni vagy virágot vinni. Két vagy három évig nem engedték meg a hozzátartozóinak, hogy tisztességesen eltemessék a temetőben. Hozzá kell tennem, hogy az erdélyi románok nagyon vallásosak, sokkal inkább. mint pl. a falumbéli reformátusok.

   Télen a befagyott Maros jegén keltünk át.

   Kezdetben próbálkoztunk fölkapaszkodni  a személyvonatra, amelyik hét óra előtt pár perccel indult Kocsárdra. Pénz híján  jegyet nem vettünk, ezért a kalauzok jóindulatán múlt, hogy vonaton utazzunk. Néhány próbálkozás után azonban feladtuk. Annyi pénze egyikünknek sem volt, hogy rendszeresen vonatjegyet vegyen, a bérletet pedig hírből sem ismertük. Ha a közúti híd felé kellett kerülőutat tenni, három-négy óra hosszat is tartott az iskolába járás. Még annál is többet esős időben, mert a sáros szántóföldeken kellett közlekedni, az útra visszatérni, amely Bogátról vezetett az országútig, még 1 km-t jelentett volna. Nem is próbálkoztunk ezzel csak nagyon ritka esetben.

     Mire hetedikes lettem, internátust létesítettek Bogáton. Az meg azért volt rossz, mert újra elkezdődött az éhezés korszaka. (Ez 1956-ig tartott. A kenyeret is (!) jegyre adták, ezért a kenyérjegyünket mindig be kellett adnunk az épp esedékes internátusba.) Kineveztek  egy „címzetes” felügyelő „tanárt”az internátusba, őt vagy láttuk, vagy nem. Fegyelem, rendszeres tanulás gyakorlatilag nem létezett. Az „internátus” három szobából állt a faluházban. Egy-egy hálószoba a fiúknak és a lányoknak, meg egy közös tanulószoba. Egy nagy termen át közlekedtünk. Ezt azonban gyakran bezárták, ha bált rendeztek a teremben. Ilyenkor a vécére is csak úgy tudtunk menni, hogy az ablakon keresztül közlekedtünk.

    81..                                                                                                                                                                                   1948 a „szocializmus” építésének első éve volt. A tanítókat, tanárokat állandóan átképezték, az iskolaigazgatókat  pedig  gyakran hívták gyűlésbe. A mi igazgatónk (és számtantanárunk) egy Boros nevezetű tanító volt. Az nem lett volna baj, hogy csak tanítói végzettséggel rendelkezett. De az már igen, hogy minden negyedik-ötödik számtanóránk elmaradt. Rendszeresen kaptunk ugyan házi feladatot, de alig ellenőrizte, hogy leírtuk-e. Egy ideig írtuk ugyan , de aztán mindnyájan „leszoktunk” róla. Október közepén eszébe jutott, hogy ellenőriznie kellene. Senkinek sem volt meg. Ezért mindnyájan letérdepeltünk a padok mellé. Annyi foganatja lett az egésznek, hogy egy vagy két hétig újra „szorgalmasan” írtuk, de aztán visszatértünk  a „rendes” kerékvágásba. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a hatodikos anyagból szinte semmit nem sajátítottunk el. Hetedikben év közben kaptunk egy fiatal tanárnőt, Nagy Évát. Neki is tanítói végzettsége volt, de tudott tanítani. Mikor rájött, hogy mi semmit sem tudunk, megpróbált bepótolni mindent, amit Boros elmulasztott, de természetesen nem sikerült. Arra emlékszem, hogy a Pithagorasz- és a Thalesz- tételt az ő magyarázatai nyomán értettük meg, gyakoroltuk is. Az algebra alapjai kimaradtak. Ilyen  „poggyásszal” érkeztem a középiskolába. Sem fizikából, sem kémiából nem kaptuk meg a szükséges alapismereteket, de én legalábbis erről nem tudtam, a szüleim sem, mert nagyon jó osztályzatokat kaptam. Ezt nevezem a gyerek és a szülő becsapásának. Arra sem emlékszem, hogy más tantárgyból mit is tanultunk, de a magyar irodalom, helyesírás, történelem, földrajz alapjaival az új anyagot is meg lehetett tanulni. Emlékeim viszont nincsenek ezekről, pedig a két év alatt valaminek lennie kellett volna. Illetve egy versre  emlékszem:A walesi bárdokat tanultuk, valószínűleg hatodikban,  én a Dézsi Jóska füzetéből tanultam meg a mezőn, tehénpásztorkodás közben.

    Tanított  viszont bennünket egy remek romántanárnő. Vénkisasszony volt, 45-50 év körüli, alacsony, nagyon energikus nő. Szántó  Annának hívták, de mindenki Csilinek nevezte. Ő véglegesítette román nyelvtantudásunkat. A hatvanas években szükségből tanítottam románt is: abból éltem, amit Szőcstől és tőle tanultam. A középiskolában sem kellett semmit tanulnom. Mikor érettségi vizsgára mentem, találkoztam vele a kapualjban, akkor köszöntem meg neki, amit értünk tett. Az iskolában azonban nem szerettük. A többi „tanárhoz” képest túl szigorúnak bizonyult. Valahányszor Boros hiányzott,

 82.                                                                                                                            rendszerint ő jött be órára, és románt gyakoroltuk. Az első hetekben oroszt is tanított – 1948-ban vezették be - ,de tulajdonképpen csak néhány órával járt elébb a tudásban, mint mi. Hetente bement Ludasra oroszt tanulni egy gyorstalpaló tanfolyamon. Egy hónap elteltével azonban olyasvalaki lett a tanárunk, aki jól beszélt oroszul. A háború alatt fogságba esett, és megtanulta a nyelvet. Végzettsége szerint mészáros , ennek ellenére nagyon jól tanított. Az orosz nyelvtant is tudta, meg is tanította. Sajnálom, hogy a neve nem jut eszembe. Ha a többi tanárunk is csak félig lett volna olyan jó, mint Csili , Nagy Éva meg ő, sok gondtól, keserűségtől menekültem volna meg a középiskolában. Valahányszor a középiskolában Tóni bácsi (Pálffy Antal tanár úr) kihívott a táblához felelni, szédültem, mert nem voltam biztos a dolgomban.

   A hetedik osztály befejeztével abszolváló vizsgát kellett tennünk. Szőcs,   - akkor tanfelügyelőként – részt vett a vizsgán.  Olyan feladatot kellett megoldanom, amelyhez a Pithagorasz- tételt kellett használni. A felelet végén Szőcs „kérte”, hogy mérjem meg a háromszög szögeit. Én hozzá is kezdtem, amikor gúnyosan közölte, hogy ne méricskéljek, mert minden háromszög belső szögeinek összege 180 fok. Én ezt tőle hallottam először. Ha Boros mondta volna, nem felejtettem volna el. Nagy Évának pedig valószínűleg nem volt rá ideje.

   A mai napig nem tudom megbocsátani azt, amit velem (velünk) Bogáton tettek. Sárikának a számtannal nagyobb szerencséje volt, mert őt Nagy Éva majdnem két évig tanította. Nem is volt a matematikával gondja a középiskolában. Kevés híján  számtantanár lett.(Lehet, hogy akkor „kitagadtam” volna a családból!)

   1949-ben ünnepeltük Sztálin elvtárs valahányadik születésnapját. Ajándékot küldtünk neki – már nem emlékszem, mit. Levelet is kellett írni a generalisszimusznak. A mi osztályunk nagyon kitett magáért, verset írtunk neki. Egyúttal megkértük, hogy küldjön nekünk egy futball-labdát. De nem küldött. Boros az osztályunk falait átalakította óriási díszfaliújsággá. Jól rajzolt, állandóan újabb meg újabb  képeket szerzett a nagy Szovjetunióról, azokat rakta a falakra. Még hatodikosok voltunk, amikor elkezdte nagy művét. Mire elvégeztük a hetedik osztályt, már alig maradt üres hely három falon. Azt a falat, amely mellett a tábla állt, nem díszítette. Ott csupán a Román 

83.                                                                                                                      Népköztársaság címere díszlett, meg egy „lozinka”(„hazafias tartalmú plakát”), amely a köztársaságot vagy a szocializmust éltette.

 Így utólag visszagondolva úgy látom, hogy a számtan-mértan, fizika, kémia tantárgyakból hetek alatt be lehetett volna tömni a „tudásomban” keletkezett lyukakat. Még a középiskolában is! De ahhoz segítséget kellett volna kérnem. Kérni pedig nem szeretek. Teljesen azonosulok Nagy László Adjon az Isten c. versének befejező soraival:

  „nekem a kérés /  nagy szégyen, /adjon úgyis, /ha nem kérem!”

                                 Vásárhely,1950-1953.

      Bogáton kitűnő bizonyítványom „született” (érdemtelenül,mert a reál tárgyakból nem a tudásomat tükrözte), föl sem merült, hogy ne tanuljak tovább. Enyed  időközben „kiment a divatból”, csupán azok választották, akik tanítóképzőt akartak végezni – emlékezetem szerint ketten  az osztályunkból -  , ezért kézenfekvő volt, hogy a Bolyaiban folytatjuk tanulmányainkat, a lányok pedig a lánylíceumban. Szentgyörgyi Ibi már a hetediket is ott végezte. Hárman jelentkeztünk:Brendus Ernő,Dézsi Jóska és én. Valamilyen felvételi vizsgán (válogatáson) is át kellet mennünk,mert többen jelentkeztünk, mint ahány helyet hirdettek,ezért vizsgáztunk  matematikából és magyarból. Az előbbire nem emlékszem, a magyarra is csupán azért, mert mulatságos eset történt. Milosits tanár úr vizsgázatott, több jelentkezőtől is megkérdezte, hogy mit olvasott utoljára. Az egyik fiú – nem emlékszem, hogy fölvették-e  - azt válaszolta, hogy utoljára semmit sem olvasott. Hangosan nevetett mindenki. Fölvettek, és azt is megtudtuk, hogy az internátusba beköltözhetünk…majd ősszel.

   Az ágyneművel mindenikünknek nagy lett a csomagja, ezért nem vonaton utaztunk. Abban az időben még kevés vonat közlekedett, mindenik túlzsúfolva utasokkal. Mikor a téli vakációról nyolcadikos koromban visszautaztam Vásárhelyre, egy vasárnap délután, annyian ültek a vonaton, hogy Radnótig a lépcsőn utaztam, két térdemmel tartottam magam előtt a fából készült „kufferemet”. Kesztyűt  nem viseltem, Radnótig majd megfagyott a kezem. El is 84.                                                                                                                          határoztam, hogy ha nem jutok beljebb, inkább leszállok. (Fogalmam sincs, hogy mit kezdtem  volna a radnóti állomáson, de nem tudtam már kapaszkodni.) Szerencsére néhányan leszálltak,  és sikerült beljebb jutotnom.

   A szülők úgy határoztak, hogy „remorkán” fogunk utazni. Szentgyörgyi Ibinek (és Lacinak)  az apja, Laci bácsi az állami gazdaságban dolgozott. Gépészkovácsként  ő is, de neki volt jogosítványa, mert a háborúig a gróf sofőrjeként dolgozott. Egy traktorral meg utánfutóval, „remorkával” fuvarozott. Őt fogadták meg, hogy minket, diákokat és a kísérő szülőket szállítsa. A traktor csak 15-18 km-es sebességgel haladt, de a szép, napos időben élveztük az utazást. A szülők elrendeztek bennünket az internátusban, mi pedig türelmetlenül vártuk a hétfőt, az iskolai év megkezdését. Dézsi Jóska nem lett bentlakó, egy kézzel nem könnyen tudott volna boldogulni, rokonainál lakott.

      Nyoma sem volt az elhagyatottság-érzésnek, amely erőt vett rajtam 1947-ben Enyeden. „Világot látott” emberekké váltunk , Ernő is, én is. Ő  az ötödik osztályt (első gimnáziumot) Vásárhelyt végezte a katolikus gimnáziumban. (Ebből lett később a magyar lánylíceum). Én nagyon kíváncsian vártam , hogy a régi osztálytársak közül kivel találkozom újra. Nem akármilyen osztályba kerültem! Olyan osztálytársaim voltak, akik mellett közepesnek lenni is dicsőséget jelentett. Szándékosan nem akarok senkit sem név szerint említeni, mert valaki talán sértőnek érezheti, hogy kihagytam. Csupán annyit akarok  megjegyezni, hogy nem egy közülük nem csupán a magyarság körében ismert, hanem világszerte!

 Azok, akik Szekeres bácsihoz jártak 44/45-ben, majdnem mind osztálytársak lettek, pontosabban évfolyamtársak, mert egy részük a B osztályba került. A két osztály kölcsönösen csúfolta egymást:”Ások, ások, nyavalyások!”-  ezek lettünk mi, és „Bések, bések, tetűfészkek” a párhuzamos osztálybeliek.

    Dicstelenül kezdtem a tanévet. Az első természetrajz-órán Nagy Ferenc tanár úr házi feladatot adott, valamit le kellett (volna)  rajzolni. Én, az „okos” fejemmel – és a bogáti hagyományokat folytatva – úgy gondoltam, hogy első héten korai lenne házi feladatot készíteni. Mit ad az ég, a következő órán ellenőrizte a házi feladatokat, és aki nem készítette el, hármast kapott. Ez lett az első jegyem a kollégiumban.(Romániában akkor és most is az osztályozási  85.                                                                                                                                rendszer lényegesen különbözik a magyartól. Egytől tízig osztályoznak, a négyes még bikójegy. Hármast,kettest,egyest büntetésképpen szoktak beírni. A félévi, évharmadi, félévi illetve év végi osztályzatot úgy számítják, hogy a kapott jegyek számtani középarányosát jegyzik be, 0,50 ponttól fölfelé kerekítve. Tehát ha Magyarországon egy diáknak két  egyese és két kettese „születik”,már kész a az átmenő átlag. Ott viszont a hármas kijavításához legalább hatos, az egyes kijavításához pedig legalább nyolcas szükségeltetik.) Éltem a gyanúperrel, hogy a következő órán feleltetni fog, ezért becsületesen megtanultam a leckét. Nem volt nehéz, szerettem is mindig a természetrajzot. Tízest kaptam. Pár hét múlva  Nagy Ferencet  kinevezték egyetemi tanárnak Kolozsvárra. Akkor jött hozzánk Koncz Ilona. Az első órán ismerkedett az osztállyal, mi pedig bámultuk, mert nagyon szép ,bájos nő volt (2004-ben, az öötvenéves  találkozón még mindig nagyon  jól nézett ki ). Sorra olvasta mindenikünk nevét. Mikor én kerültem sorra, rám bámult, majd megkérdezte: ”Hogy lehet valaki ennyire szélsőséges?” Én pedig elmondtam a hármas meg a tízes történetét. (Szigeten, tanárként kétszer is megéltem hasonlót. A tanítványaimat arra ösztönöztem, hogy verset tanuljanak. Épp ezért az óra elején jelentkezhetett az, aki verset akart mondani. Addig mással, pl.feleltetéssel nem foglalkoztunk. Az egyik fiú első héten összegyűjtött három tízest. A társainak itt-ott volt csupán jegye. Én meg a következő órán kihívtam felelni. Azt sem tudta, hogy mit kellett volna tanulni, hármast kapott. Kérdezte tőle az osztályfőnöke, hogy mit jelent a hármas a három tízes után:”Az mutassa, hogy három tízesem van!” – válaszolta. Ehhez hasonló eset történt saját lányommal. Első hét a középiskolában, három tízes. A következő órán kihívtam felelni. Fölállt, nem szólt semmit, majd eleredtek a könnyei. Nagyon sajnáltam, de nem hátrálhattam. Akkor ismerkedtem az osztállyal. Mondtam, hogy ne sírjon, mert akkor kiküldöm óráról, és lesz ráadásul még egy igazolatlan órája is. Letörülte a könnyeit, majd elrebegte, hogy nem készült. Hármast kapott. Az osztálytársai megkövülve figyelték, mi is történik. Nyilván arra gondoltak, hogy ez a fenevad (mármint én) elevenen meg fogja őket nyúzni, ha a saját lányával is így bánik. Otthon egész délután bőgött, a nagyanyja meg sajnálta. Kérdezte este, miután hazamentem, hogy milyen szörnyűséget tettem én a lányommal, egész délután sírt. Én meg azt válaszoltam, hogy László Tünde-Viola nevű tanítványom kapott egy megérdemelt hármast. „De szegény egész délután sírt!” Azzal zártam le a 86.                                                                                                                                meddő vitát, hogy ha előző napon csak tíz percig tanult volna, nem kapott volna hármast. Tulajdonképpen hasznos volt, hogy így történt, mert az osztálytársai tudomásul vették, hogy nem fogok senkivel kivételezni. Sok esettel találkoztam, amikor a szülők azzal rontották el saját gyerekük életét, hogy kivételeztek vele, és ezt megkövetelték kollégáiktól is. Velem is próbálkoztak néhányszor, de keményen elutasítottam őket. Később belátták, hogy igazam volt.)

  No, de még csak nyolcadikás diák vagyok, ne „tanárkodjam”! Lassanként megismerkedtem a többi tanárral is. Volt olyan, akitől féltem ,pl. Tóni bácsitól (Pálffy Antal tanár úrtól), de tiszteltem, becsültem. A félelmem abból fakadt, és élt tovább, hogy előzőleg első gimnazista (ötödikes) koromban tanultam utoljára számtant (matematikát,ahogy ma nevezik). Utána középiskoláig szinte semmit. Én legalábbis nem.

    Sajátságos humor jellemezte Tóni bácsit . Mikor  az egyenleteket tanultuk, a másodfokú,  kétismeretlenes egyenleteket szinte belénk verte. Ha éjjel álmomban kérdeznék, még mindig fújnám az egyenlet megoldási képletét. Hogyaszongya:ikszegyenlőmínuszbépluszminusznégyzetgyökbénégyzetminusznégyácéperkétá – így, egy szuszra. Az egyenlet egyik oldala 0 . Ha a diák nem tudta, akkor segített: „A te tudásod, fiam.” Azt is érdekesen szemléltette, hogy nem szabad összeadni nem összeadható mennyiségeket:” Két bivalyborjú meg három szilvaízes csupor hány …?”Egy ideig nem ő tanított aztán minket, de én és még néhányan őt kaptuk , mikor a 11. osztályt a 10.-kel némileg párhuzamosan végeztük. Utána más tanár tanított. Emlékem csupán annyi, hogy a trigonometriát, a matematika teljesen új fejezetét, mivel nem igényelt előtanulmányokat, szerettem, közepesnél jobb voltam akkor. „Született  viszont egy „mumusom”, az elkísért az érettségi vizsgáig. Newton binominális tételét tanították, de én beteg lettem, magas lázzal feküdtem vagy tíz napig, és „jó” szokásomhoz híven senkit sem kértem, hogy megmagyarázza. (Most néztem meg, 58 év után a lexikonban: nem is bonyolult!) Maradtam a félelmemmel. Amikor választanom kellett, hogy hol is tanuljak tovább, az egyik szempontnak az számított, hogy hol nem kell matematikából felvételizni. Utólag belátom, hogy nagyon nagy szükségem lett volna „mentorra”, valakire, aki a körmöm alá néz, számon kéri a napi leckéket. A középiskolát úgy fejeztem be, hogy nem  

87.                                                                                                                                     tudtam, mi a tanulás. Lett is belőle bajom az egyetemen, ahol már nem lehetett (nyelvészetből) kibeszélni a krumplit a földből.

  A fizikát 8.-ban az osztályfőnökünk, Kiss Zoltán tanította, nem tudom, miért. 9.-ben aztán már természetrajzot,a szakját, végig. Nagyon szerettem a tantárgyát, őt magát is. Mikor tízedikbe jártunk, bonctan-kört tartott szombaton délutánonként azoknak, akiket érdekelt. Közéjük tartoztam  én is. Kisebb állatokat, pl .békát boncoltunk. Egyszer aztán elültette a bogarat a fülünkben, hogy jó volna nagyobb állatot is boncolni, vagyis viviszekciót végezni. Azt mondta, ha viszünk boncolni valót, elvégezzük. Nekünk sem kellett több, engedélyt kértünk, hogy szombaton ebéd után elhagyhassuk az internátust. A tudomány érdekében macskát vagy kutyát kellett foglyul ejtenünk. A Somostető alatt kertes házak sorakoztak, oda indultunk. Tudtuk, hogy a „belvárosban” nem járnánk szerencsével. És valóban, alig kellett keresgélnünk, hamarosan kezünkben tartottunk  egy aranyos kutyuskát. Ölbe vettük, rohantunk vele az iskolába. A tanár úr gyanakodva nézte, de megnyugtattuk, hogy a tulajdonosa  meg akart szabadulni tőle, tulajdonképpen jót tettünk vele. Elhitte, vagy legalábbis úgy tett, mintha elhitte volna. Kloroformmal elaltatta, majd kezdődött a boncolás. Hamarosan kiderült, hogy nem  ideális állatot választottunk, mert jókora háj fedte a belső szerveit . Végül aztán előkerült a szíve, sorra kézbe vettük, bámultuk, hogyan dobog. Nekünk, falusiaknak, mivel gyakran vettünk részt disznóvágáson, az egyedüli újat az jelentette, hogy működés közben láttuk a szívet. A kísérlet végén véglegesen elaltatta szegény kutyust, mi pedig „eltemettük” egy üres telken a Sáros utcában, közel a kollégiumhoz. A tantárgyat annyira szerettem , hogy  a latin neveket is mind megtanultam, mert orvosi egyetemre készültem. (Mai napig is szeretem a természetet és a vele foglalkozó tudományokat. A televízióban jobbára csak az ilyen témájú műsorokat nézem .) Csupán a véletlenen múlt, hogy nem orvos lettem. Nem bántam meg, hogy  a tanári hivatást választottam! Ha újra kellene kezdenem, ugyanezt választanám. Ha az ember lelkiismeretesen végzi, a viszonylag kevés fizetést ellensúlyozza, ha egy volt tanítvánnyal találkozom, és kölcsönösen örülünk egymásnak… Már megint tanárkodom! Hol lesz az még?

  88.                                                                                                                            Kilencediktől az iskola legrettegettebb tanára, Barabás Béla, „Csíz” tanította a fizikát. Hihetetlenül szigorú tanár hírében állt, és ezt sokszorosan be is bizonyította. Pisszenni sem mertünk az óráján. Ha valakit elkapott puskázni, annak végleg befellegzett. Kilencedikben új osztálytársunk érkezett, Lozsádi József. Előzőleg Enyeden tanult, a nagynénje, Leopold Irén tanárnő révén került hozzánk. Az első fizikadolgozat írásakor megpróbált puskázni, Csíz pedig rajtakapta. Utána mindig hármast kapott a feleletére, dolgozatára, bárhogy tanult is. Néha tényleg megtanulta a leckét, de akkor is hármast kapott. Úgy sikerült érettségiznie, hogy osztályt ismételt, és ott nem Csíz tanította. A tanár úr aztán az orvosi egyetemre került, de mi 53 nyarán nála érettségiztünk. Én csupán abban bíztam, hogy az elméleti részt tudtam, de feladatokat megoldani alig. Ahhoz meg kellett volna tanulnom a képleteket. A román mondás szerint:”Prost sa fii, noroc sa ai!” („Bolondé a szerencse” - , de a román változatát kifejezőbbnek tartom.) Az egész érettségiből csak a fizika vizsgámra emlékszem, talán azért is, mert attól tartottam legjobban.  A fizikai előadóteremben („fizikumban”)vizsgáztunk, mert én hátul ültem, a „magasban”. Amíg a többiek feleltek, én valamilyen ponyvát olvastam, Nagy Tibi hozta. Annyira elmerültem az olvasásban, hogy a mellettem ülő böködésére tértem vissza a realitás világába. Bosszúsan néztem rá, hogy mit akar. Engem szólítottak felelni, de nem hallottam. Nem emlékszem, hogy volt-e írásbeli vizsgánk, a szóbeliből is csak a fizika maradt meg az emlékezetemben. Az elméleti tételem szerint a látás szervéről, a szemről kellett beszélnem. Azt meg biológiából jól tudtam. Nem is volt semmi gond vele. Feladatot is kaptam,  az elektromos árammal kapcsolatos lehetett. Szerepelt benne néhány betű az egyetlen (!) képletből, amit tudtam. Pimasz lettem, azt kérdeztem (én,László János!) Csíztől, hogy levezessem-e a képletet. Nem nagyon emlékezhetett rám,mert azt válaszolta, hogy fölösleges, látja, hogy tudom. Négyest (!) kaptam! Csíznél! Csupán oroszból lett hármasom, pedig azt valamennyire tudtam is. Franciából nem kellett érettségizni? De minden más tantárgyból igen, rajz, ének és testnevelés kivételével. Alkotmánytanból nemcsak érettségizni, hanem felvételizni is kellett. 11.-ben nem  tartottak már „tornaórát”, ezért örök rejtély, hogy miért kaptam hármast abból is. (Közben áttértünk az új, „szovjet” mintájú osztályozásra, arra, amelyet ma is használnak Magyarországon.) Az egyetemen is az volt használatos negyedéves (?) korunkig. 89.                                                                                                                             Négyes lett, félelmem ellenére a matematika is, a kémia is,magyarból, románból, történelemből, földrajzból, természetrajzból pedig (természetesen!) ötös.

   Középiskolás koromig rengeteg könyvet olvastam, sajnos válogatás nélkül, mert senki sem irányított,  tanácsot sem kaptam,  illetve azt olvastam, ami épp a kezembe került. Szülőfalumban nekünk volt legnagyobb „könyvtárunk”, 300-400 kötet. Jórészt Jókai, Dumas, de Magyarország története, néhány Verne, indiánkönyvek. Ezekkel hamar végeztem, azután pedig aTolnai Világlapjától a Színházi lexikonig, Tarzantól a Színházi Életig  mindent, amit sikerült megszereznem. Nem véletlen tehát, hogy kedvenc tantárgyam maradt mindig az irodalom. A nyelvtan már nem. Bogáton alig tanultunk nyelvtant, középiskolában is nagyon keveset. 11.-ben kellett volna, de nem volt rá idő. Egyetemre, magyar szakra jártam már már, de nem tudtam, hogy mi a különbség az ige meg az állítmány, az alany meg a főnév, a melléknév meg a jelző között!

   Takácsné magyarórái  élményt jelentettek, főleg azokhoz képest, amelyekben addig részem volt akár Enyeden , akár Bogáton (nem emlékszem,hogy ott ki tanította). Pedig a tananyag nyolcadikban a régi magyar irodalom kivételével, amelyet félév táján kezdtünk tanulni, „megtelt” szocialista realizmussal. Így utólag el tudom képzelni, milyen érzés lehetett tanítani az olyan „remekműveket”, mint Gergely Sándortól a Vitézek és hősök, Nagy Istvántól A legmagasabb hőfokon, Kovács György művei, Asztalos Istvántól, Horváth Istvántól is a „vonalas” művek. A régi magyar irodalomból olyan nevezetes írókról, költőkről tanultunk később, akiket ma Magyarországon a középiskolai tankönyvek nem is említenek, vagy csupán a nevüket: Tinódi, Bornemisza Péter, Apáti Ferenc, Heltai Gáspár.

      Rendszeresen jártunk színházba, és ha olyan darabot játszottak, amely remekmű, fölkészített, utólag megbeszéltük ( pl.Tartuffe, Úri muri). Emlékszem, arra is felhívta a figyelmünket, hogy egyik- másik színésznek milyen szép a kiejtése. Borovszky Oszkár neve ezért maradt meg az emlékezetemben, mert nagy alakításaira nem emlékszem, tökéletes dikciójára viszont igen. Annál inkább Kovács György, Lohinszy Lóránt, Szabó Ernő játékára. Én abban az időszakban kezdtem színházba járni. Mindig szívesen mentünk, a Kultúrpalota 90.                                                                                                                              csodálatos belső terét is akkor láttam először. Ünnep volt számunkra, amikor este színházba mentünk. Ünnepélyesen kellett (volna) felöltözni, de akinek egy rend ruhája van csupán, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy kiöltözzék. Néhányunkról lerítt a szegénység. Ez lehetett az oka, hogy életemben először (és utoljára) „alamizsnát” kaptam. Felvonások közötti szünetben mi is az előcsarnokban csellengtünk, a büfé felé csupán vágyakozva néztünk néha. Egy ilyen alkalommal a hátra tett kezembe valaki papírpénzt nyomott (5 vagy 10 lejes lehetett). Nem tudtam, hogy mi az, csupán azt éreztem, hogy papír. Először arra gondoltam, hogy valamelyik osztálytársam tréfált meg. Annyira elcsodálkoztam, hogy nem vettem észre, ki is volt a jótevőm. Körülnéztem, de csupa ismeretlen embert láttam. Gondolom, aki adta, nem akart megsérteni. Otthon nagyon megtanultuk, hogy ne kérjünk és ne fogadjunk el senkitől semmit, mert az szégyen. Vissza szerettem volna adni annak, akitől kaptam, de nem sikerült azonosítanom. Égett az arcom, de a következő szünetben valamit vásároltam a pénzből (üdítőt? perecet? – ). Ha visszagondolok az eseményre, arra kell gondolnom, hogy nagyon ágrólszakadtnak tűnhettem. Vékony, csámpás, kopaszra nyírt fiúcska, kopott ruhában,   bakancsban . Az első félcipőmet 15 éves koromban kaptam – azt vettek nekem az esedékes cipőjegyre. Nem csupán az élelmiszert (kenyeret, húst, étolajat, lisztet, cukrot stb.) adták jegyre, hanem a ruhaneműt, lábbelit is. Úgy emlékszem, szabadon is lehetett vásárolni, de nekünk annyi pénzünk sosem volt, hogy megengedhessük magunknak, mert úgy kétszeresébe, háromszorosába került .

   Sajnos, Takácsné csupán egy évig tanított, Bukarestiné került a helyébe. Őt is szerette az egész osztály. Őt váltotta Erőss István. Halk, monoton beszéde (nekem) unalmasnak tűnt. Az ő óráin (is!) rendszeresen olvastam, még a pad alá sem kellett rejtenem a könyvemet. Szokása volt, hogy időnként maga elé fújt, mintha port akart volna elfújni. Valamelyik tréfás kedvű osztálytársam aztán gondoskodott róla, hogy legyen mit fújnia. A tanári asztalt rendszeresen beszórták krétaporral, óra végén pedig kíváncsian néztük a végeredményt: maradt-e még krétapor az asztalon. Azt, hogy az irodalomtörténet melyik korszakát tanította, csak onnan tudom, hogy év közben (tizedikben?)  Kozma Béla követte, ő lett a harmadik magyartanárunk. Nekem, sajnos volt egy negyedik is: Huszár Ilona, a 11.-ben. Engem  Kozma csak rövid ideig tanított. Az 91.                                                                                                                                   első óráján irodalomról alig esett szó, a szabadságharcról beszélt. Többször is említette Jelasicsot , valamelyikünk meg is próbálta ráragasztani a horvát  politikus (katonatiszt?bán?)  nevét, de nem járt sikerrel. Valószínű, hogy az ő példája nyomán tanítottam mindig magyar történelmet is a diákjaimnak. Szigeten nyugodtan megtehettem, senki sem ellenőrizte az óráimat, a tanítványaim pedig akkor már, a hetvenes években olyan családi környezetben nevelkedtek, ahol rendszeressé vált a kétféle történelemtanítás. A fiatalok már 12-13 éves korukban tudták, hogy mit kell elhinniük abból, amit az iskolában gyakran kényszerből tanított nekik a tanár.

   Kozma tanár úr óráin sosem olvastam. Magával ragadott a magyarázata. Maga a korszak is – Petőfi, Arany, Jókai, Madách – a leginkább hozzáférhető a legtöbb magyar számára. Nagyon sajnálom, hogy 11.-ben nem ő tanított!

   1952 őszén egy miniszteri rendelet alapján kérni lehetett, hogy egy tanévben két osztályt végezhessenek azok, akik ezt kérték – és akik az osztályfőnöktől megfelelő véleményezést kaptak. Tulajdonképpen azok miatt született a rendelet, akik a háború miatt évet (éveket) veszítettek. Én azért kértem, hogy hamarabb végezhessek, mert nem szerettem az internátus túlszabályozott világát. Ürügyem is akadt: édesapám súlyos beteg lett, megoperálták gerincbántalmak miatt, hónapokig mozdulni is alig tudott. Kedvező véleményt írt rólam az osztályfőnököm, így végezhettem 1953 nyarán. Erről majd részletesebben is írok majd, most csupán Huszár Ilona „kedvéért” térek ki erre. Mindenikünk tudta róla, hogy Salamon Ernő tragikus sorsú költő özvegye, és (állítólag) illegális kommunista volt. (Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy később „kitántorogjon” Nyugat-Európába (?). Nem rendelkezett  tanári végzettséggel, de attól még lehetett volna jó magyartanár. De nem volt az! Ha azt állítom, hogy nem szerettük, akkor túl enyhén fogalmaztam. Sosem bocsátom meg neki, hogy József Attilát „sikerült” megutáltatnia velünk, mert annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy kommunista költő . Ő „tanította” nekünk a világirodalom egyik legnagyobb szerelmes versét, az Ódát. Most a kedvenceim között is az egyik legkedvesebb, bármikor végig tudnám mondani. A H.I. magyarázata nyomán azonban viszolyogtunk tőle. Néhány lány is velünk járt a lánylíceumból. Mindnyájan azt  mondták, hogy ha valaki ilyen szerelmes verset írna hozzájuk, a szemét kaparnák ki. Salamon  Ernő költészetét is ő

92.                                                                                                                               tanította. Kíváncsian vártuk, hogy fogja tanítani a szerelmi líráját. Sehogy! Akkor még nem tudtam, hogy H.I. a második felesége volt Salamon Ernőnek, nem hozzá írta szerelmes verseit. Lehet,hogy elfogult vagyok, de egyáltalán nem úgy nézett ki (negyvenéves lehetett akkor), mint akihez valaki is szerelmes verset írhat. Hogy mit látott benne Salamon Ernő, fel nem foghatom! Huszár Ilonánál érettségiztem, de halvány emlékem sincs a vizsgáról.

         Említettem  már  a fizikát, most mégis ehhez kanyarodom vissza. 1951-ben (?) valamelyik „fő elvtárs”  a minisztériumban vagy a párt felső vezetésében úgy döntött, hogy a tanévet a bevált 3 évharmad helyett négy évnegyedre kell osztani. Arra már nem emlékszem, hogy ezt év elején közölték-e vagy október táján, de én ennek az áldozata lettem. Szokásomhoz híven a tanév elején még nem tanultam. Csíz elkapott, és szokása szerint hármassal ( egyessel az új osztályozás szerint )  „jutalmazott”. A negyedév gyorsan letelt, én kétségbeesetten próbálkoztam jelentkezni (még tanultam is!),de nem feleltetett. Így aztán szégyenszemre megbuktam. Nagyon a lelkemre vettem, Csízt is hibáztattam, az osztályfőnökünk is megrőkönyödött,  de  nem lehetett semmit tenni. Otthon persze semmiről sem tudtak. Azt hiszem, hogy mostanig nem is nagyon dicsekedtem vele. Szerintem még Sárika sem tudta, mert különben hamarabb összeomlott volna benne az a bizonyos világ…(Vagy tíz évvel ezelőtt vallotta be, hogy még középiskolás korában is (?) azt hitte, hogy én mindent tudok. Egyszer aztán kérdezett valamit, amire én azt válaszoltam, hogy nem tudom. Akkor omlott össze benne az a „bizonyos világ”.)

   Tantárgyak szerint folytatom, ha sikerül, az emlékeket.

   Testnevelés: semmiben sem jeleskedtem. A kézállást is csak a gyűrűn tudtam megvalósítani. Fogalmam sincs, hogy miért. Futballozni persze én is szerettem volna, de nem voltam hozzá elég ügyes, otthon meg alig volt rá alkalmam. Amíg a barátaim rúgták a valamilyen labdát, nekem rendszerint dolgoznom kellett. Nagyon szerettem volna én is köztük lenni, de „nem volt rá időm”. 14-15 éves koromban aztán kiderült, hogy középtávon futni tudnék. Valamelyik nyári vakációban mezei futóversenyt rendeztek szülőfalumban,  Péterlaka felé kellett futni, én azonban nem tudtam, hogy hol van a célvonal. „Céltudatosan” előre engedtem hát Hegyi Sanyi barátomat, mert akkor már tudtam, hogy az erőt tartalékolni kell. 150-200 m-rel a célvonal előtt vettem észre, hogy nem lett  

93.                                                                                                                                volna szabad magam elé engednem. Lehet, hogy világbajnok, netán olimpiai bajnok veszett el bennem? Ezt azért nem hinném, mert utólag belátom, hogy a termetem nem lett volna erre alkalmas. Aránylag rövid végtagjaim  miatt a dobószámokat  sem nekem találták fel, az ugrásokat pedig ugyanezen ok miatt. Birkózáshoz, ökölvíváshoz is hosszabb karok kellettek volna, edzeni is kellett volna, én pedig jobban szerettem olvasni. Valószínű, hogy író is azért nem lettem, mert én az írásnál jobban szeretem az olvasást. (El lehet képzelni, hogy most is mennyit szenvedek, mert írnom kell, ahelyett, hogy olvasnék! )

Ének-zene: kottát olvasni Enyeden tanítottak, nagyjából meg is maradtam azon a szinten. Énekelni azonban szerettem, főleg, míg megvoltak „megboldogult” fogaim. Sok énekkarban énekeltem. A kollégiumban is. Már az első héten megjelent az osztályban Csíky tanár úr, és kipróbálta a hallásunkat-hangunkat. Sajátos módszer alkalmazott . Sorra meghallgatott mindenkit, és akit alkalmatlannak ítélt, azzal kezet fogott. Ez azt jelentette, hogy nem tart a továbbiakban igényt az illetőre, mint kórustagra. Brendus Ernő ezt valahonnan tudta, szándékosan hamisan énekelt, pedig nagyon jó hallása volt, így hát megkapta a kézfogást, egyúttal pedig mentesült a kóruspróbák fáradalmaitól. Engem fölvettek, mégpedig a szopránba. Év végére viszont már a basszusba kerültem a „mutálás” elnevezésű folyamat következtében. A kórusról csupán annyi emlékem maradt, hogy a román rádió felvételt készített velünk, és hallottuk is magunkat – a díszterembe tettek be egy rádiót, mi meg áhítattal és nagyon büszkén Gyönyörködtünk önmagunkban.

  Zenével kapcsolatos élményem már előzőleg is volt, 10 éves koromban egy évig hegedültem. Szülőfalumban a grófi kastélyban egy hegedűre találtak, amelynek az elülső része törött volt. Édesapám egy asztalossal készítetett helyette újat – fenyőfából . Így utólag visszaemlékezve nagyon értékes hegedű lehetett. Arra emlékszem csupán, hogy a hátsó oldalán ,belül, a hegedű „lelke” mellett egy évszám jelezte a készítés időpontját:1711. Nem tartom elképzelhetetlennek,hogy egy Amatin, Guarnerin vagy Stradivarin tanultam,édesapám segítségével. Ő tanított meg arra is, hogyan kell a hegedűt hangolni. Fogalmam sincs,hogy ő ezt hol tanulta. Egy év múlva, mikor már bármilyen dallamot el tudtam játszani, fel is tudtam hangolni a hegedűt, visszakérték. Ki tudja, mi lett a sorsa? Lehet, hogy valamelyik „elvtárs”

94.                                                                                                                         utódjának a padlásán porosodik. Valószínű, hogy jobban jártunk volna, ha azt mondjuk, hogy elveszett, és egy újat vettek volna a szüleim helyette…

 A kollégiumban még egy lehetőségem adódott, hogy zenészként világhírnévre tegyek szert. Minket is megkísértett Piú bácsi. (Vajda Márton,nyugalmazott énektanár. A „beceneve” onnan származott, hogy „f” hang helyett általában „p”-t ejtett. Elhíresült egyik gyakran hangoztatott mondása:”Ezek a piúk,mindig csak a puttball, aputball!”)Bejött az osztályba, és ékesen ecsetelte, hogy „Piúk, a puola, a puola az igazi hangszer. Ki akar jelentkezni?” Jelentkeztem. A harmadik próbáig ki is tartottam, akkor viszont úgy véltem, hogy ezt a hangszert nem azért találták ki, hogy belőlem világhírű fuvolaművész legyen, ezért aztán a negyedik próbára már el sem mentem. Így menekült meg a világ egy tehetséges fuvolaművésztől. Próbálkoztam harmóniummal, zongorával is, de erről majd később. (Negyven évvel ezelőtt egy zenetanár ismerősöm szerint majdnem abszolút a hallásom ,ezt azonban később senki sem erősítette meg. Annyi igaz mindebből, hogy a hamis hangokat mindig észreveszem.)

   Rajz: mindig  gyenge oldalam volt, sosem jutottam el egy tehetséges nagycsoportos óvodás szintjére, pedig párszor próbálkoztam. Erről a családban mindenki tud. Így történhetett meg Tünde lányunkkal, (neki viszont volt, van tehetsége!), hogy ötödikes korában a rajztanárnője, egy sikerült „műalkotás” után megkérdezte:”De ebben ugye , apukád is segített?” Tünde erre, pedig akkor még jól nevelt kislány volt, szemébe nevetett a tanárnőjének.

   Ennek ellenére, míg Bandi Dezső tanított, „sikeresen” átevickéltem a nehézségeken. Kilencedik osztálytól azonban műszaki rajzot tanultunk (tanítottak!)  Piskolty Gábor tanár úrnál. Tőle tanultam meg egy életre, hogy:  „ A párhuzamos egyenesek a távolsági pontban összefutnak! Összefutnak!! Összefutnak!!!” Ezt majd mindenik rajzórán hallottuk, miközben a tanár úr dühében, hogy  ezt miért nem tudjuk megjegyezni, majd szétrobbant. Abban az időben, amelyre visszaemlékszem, a rajzórák hétfői napra estek. Mindenik órára kellett (volna) egy műszaki rajzot alkotni. Sajátságos diáklogikával szombaton délután, amikor bőségesen lett volna időnk, úgy véltük, hogy még túl korai hozzáfogni. Méricskélni kellett, körző, vonalzó, szögmérő szükségeltetett hozzá. Nekem ugyan nem volt, de az internátusban ez nem jelenthetett gondot, bármikor kaphattunk volna valakitől…Vasárnap délelőtt is 95.                                                                                                                                   volt szilencium, de még mindig túl korainak véltük a rajz elkezdését. Délután kimenőt kaptunk, hacsak büntetésből meg nem vonták . Én gyakran kaptam ilyen büntetést, de nem nagyon vettem a szívemre, mert legalább nyugodtan olvashattam. Vasárnap este is volt kötelező szilencium, de akkor rájöttünk, hogy másnapra rengeteg a tanulnivalónk, házi feladatunk. Azért valahogy összecsaptuk a munkát, esetleg hétfő reggel, a félórás szilenciumon folytattuk, de az a bizonyos képzeletbeli gyertya gyakran a körmünkre égett. József Attila írta „Aki szegény, az a legszegényebb” c. versében:

  „…s ha vasárnap kedvét megfordítja,/ akkor máris hétfő szomorítja.”

   Számunkra (mármint a hanyagokra, lustákra) ilyen hétfő-szomorító dologgá vált műszaki rajz. Csoda, hogy nem szerettük?  

    A szomorú vasárnap estékhez még más is hozzájárult, de erről is majd később lesz szó.

  A kémiával sem sikerült barátságot kötnöm, pedig Tőkés Bélát már diákkorában is nagyra becsültem(Ő már akkor is sokkal többet tudott a kémiáról, mint amennyit a tankönyvek tartalmaztak,nem csoda hát, hogy kémiát végzett, doktorált, a marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen tanított, eg y ideig a kar dékánjává is kinevezték, pedig akkor már a románok többséget szereztek a professzorok közt is.) A szervetlen kémiát egy tanárnő tanította. Sajnos, a nevére nem emlékszem, sőt „A skóla  mi vagyunk” „Tanáraink voltak” fejezete sem segített,még Béla sem emlékszik rá!. Egyetlen emlékem maradt: hogy az óra általában azzal ért véget, hogy :” a…-t csillékbe teszik, és…”. Pedig ebből tankönyvem is volt! Az egyetlen tankönyvem középiskolás éveimből!!! Világos (szürke? piszkosfehér?) borítója nem keltette föl a kíváncsiságomat. Még arra is emlékszem, hogy nem kötött, hanem fűzött példány  volt, és a szervetlen kémiával foglalkozott. Meg kellett (volna!) tanulni a különböző elemek vegyértékét, de én már Mengyelejevnél lemaradtam, valamikor hatodikos vagy hetedikes koromban.

   És akkor jött…(no, nem  a Tenkes kapitánya), hanem Csernáth Ernő és a szerves vegytan. Magával ragadó egyéniség, imádta a kémiát, sőt, még velem is meg tudta szerettetni. Abban volt logika, ahogy a hidrogénatomok a szénatomhoz kapcsolódva alkotnak molekulákat. Azt hiszem,  akkor , és Tőkés 96.                                                                                                                                Bélától tanultam meg egy életre a bután képletét:C4H10. Béla szokta emlegetni, hogy „C4H10  nézel”. A szerkezeti képletét is le tudnám rajzolni – bár ebben szerepe lehet annak is, hogy Szigeten 1 évig kémiát is (!!!)  tanítottam, meg fizikát is (általános iskolában), és középiskolás kollégáimtól gyakran hallottam, hogy a tanítványaim tudták is, értették is az anyagot.

   Sajnos, Csernáth  tanár úr csak egy évig (esetleg még plusz 3 hónapig ?) tanított, ez pedig kevésnek bizonyult  ahhoz, hogy én legyek osztályunk második (tartalékos) Tőkés Bélája. (Most, hogy visszagondolok, az is lehet, hogy bennünket 11.-ben, mivel a lánylíceumból is velünk végeztek  vagy haton-heten, annak az iskolának a tanárai is tanítottak.

   Következzenek azok a tantárgyak, amelyeket nagyon szerettem, az eredményeim is jók voltak.

    Román nyelv és irodalom: úgy lehettem jeles, hogy tanulnom egyáltalán nem kellett, mert „Vakok között félszemű a király.” Szőcsnek, Csilinek hála beszélni is tudtunk románul, a nyelvtant pedig képtelenség volt elfelejteni – ezzel szemben „szegény” vásárhelyi, Nyárád-menti , székely osztálytársaim mellett nem volt nagy dolog tündökölni. Nem meglepő tehát, hogy az évenként megrendezésre kerülő román irodalmi versenyek városi szakaszán rendre én képviseltem az osztályt. Egyszer vagy kétszer magyarból is. Egyszer biztosan, mert emlékszem, hogy Fagyejev Ifjú gárda című „nagy” regényéről kellett írni, én a regényt olvastam, valamilyen dicséret-félét is kaptam  - mindkét tantárgyból.

   A románt Jánosy tanár úrral kezdtük 8.-ban. Az óráira nem nagyon emlékszem, mert azokkal kellett vesződnie, akik alig tudtak románul, ezért (szokásom szerint) az ő óráin is olvastam. Maxi volt a gúnyneve. Mi azonban ezt tovább fokoztuk, mondatot is alkottunk belőle: „Maxi soxor tyúxart evett.” Ez is ékes bizonyíték arra, hogy a diákok néha  nagyon gonoszak tudnak lenni. Tudom, mert bő 40 évig tanítottam, és gyakran meghallottam, mit mondanak rólam. Mivel azonban mindig úgy mondták, hogy én ne halljam, kerülő úton tudtam meg, nem is árulom el. 

·        Jól emlékszem, hogy egy tavaszi délelőttön (óracserével?) az egész osztály kirándult a Somostetőre, mégpedig úgy, hogy az egyetem 97.                                                                                                                felől közelítettük meg a közkedvelt kirándulóhelyet. Két csapatra osztott, az egyik csapat haladt elöl, nyomokat hagyott, amelyek alapján meg kellett találni őket. Az általam kedvelt indiánregények nyomolvasási módszereit kellett alkalmazni. A találkozás után számháború tette emlékezetessé a napot.

   Jánosy tanár urat követte Leopold Irén. Remélem, nem kegyeletsértés: az osztály többsége rögtön „szerelmes” lett belé. Természetesen ez amolyan kamaszkori plátói (és egyoldalú!!!) szerelem volt, nagyon örültünk, hogy később férjhez ment másik kedvencünkhöz, Kozma Bélához. Lehetetlen volt a nagyon szép tanárnőre nem figyelni. Még arra is emlékszem, hogy vele tanultuk Caragiale remekművét, Az elveszett levél című drámát. Ezt színházban is láttuk.(Hogy ez mennyire aktuális napjainkban is!) Hosszú ideig mondogattuk az egyik szereplő vissza-visszatérő mondását:”Jól írja az én egyetemista fiam! Tatuka, ahol nincs morál, ott dúl a korrupció, és gerinctelen a társadalom!” Brendus Ernő rigmust is faragott:”Agamitza Dandanache,sotzia lui Trahanache.” (Azok számára, akik nem ismerik a darabot:ez a bizonyos Agamita  - Agamica – Dandanache férfi , ezért tetszett a mondóka =A.D.,Tr.felesége.) A kötelező olvasmányokat románból (is!) elolvastam, ezért tényleg nem kellett egyáltalán tanulnom, a nyelv ismerete kisegített, románul is „kibeszéltem a krumplit a földből”. Még Sadoveanu „Baltagul”(A balta) c. regényét is olvastam, de fordításban. Ez a regény meg a „Miorita”(Bárányka) c. közismert román népballada később sokat segített Móricz „Barbárok” c. novellájának tanításakor,ti. mindhárom mű cselekménye majdnem azonos.

    A földrajz is mindig a kedvenceim közé tarozott. Ezt pedig nem csupán Dragomán tanár úrnak köszönhetem, bár szerintem, ha nem ő tanította volna (de csak 3 évig! – nekem meg csak két évig) a földrajzot, nem került volna be egyszerre az egyetemre földrajz-geológia szakra három osztálytársam: a szerencsétlen sorsú Salat Árpi (őt vesztettük el leghamarabb az osztálytársak közül, nyári gyakorlaton egy szakadékba zuhant), Balás Árpi és Fülöp Sanyi. Legendák övezték. Nemcsak a tudása miatt, hanem sportban elért sikerei és sportos  testalkata okán is. Mindenikünk hallotta a történetet, hogyan rakott halomba nyáron a strandon egy perc alatt hárommázsányi pólós fiút. Pedig ők kemény legények voltak, hozzászoktak a medencében a dulakodásokhoz,

 98.                                                                                                                    verekedésekhez. Dragomán tanár úr pedig akkor sem lehetett több hatvan kilónál, ha minden zsebét kövekkel tömte  tele. Egy másik legenda szerint pedig  könnyedén szökkent kézállásba a katedrán. Állítólag nála nem lehetett puskázni. Én ezt csupán hallomásból tudom, mert a földrajz-leckéket gyakran már azelőtt tudtam , hogy tanították volna. Szőcsnél 3.-ban és 4.-ben már kitűnően tájékozódtunk a térképen, az olvasmányaim között is szerepelt sok földrajzi tárgyú könyv, Dragomán tanár úrnál nem lehetett nem figyelni, ezért soha nem volt szükségem puskára. (Hogy mit jelent a térkép ismerete vagy tájékozatlanság a térképen, azt érettségi elnökként Magyarországon nem egyszer tapasztaltam. Ült az érettségiző diák kétségbeesetten a padjában, előtte a kihúzott tétel: a világ nagy síkságai. Kíváncsian odamentem hozzá, kérdeztem, mi a baj. Mutatta a tételét, és súgta, hogy nem tudja. Két méterre tőle a falon egy hatalmas világtérkép. Mondtam neki, hogy nézzen rá, olvassa el a nagy folyók nevét, és nézze meg mellette a nagy zöld felületeket. Legálisan puskázhatott volna, de nem tudott. Végül aztán annyit leolvasott a térképről, hogy elégségest kapott.)

     Kilencedikben a nagy SZU (a gyöngébbek kedvéért:Szovjetunió) földrajzát tanultuk. Ezt Győry Béla tanította, de mi csak „Usszúri” néven említettük. Vele kapcsolatban is elterjedt egy szólásmondás:”Az Amúúúúr folyó mindkét partján elterülő Tigris és az Eufrátesz…”Minden tagköztársaságot , (16 volt akkor?) külön tanultunk, ezzel pedig el is ment egy egész tanév. Nekem tetszett, mert valami egzotikusat véltem fölfedezni a közép-ázsiai köztársaságok földrajzában. Sok mindenre emlékszem, ezért nagyon meglepett pár évvel ezelőtt, hogy Kazahsztán fővárosa nem Alma-Ata.

     11.-ben nem Dragomán tanított, hanem a lánylíceumból valaki. Arra sem emlékszem, hogy férfi volt-e vagy nő. Sok újat nem kellett tanulnom, mert már Szőcsnél megtanultam Románia  hegy- és vízrajzát, újra kellett tanulni viszont a közigazgatási beosztást, mert a megyéket ideiglenesen tartományok váltották fel, mi akkor a Magyar Autonóm Tartományhoz tartoztunk közigazgatásilag, ebből  később Maros Magyar Autonóm Tartomány lett. Egy új városnevet is tanultunk, ez volt a romániai Sztálinváros, románul Orasul Stalin, ezt pedig a népetimológia úgy fordította, hogy az „órás Sztálin”. A tudatlan ifjú nemzedék kedvéért elárulom, hogy ezt a nevet viselte Brassó . Szégyellték is eléggé a

99.                                                                                                                              brassóiak , de semmit sem tehettek, nem ők választották maguknak a nevet. Gazdasági földrajzot is tanítottak (majdnem azt írtam, hogy tanultunk). Ebből annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy a gaz kapitalisták rablógazdálkodást folytattak, az erdőket letarolták (pedig hol volt még akkor a Kárpátok Géniuszának korszaka!), mi pedig magunk között folytattuk az eszmefuttatást azzal, hogy a népi demokrácia éveiben az erdőket mind visszatarolták.

  Földrajzi érdekesség, hogy szülőfalum egyik megyéből a másikba, egyik tartományból a másikba „vándorolt”. Az idők folyamán hol Alsó-Fehér, hol Kisküküllő , hol  Aranyos-Torda, Maros-Torda megyéhez tartozott, az ötvenes években a Magyar Autonóm, majd Kolozs tartományhoz, aztán Maros Magyar Autonóm tartományhoz, jelenleg Maros megyéhez. Lehet, hogy ez világrekord?

 A magyar mellett nagy kedvencem jelenleg is a történelem. Azelőtt is szerettem, Csekme tanár úrnál a vonzalom fokozódott. A kollégium legmarkánsabb tanár-egyéniségei közé tartozott. Szigorú, emberséges, ugyanakkor barátságos emberként maradt meg emlékeimben. Ugyanúgy, mint magyarból, földrajzból, történelemből is rengeteget tudtam a tananyagon kívül is az olvasmányaim révén. Egyetlen „lyukat” tartalmazott a történelemtudásom: a dákok, Dacia romanizálása, a román nép és nyelv „kialakulása”.

       Nemcsak az eseményekről tudtam, hanem láttam az összefüggéseket is, ezeket pedig el is mondtam , illetve le is írtam dolgozataimban. Nagyon büszke voltam (és vagyok), hogy történelemből +9-es dolgozatokat írtam. Emlékezetem szerint tízest nagyon kevesen kaptak. Nálam a + azt jelentette, hogy alig talált helyesírási hibát. Minden tantárgyból javítani kellett!!!

    Tízedikesek lehettünk, amikor Csekme tanár úr (nem volt gúnyneve!) kórházba került. Én nagyon megrémültem, mikor hallottam, hogy trombózisban szenved . Nem hallottam addig erről a betegségről, halálos kórra gondoltam. Természetesen halállal is végződhet, de ő pár hét múlva felépült, és a régi lendülettel tanított tovább. (1992-ben aztán személyesen is tapasztalhattam, hogy mi is az a trombózis, 2 hétig feküdtem a szekszárdi kórházban, az első héten négyóránként kaptam egy „szurit” – ez csak azért volt kellemetlen, mert 100.                                                                                                                                    az éjszaka kellős közepén  is fölébresztettek miatta, a mellettem lévő ágyban fekvő 100 kilós Pista pedig mindig majd’ elájult”.)

   Történelemkönyvem sem (!) volt. Egyetlen tankönyvre emlékszem, a nagy Rollerre, a román nép dicsőséges történelmét tartalmazta. Akkoriban azonban még nem volt annyira dicsőséges, mint amilyenné a hetvenes-nyolcvanas években vált. Én a könyvet az első héten elolvastam, többé tanulnom nem kellett, elég volt a tanári magyarázat. Az órát megelőző szünetben egy-két osztálytársamnak rendszerint mégis nekem  kellett elmagyaráznom az épp esedékes tananyagot.

     Vissza-visszatérő része  a román fejedelemségek történelmének az a része, amely a törökök ellen vívott „dicsőséges” háborúikkal foglalkozott. A dicső román seregek rendszeresen megverték a törököket, eltelt pár év, a törökök újfent hadat indítottak, mert a fejedelemségek nem fizették meg az adót, újabb győzelem, szünet, adó nem fizetése… „Nem értettük”, hogy miért mindig a győztes fizeti a vesztesnek az adót. (A győzelmek sorozata folytatódott a 20. században is, az iskolában azt tanították, hogy a nagy SZU Románia nélkül nem is tudta volna megnyerni a 2. világháborút! Bizony!)

   A történelem iránti vonzalom miatt majdnem történelem szakra jelentkeztem. Emlékszem, a dékáni hivatalba indultam (közös volt, oda tartozott a „filológia” – bölcsészet – és a történelem is), és öt perccel a jelentkezés előtt még mindig viaskodott egymással a magyar és a történelem. Győzött a magyar. Egy évvel később aztán lett magyar-történelem szak is. Ha 54-ben is lett volna, biztosan oda jelentkeztem volna.  Végeredményben szerencsés voltam, mert nem kellett tanítanom a dáko-román kontinuitás elméletét. Nem tudom, hogy bírtam volna ki gyomorral.

    Emlékezetesek  az egészségtanórák. Dr.Kiss György (számunkra Kiss Gyuri, Csongvay Zsoli  osztálytársam – nyugalmazott orvos  - nagybátyja)  szerettette meg velem egy életre. Nagyon közvetlenül beszélt mindig velünk, olyan „tabutémák” is szerepeltek az óráin, mint  a szexuális élet.  Valamelyik „tapasztalt” osztálytársunk megkérdezte, hogy mi a teendő, ha szex közben a partnert  olyan hatalmas sokk éri, hogy a „férfiú” nem tudja kivenni a nemi szervét. (Ma sem tudom, hogy létezik-e ilyen!). Kiss Gyuri azt válaszolta, hogy 101.                                                                                                                               ilyenkor kíméletlenül a hölgy homlokára kell ütni ököllel, attól majdnem elájul, de legalábbis elernyed, és akkor a „szerszám” gond nélkül kihúzható. Lehet, hogy csak a „hecc” kedvéért mondta? Sorra tanultuk a betegségeket, a „kórisme” általában azzal kezdődött, hogy „magas láz, fejfájás…”. Tőle tanultuk azt is, hogy egy diftériás beteg életét akár egy bicskával is meg lehet menteni: el kell vágni a légcsövet, különben megfullad a beteg. Az sem számít, ha a bicska nem steril, majd később az orvos gondoskodik a fertőtlenítésről is. Hogy mennyire igaza volt Kiss Gyurinak, arra 2009-ben hallottam egy példát. Valakinek egy darázs (méhecske?) került a torkába, egy épp arra járó orvos pedig úgy mentette meg az életét, hogy  zsebkéssel gégemetszést végzett, és golyóstollának a szárát dugta be a szerencsétlen gégecsövébe, nehogy vér kerüljön a tüdejébe. Nemsokára a mentők is megérkeztek, a mentőorvos csodálkozott is, de csodálta is kollégája lélekjelenlétét.

    Kétszer vagy háromszor egészségügyi (vöröskeresztes) tanfolyamot is végeztem, és még most is szakszerűen el tudok látni egy sebet a fertőtlenítéstől kezdve a kötözésig. Még az ún. „parittyakötést” is tudtam, gyakorlaton be is mutattam. A törött végtagok rögzítését azonban – szerencsémre! – csak elméletileg tudom, ugyanúgy azt is, hogy kell a balesetet szenvedett egyén nyelvét kihúzni, nehogy a saját nyelvétől fulladjon meg. A mesterséges lélegeztetést is többször gyakoroltuk, szükség esetén ma is tudnám.

    Reggel fél nyolckor kezdődtek az óráink, fél kettőkor értek véget. A nap és az éjszaka többi részét az internátusban éltük le. A bentlakó életmód számomra nem volt ismeretlen, hozzászoktam már Enyeden. A vásárhelyi sokban különbözött az enyeditől. Általánossá vált a tegeződés (de csak az iskola tanulói között!), a kisebbek már nem voltak kiszolgáltatva a felsősök kénye-kedvének. Az sem mellékes, hogy mindnyájan „felsősök” voltunk, kisdiákok nem járhattak gimnáziumba.

    Az internátusban fegyelem uralkodott, pedig a „vezetőink” is diákok közül kerültek ki. Létezett ugyan felügyelő-tanár is, Kádár bácsi. Néha megjelent, körülnézett, de dolga nem akadt. A diák-önkormányzat tartotta föl a rendet, a fegyelmet. Az élen az internátus titkára állt (gondolom, arra a mintára, hogy a párt élén is titkár uralkodott). A titkárt mi „választottuk”, ez azonban csupán formaság volt, az iskola vezetősége és az IMSZ titkár döntését mi csupán

102.                                                                                                                        megszavaztuk. 1950-ben Györfi Jenő lett titkár(később egyetemi professzor,az elsők közé tartozott Romániában, akik számítástechnikát tanultak-tanítottak; matematikát végzett a Bolyai Tudományegyetemen, utána állást kapott ugyanott, de otthagyta, beiratkozott a katonai akadémiára, mert csak ott lehetett informatikát tanulni, miután elvégezte,nyugdíjazásáig ott tanított).  A  későbbiekből csupán Fülpösi Jenőre emlékszem (osztálytársak voltunk,együtt érettségiztünk, ő rögtön magyar szakra jelentkezett, elvégezte, de csak pár évig tanított, mert állítólagos osztályellenes tevékenysége miatt: - „osztályidegen”példamondatokat írt a táblára - ,  följelentették, emlékezetem szerint hat évig ült börtönben, utána tanári állást már nem kaphatott, marósként dolgozott egy marosvásárhelyi üzemben,onnan ment nyugdíjba).

      Az internátusban hatkor keltünk,(vasárnap hétkor), mosakodás, az ágyak bevetése, félórás szilencium, majd reggeli a konviktuson. Ebéd után szabadok voltunk 3-ig, majd szilencium 6-ig, fél hétkor vacsora, újabb félórás szilencium, tízkor takarodó. A hálószobákban központilag kikapcsolták az áramot. Aki azonban még tíz után is tanulni akart, engedéllyel megtehette. Az engedélyt a heti szolgálatostól kellett kérni, meg is kaptuk mindig. Én ugyan állandóan olvastam, nem tanultam. Szilencium idején olvasni nem volt szabad. Aki megszegte a tilalmat, pénteken délután a fegyelmi bizottság előtt találta magát, és megkapta a büntetést. Ez abból állt, hogy megvonták a kimenőt. Csütörtökön kettőtől ötig és vasárnap kettőtől fél hétig (hétig?) lehetett külön engedély nélkül elhagyni az internátust. Titkári írásos engedéllyel máskor is. Az engedélyt be kellett mutatnunk a kapusnak. Én csütörtökön rendszerint könyvtárba mentem. Nem emlékszem, hogy az iskola könyvtárából lehetett volna könyvet kölcsönözni. Kezdetben a városi könyvtárt látogattam, de hamarosan fölfedeztem egy szakszervezeti könyvtárat is, egy kőhajításnyira a kollégiumtól. Oda (engedéllyel) más napokon is mehettem. A könyvek közül lehetett válogatni, szabadpolcos rendszert alkalmaztak, a városi könyvtárból viszont csak úgy lehetett könyvet kivenni, hogy előzőleg kikerestük a katalógusból. A szakszervezeti könyvtár vezetője, egy fiatal asszony , hamar megismert, megtanulta a nevemet, mert szorgalmasan cserélgettem a könyveket. Az internátus tanulószobájában a fiókomban, szekrényemben általában 4-5 könyv lapult. Azért volt szükség rájuk, mert néha a szobafőnök elkobzott egy-egy példányt, mert megszegtem a tilalmat, amely szerint  

103.                                                                                                                        szilencium alatt olvasni nem lehetett, csupán tanulni. Mire tízedikes lettem, számomra a tilalom megszűnt. Emlékszem, hogy Papp Gergő barátom is olvasott egy alkalommal, és elkobozták a könyvét. Méltatlankodott, hogy tőlem miért nem vették el? Azt válaszolták, hogy azért, mert nekem amúgy is van tartalékban néhány könyvem, büntetni pedig fölösleges, mert én a megvont kimenőt is olvasással töltöttem.

     Sajnos, semmi rendszer nem volt abban, hogy mit olvastam. Nyolcadikban elolvastam minden föllelhető Verne- regényt. Mikor aztán egy osztályfőnöki  órán megkérdezték, hogy ki mi akar lenni, ha felnő, én TERMÉSZETESEN azt válaszoltam, hogy „hajóskapitány”. Végtére is,  mikor akarjon az  ember hajóskapitány lenni, ha nem 14-15 éves korában ?(Verne:A tizenöt éves kapitány). Akkortájt tudtam meg, hogy Verne Gyula nem magyar volt.  Addig az olyan természetesnek tűnt . Elég nehezen viseltem el a csapást. Mark Twaint (Tamás úrfi kalandjai) már tízéves koromban olvastam, de azután tanár koromban is sokszor visszatértem Tom és Huck Finn kalandjaihoz. Ma is azt vallom, hogy minden tanítónak-tanárnak ismernie kellene, mert a legtöbb „nagy” író felnőttkorára elfeledte, hogy milyen is volt a gyerekkora, Mark Twain viszont emlékezett a gyermekkorára, vállalta is, le is írta hitelesen. Én még most, vén fejjel, 74 évesen is úgy szeretnék öltözni és élni, mint Huck! Nemhiába irigyelték Tom és társai, hogy neki sosem kellett ünneplőbe öltöznie!

    Abban az időben ismertem meg May Károlyt is (ő sem magyar !), otthon éreztem magam Old Shatterhand ,Winnettou, Old Firehand világában. Beleéltem magam sorra mindenik hős életébe, sorsába, ezért talán nem túlságosan meglepő, hogy az IMSZ-életből kimaradtam(Ifjúmunkás Szövetség = a romániai kommunista ifjak szövetsége). A gyűlésekre ugyan el kellett menni, de én mindig „készültem”, azaz vittem magammal olvasnivalót. A mozgalmi életből csupán arra emlékszem, hogy miután én is tag lettem, kíváncsian vártam, mit fog válaszolni Szabó Berti évfolyamtársam a kötelező kérdésre, hogy hisz-e Istenben. Mindnyájan tudtuk, hogy az apja református lelkész, ezért a kötelező kérdést csakis valamelyik rosszakarója akarhatta föltenni, vagy valaki, aki az IMSZ-létrán feljebb akart lépni. Berti különben őszintén bevallotta, hogy ő vallásos nevelésben részesült a szülői házban, ezért nem ateista. Talán azt is hozzátette, de ebben nem vagyok biztos, hogy azért ő hisz a

104.                                                                                                                   szocializmusban. Mivel nem tekintettük osztályellenségnek, sőt, majdnem jó elvtárs is volt, fölvettük.  Arra viszont nem emlékszem, hogy én hogy lettem tag. Pionír (úttörő) nem voltam, de titkon irigyeltem azokat, akik tagjai lehettek a legifjabb kommunisták társaságának. Hol volt még akkor a „Sloimii patriei?” (Romániában a hetvenes életben alakult egy szervezet gyerekek számára, akik még nem lehettek úttörők. Olyasmi lehetett, mint Magyarországon a kisdobosok. Ezek  hangzatos nevet kaptak:”Soimii Patriei” – a Haza Solymai. Ebből lett „Slojmi”.)

     A mozgalmi életet viszont nálam a szovjet regények bőven kárpótolták. A kelleténél többet, gyakorlatilag mindent elolvastam ezekből, talán azért, mert a könyvtárosoknak jól látható helyre kellett őket kitenniük. Együtt harcoltam Oleg Kosevojjal a nácik ellen, a szovjet partizánregények fölgyújtották ifjúi képzeletemet, a Csendes Don elbűvölt, sőt, még Gorkijt is olvastam. Az anya c. regényét még Bogáton, Vásárhelyt pedig Az Artamonovok…és még valamelyik regényét , a Klim Szangint viszont az én gyomrom sem vette be. Spanov Gyújtogatók c. kétkötetes műve tudományosan is megmagyarázta számomra, hogy csakis a szovjetek oldalán lehet az igazság. Az Új barázdát szánt az eke meggyőzött arról, hogy a kollektív gazdaság felsőbbrendű, mint az egyéni. Ha valahol valami mégsem volt rendjén, az a „kisebb elvtársak” hibája volt, de mindig megoldást hozott egy „nagyobb elvtárs”, esetleg Sztálin „atyánk” bölcs közbelépése. Akkor olvastam a „Pedagógiai hőskölteményt”, vagyis  Makarenko valóban nagy művét,Az új ember kovácsa c. regényt. Homályosan emlékszem egy „nagy” regényre, amely a Pugacsov-lázadásról szólt (~1000-1200 oldal!), közben A távolban egy fehér vitorla kápráztatott el. Békésen megfért mellettük J.F.Cooper Vadölője és Utolsó mohikánja, Vas Gereben minden föllelhető regénye (ki emlékszik ma már rá?) ,Walter Scott, Jósika József (azóta nem szeretem a cseheket!) stb. Az olyan „kötelező” műveket, mint Robinson, Gulliver, Don Quijote már előzőleg ismertem, sőt, hatodikos koromban Gogolt is („Bulba Tárász” – így, ahogy leírtam!). Csoda-e hát, hogy „nagy, álmos dzsungel volt a lelkem” (József Attila). Ezek mellett vissza-visszatért Jókai, és mindenek fölött uralkodott. Egyetlen nagy magyar írót nem sikerült megszeretnem (azóta sem!), Kemény Zsigmondot. Ebben valószínűleg nagy jelentősége lehetett annak, hogy Kemény Jókainak az ellenlábasa volt, Gyulai Pál őt próbálta (eredménytelenül!) példaképként Jókai elé állítani. (Gyulai

105.                                                                                                                            különben, a 19.sz. második felének majdhogynem egyeduralkodó irodalomkritikusa gyakran szemére vetette Jókainak, hogy miért nem ír realista regényeket. Egy adoma szerint egyik Jókai-regény megjelenése után fölrohant Jókaihoz a szerkesztőségbe, és a maga hörcsögtermészetű modorában rátámadt nagy regényírónkra: ”Te Móric, a legutóbbi regényed már megint csapnivaló, mert…”. Jókai erre szelíden a következőket válaszolta: „Kedves Gyulám! Hát akkor ne olvasd őket! Lásd, én a te kritikáidat nagyon jónak találom, mégsem olvasom el egyiket sem!”)

      … Még egyetemista koromban is valamelyik Jókai-hős helyébe képzeltem magam, ezért aztán nem is volt sikerem a lányoknál, mert ők valamivel „kézzelfoghatóbb” hőst kedveltek volna. Az ember tragédiáját is elolvastam, de csak a cselekményre emlékeztem, a nagy művet jóval később, a hetvenes években értettem meg igazán, azóta többször újraolvastam, és mindig találtam benne valami új mondanivalót.

  Csütörtök- és vasárnap délután moziba is mehettünk. (Este még a kintlakóknak sem engedték meg. Egyik évben nagy port vert fel, amikor valamelyik tanárunk „rajtakapott” valakit,hogy este 7-kor moziba ment. Meg is büntették szegény fiút!) A szovjet filmek korszakát éltük. A sok partizánfilm közül  kiemelkedett a „Bátor emberek”. Többször is megcsodáltuk. A főhős nevére már nem emlékszem, de paripájának a nevére igen:”Buján”. Sőt, még arra is , hogy a nevét „szüleitől” kapta („Buncsuk és Jánevlán (?). Istvánfi Andris osztálytársam, ha előzőleg tájékozódni kívánt egy filmről, megkérdezte:”Lőnek?” Ha lőttek (márpedig általában lőttek!), akkor megnézte.

    Két alkalommal gasztronómiai ismereteinket bővítettük kebelbarátommal, Papp Gergővel: ismeretséget kötöttünk a mustárral és a citrommal. Egyik alkalommal láttuk, hogy egy kocsmában mustárt is lehetett venni. Gergő nem is hallott róla addig, én azonban a Twist Olivérben olvastam . Az egyik gyerektől a tanítója rendszeresen elveszi a szendvicsét, és cinikusan megjegyzi, hogy a fiú nővére, aki a szendvicseket készítette, több mustárt is tehetne rá. Ennek hatására bennem kialakult egy vélelem, mely szerint a mustár olyasmi lehet, mint a lekvár, mert a lekváros kenyér annál finomabb, minél vastagabban kenik rá a lekvárt . Nem volt drága, összeadtuk a pénzt. Csorgott a nyálunk, miközben kanállal egy közönséges „staniclibe” mérték. Rohantunk ki  az utcára, be egy 106.                                                                                                                              kapualjba, és az ujjunkkal kóstolgattuk. Becsületünkre váljék, hogy az egészet megettük, ámbár a végén kölcsönösen udvariaskodtunk, hogy inkább a másik egyék belőle.

   Ugyanilyen kalandot éltünk át a citrommal. Mindketten hallottunk róla, a képzeletünkben pedig valamilyen földöntúlian finom gyümölcs íze jelent meg. Itt is összeadtuk a pénzt egy citromra. Az utcán megenni nem akartuk, fölszaladtunk a kollégiumba, ott meg le az iskolai rész alagsorába, mert nem szerettük volna, hogy társaink elkunyeráljanak akár egy szeletet is. Gergő elővette a bicskáját, akkurátusan meghámozta, majd testvériesen megfelezte…Már az illatától gyűlt a nyáj a szánkban. Mohón beleharaptunk, akár az almába… Utána meg savanyúan néztünk egymásra. De azért megettük a magunk részét…Így gyarapodtak gasztronómiai ismereteink.

   Állandóan szaporodó, de általam alig felhasznált növény- és bogárgyűjteményeink is a csütörtöki és vasárnapi kimenők alkalmával gyarapodtak, de ezekre lehetett külön kimenőt is kérni. Az év végi vizsgákra való fölkészülések is (minden tanév végén vizsgáztunk, a tanév alatt szerzett érdemjegyek és a vizsga jegyei alapján állapították meg tantárgyanként a végső minősítést)  nagyrészt  somostetői kirándulásokkal, illetve a Turbina- árokbeli fürdésekkel teltek. Vizsgaidőszakban délelőtt is kaphattunk kimenőt. Az ilyen fürdések majdnem minden évben azzal kezdődtek, hogy 1-2 fiatal belefúlt a 8-10 m széles Turbinába. Én hosszú ideig nem értettem, hogy lehetséges ez egyáltalán. Aztán egyik nyáron magam is majdnem pórul jártam. A betonpart meredek , lépcsők pedig egymástól távol. Ha valakinek nem sikerült a lépcsőkig evickélnie, valóban belefúlhatott a vízbe. Én is megpróbáltam egy alkalommal kimászni a vízből – nem a lépcsőn - ,visszacsúsztam, egy kiálló betondarab pedig a szegycsontomba hasított. Nem ijedtem meg, elúsztam a legközelebbi lépcsőig, ott kimásztam, a sebet hagytam vérezni, bekötni nem volt mivel. A heg most is ott van a szegycsontomon.

   A FGMA és a GMA („Fii Gata pentru Munca si Aparare”, ill.” Gata Pentru Munca si Aparare” azaz  „Légy kész a munkára és a védelemre”, illetve „Kész a munkára és a védelemre) úszás-gyakorlatát is a Turbinában végeztük. A jelvényt pedig büszkén viseltük. („Töltőtoll s mellény pompázik a mellen…” –

107.                                                                                                                     Majakovszkij: Beszélgetés Lenin elvtárssal…”Lement a nap…ketten vagyunk most,Lenin meg én. Lenin  mint fénykép szobám falán…”)

        Lassan már olyan leszek, mint Cato, aki mindenik beszédét ezzel fejezte be,bármiről is volt szó a szenátusban (?):”…Cartaginem esse delendam!” Mert már megint arról fogok írni, hogy a bentlakásos években szinte állandóan éhesek voltunk. Ma már elképzelhetetlen, de akkor, a jegyrendszer idején ez valóság volt! (Élelmiszerjegyre adták a lisztet/kenyeret,húst,cukrot,olajat stb.) Központilag meghatározták, hogy mennyi élelmiszer szükséges egy nehéztesti munkásnak,egy szellemi munkásnak~tisztviselőnek, egy gyereknek, egy fiatalnak. Azzal viszont nem számoltak, hogy az emberek többsége kamaszkorában eszik a legtöbbet. 17 éves koromban , nehéz fizikai munka,pl kaszálás idején reggelire fél kiló kenyeret, 20-30 deka szalonnát , ebédre pedig egy fazék zöldfuszulykaleves után 27 szilvásgombócot ettem meg. Természetesen az iskolai év közben nem végeztem nehéz testi munkát, de a napi 25-30 deka kenyér sosem volt elég. Ha kaptunk volna ugyanennyi mennyiségű húst, bizonyára elég lett volna, de nem kaptunk. Otthon, ha más nem is, kenyér 1947 tavaszának kivételével mindig volt elég, mert otthon sütötte édesanyánk. Ráadásul a kollektív gazdaság a hatvanas évek elejéig aránylag jól fizetett, nem volt már gond, hogy zsíros kenyeret együnk. Előzőleg igen! Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de tejes kukoricát sem „volt szabad” főzni.

     Vásárhelyt a konviktuson jól főztek – abból, amiből lehetett! Abból a kevésből, ami a fejadag (meg a pontok) alapján jutott, kihozták a maximumot. De csodát ők sem tehettek. Nem találkoztunk az enyedi „kötelező” köménymaglevessel reggel. Ha jól emlékszem, tejes kávét (vagy kávés tejet) kaptunk reggelire egy szelet kenyérrel. Ha valaki itt babkávéra gondol, nagyon téved. „Az a kávé” sosem látott kávébabot! Pótkávé (cikóriakávé) volt, és azért  adták, mert nem jutott elég tej. A kenyérhez sem kaptunk sem vajat,sem lekvárt,sem kaviárt,sem füstölt lazacot. Vacsorára hetente kaptunk tejbegrízt. Ha most valaki arra a tejbegrízre gondol, amelyet (legalábbis Bátaszéken) a menzán szoktak adni, bőven cukrozva, gazdagon megszórva kakaóval, melléje gyümölcsbefőttel, az téved. Azon a tejbegrízen nem volt semmi. Az éhes ember azonban mindent megeszik. Megint visszatérek arra, hogy nem emlékszem

108.                                                                                                                              finnyás, válogatós iskolatársra. Túlsúlyosra sem! Olyan körülmények között ugyanúgy elképzelhetetlen volt, mint a gulágokon vagy a náci táborokban. Egy osztálytársunk, Gyéresi István (később világhírű tudós) otthon valamilyen szekta szerinti nevelést kapott, amiből mi csak annyit értettünk, hogy nem volt szabad disznóhúst, zsírt enniük. Ez hamar kiderült, ezért néhányan, akiknek „tehetségük” volt rá, zsíros kenyérrel kínálgatták, mikor nagyon éhes volt. Rögtön elfelejtett mindent az otthoni vallásos nevelésből, és jóízűen megette. Egy évvel idősebb volt, mint mi az osztályból (35-ben született), ráadásul „nagy darab” (de nem kövér!) emberré vált. Nem csoda, hogy mindig éhes volt. Imádta a tejbegrízt. Ezt mindenki tudta róla az internátusban, ezért egy vacsora alkalmából vagy tízen felajánlották Gyérnek (ez volt a beceneve, meg „Zsír”) a vacsorájukat.(Gondolom, volt a szekrényükben valami ennivaló.) Fogadtak, hogy nem tudja megenni tíz ember vacsoráját. A fogadást elveszítették… Sajátságos módon tömte magába a tejes kását. A kanalát egy helyben tartotta, a tányért forgatta körbe. Az egyik érettségi találkozónk bankettjén , 1994-ben a „fiúk” megemlékeztek Gyér nevezetes teljesítményéről:egy leveses tálnyi kását főzettek kimondottan az ő „kedvéért”. Ez már a bőséges vacsora megkoronázása lett volna, és életében először (???) szegény Gyér szégyent vallott, csak a felét tudta megenni (=4-5 átlagos adagot!).

     Gyéresi másban is kitűnt. Hihetetlen memóriával rendelkezett.:minden osztálytárs, bentlakó-társ adatait megjegyezte. Ki, hol, mikor született. Kiábrándítóan vettük tudomásul, hogy ezekre az adatokra 40-50 évvel az érettségi után csak hiányosan emlékezett. Amúgy is különc volt: a 90-es években autóstoppal járta be Európát, egy kis bőröndnyi csomaggal. Bukarestben végzett, ott tanított egyetemi tanárként. Legendákat meséltek arról, hogyan élt, hogyan viselkedett . A volt osztálytársak, iskolatársak Bukarestben nála mindig segítséget,szállást kaphattak. Nagyon büszke vagyok arra, hogy  2004-ben még pontosan emlékezett arra, hol és mikor születtem.

   Visszatérek a konviktusra. Kilencedikes korunkban már méltónak találtattunk arra, hogy konyhaszolgálatosok lehessünk. Elvben ez azt jelentette volna, hogy nekünk kellett volna ellenőriznünk (társadalmi ellenőrzés!), hogy a konyhában a nyersanyagokat tényleg a diákok étkeztetésére használták-e. Természetesen ezt képtelenség lett volna ellenőrizni. Mi azonban alig vártuk, mert a mi

109.                                                                                                                            feladatunk lett a kenyerek fölszeletelése. Nagyon ízletes kétkilós kenyereket sütöttek, nekünk kellett  egy hatalmas szeletelő késsel előzőleg kettészelni, majd  16 egyforma szeletre vágni. Közben azonban annyi friss kenyeret ehettünk, amennyi belénk fért. És nem kellett órákra menni!

    Nevezetesek, emlékezetesek a pénteki ebédek. Általában fuszulykalevest kaptunk, második fogásként  pedig lángost, de amelyekből nem spórolták ki a kenyértésztát (ebből sütötték). Lángosból általában többet sütöttek, mint ahányan voltunk, a szolgálatos diáktól pedig „repetát” lehetett kérni, és sokszor kaptunk is. Ez már „pofára” ment, a barátok, jó ismerősök kaptak, mások nem. Jellemző a „jóllakottságunkra”, hogy a „repetát” is mindig rögtön megettük. Még erre is rádupláztunk vasárnaponként. Általában ízletes ebédet kaptunk, de hideg vacsorát osztottak,  hogy  a személyzetnek is legyen egy kevés szabad ideje. Vacsorára egy szelet kenyeret, hozzá „marmaládét” (kétséges eredetű gyümölcslekvárt) vagy  egy szeletke szalonnát, esetleg egy szelet szalámit, margarint. Néha azonban nagyon büdös túrót, amelyet sokan nem tudtak megenni, ezért a konviktusról kijövet az épület alapzatára csapkodták. Oda is ragadt. Arra nem emlékszem, hogy mi lett ezeknek az utóélete, de hétfő reggelre mind eltűnt. Talán a személyzet valamelyik tagja gyűjtötte össze a kutyájának? Ami ehető volt, azt még a kimenőnk előtt elfogyasztottuk, bár jól tudtuk, hogy este majd éhesen fekszünk le. Néhány hazaküldött levelemben meg is említettem, hogy vasárnap éjszaka szépeket álmodunk, mert a vacsora nem fekszi meg a gyomrunkat.

   Jeles eseménynek számított, ha „valakinek bejöttek”. Ez a korabeli diáknyelven azt jelentette, hogy valakit meglátogatott valamelyik családtagja, általában az anyja. Ez leggyakrabban csütörtöki napokon történt, akkor van Vásárhelyt heti piac. A szülők tudták, hogy milyen „bőséges” koszton élünk, mindig hoztak kenyeret és „mellévalót” – (szalonna, zsír, lekvár, esetleg hús), vagyis olyasmit, amit kenyérrel szoktak enni. Csütörtöki napokon már az első szünetben  szaladtunk a folyosó ablakához. Onnan lehetett látni a várakozó hozzátartozót. Hamar megismertük őket, és boldogan szaladtunk jelenteni, ha az illető nem vette észre, hogy „bejöttek” neki. A kaját aztán délután rendszerint mind elfogyasztottuk. Köztünk akkor már „kommunizmus” létezett, az osztálytársak mindig közkinccsé tették, amijük volt. Két vagy három

110.                                                                                                                      személyre emlékszem csupán, akik nem voltak hajlandók osztozni, a szekrényük előtt állva, a félig nyitott szekrény előtt falatoztak. Egyikük (nem a mi osztályunkból) aztán pórul járt. Egy kimenő alkalmával feltörték a szekrényét (nagyon ritkán, inkáb tréfából tették!), és megették a féltett kajáját.

     Tanév közben nem volt szokás hazamenni. Néhányan megtehették volna, mert Marosszentannára, Koronkára , Panitra, Csittszentivánra, Malomfalvára stb.akár gyalog is el lehetett volna menni. Lehet, hogy néhányan vasárnap délutánonként hazalátogattak? Nem emlékszem ilyenre. Szeptembertől december végéig akkor láttuk a hozzátartozóinkat, ha meglátogattak. Csak a látogatás kedvéért azonban nem volt szokás bejárni. A szülők általában akkor „jöttek be valakinek”, ha más elintézni való dolguk is akadt.

      Kilencedikes koromban minden csütörtökön és vasárnap délután állandó feladatom akadt: a húgomat, Sárikát kellett vigasztalni. Ő akkor szakadt ki először hosszabb időre a családból, ezért sokszor sírt, állandóan haza akart menni. Ezért aztán, mihelyt lehetett, rohantam föl a lánylíceumba. (Ma sem értem, hogy miért nem telefonáltam neki naponta tízszer – vagy legalább sms-t  küldhettem volna…) Pár hónap elteltével megbarátkozott a helyzettel, de azért minden héten kétszer találkoztunk.

   Külön színfoltot jelentettek egyhangú életünkben az „ebédcserék”  és az „elvtársi öszejövetelek” – ez utóbbi volt a mai diszkók „ükapja”~”ükanyja”.

    Az ebédcsere azt jelentette, hogy  a lánylíceumból hozzánk, tőlünk meg a lánylíceumba (Hogyhogy melyikbe? Csak a 2.sz.Lányl. volt magyar iskola!) jöttek illetve mentek önként jelentkező diákok. Én csak egyik felét ismerem, mármint azt, hogy hozzánk jöttek a lányok. Nem akármilyen eseménynek számított ez , hisz akkortájt a középiskolákban még nem létezett koedukáció. Lányt normális körülmények között csak csütörtökön és vasárnap láttunk. Természetesen a lány ült az asztalfőre, mi pedig ebéd közben legeltünk is: pontosabban a szemünket legeltettük. A lányok mindig tartózkodóak, szerények, szépek voltak, és mindenikük tudott késsel-villával enni (kés a jobb kézben, villa a balban). Mi, falusiak ehhez nem nagyon értettünk, de ilyenkor mi is hősiesen megbirkóztunk az evőeszközökkel, nem szürcsöltük a levest, nem haraptuk a kenyeret, és nem habzsoltunk. Ezekre előzőleg kellően fölkészítettek minket. Ráadásul mi is

111.                                                                                                                             nagyon illedelmesen viselkedtünk, mint a jó házból való fiatalok. A kés-villa szakszerű használata azonban nem bizonyult könnyű feladatnak, sok ebédet kellett megennünk, míg megtanultuk, hogy is kell. (A különböző evőeszközök, kisebb és nagyobb villák, kanalak,kések használatát még most sem ismerem. Ezért is nem megyek világkörüli útra luxus-óceánjáróval, mert ott minden étkezéshez n+1 evőeszközt tesznek az asztalra, ráadásul minden étkezéshez föl kell öltözni, mindig más ruhába! No nem! Itthon – nyáron – elég egy szál gatya is. És nem kell csokornyakkendőt kötnöm hozzá!)

     Ennél is nagyobb  élményt  jelentettek az „elvtársi összejövetelek”, vagy ahogy mi neveztük, a „döcik”. Az utóbbi elnevezés onnan eredt, hogy mi, fiúk kezdetben alig tudtunk táncolni, jobbára csak döcögtünk, míg meg nem tanultunk rendesen táncolni. Én az átlagnál jobban tudtam, mert Sárika otthon szorgalmasan tanítgatott. Hogy ő hol tanulta, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy már úgy született, hogy tudott táncolni. Az egyetemen végig tagja volt a tánccsoportnak, még  Todor Zsivkovval (a bolgár kommunista párt titkárával) is táncolt, pontosabban megtáncoltatta a „nagy személyiség” kolozsvári látogatása alkalmával).Természetesen a döcik is hol náluk, (gyengébbek kedvéért:2.sz.Lányl.) hol nálunk édesítették meg sivár életünket. Ha egy mai fiatal látná, halálra röhögné magát. No, nem azon, hogy élőzenére táncoltunk!  Az etikettet be kellett tartani. Ha nem ismertük személyesen a „hölgyet”, akivel táncolni óhajtottunk, akkor elébe járultunk, meghajoltunk, illedelmesen megkérdeztük, hogy hajlandó volna-e velünk táncolni, bemutatkoztunk, általában csak a keresztnevünket mondtuk, majd a hölgy is elrebegte a magáét. És szó sem lehetett tegeződésről! A zenekar 3-6 percig játszott, következett egy kis szünet. Megköszöntük a táncot, majd a kislányt a helyére kísértük. Minden este legalább egyszer „hölgyválasz” dobogtatta meg ifjú szívünket. Vajon méltat-e valaki is arra, hogy fölkérjen? Ha igen, arra nagyon büszkék voltunk, és nőttön-nőtt az önbizalmunk. A zenekar mindig lassú számmal kezdett ( mi tangónak neveztük,de az argentinok nem ismertek volna rá):kettőt balra – egyet jobbra. Ezt mindenikünk hamar megtanulta, csak ritkán léptünk táncospárunk lábára.  Ezt követte egy gyors szám, ugyanazokkal a lépésekkel, de gyorsabban. Ezt neveztük foxtrottnak, netán malagambának. A gyorsat sokan nem tudták, ezért, mielőtt táncba indultak volna, megegyeztek valamelyik barátjukkal, hogy mihelyt a zenekar gyorsra vált, sürgősen kérjék le 112.                                                                                                                                      a kislányt. A malagambát az „elvtársak” – nem csupán tanárok, hanem IMSZ-vezetők is – nehezen tűrték. Dal is született belőle, hogy aszongya:”Szabó Miki minden bálba’/ Beleköt a malagambába.” (Szabó Miki  volt pár évig a nagy hatalmú IMSZ-titkár. Jobban tartottunk tőle,  mint a tanárainktól!)

    A döcik jó alkalmat szolgáltattak arra is, hogy „bosszút álljunk” némelyik tanárunkon. Erre a „Szív küldi…” szolgáltatott alkalmat. Rendszerint arra szolgált, hogy a szerelmes ifjú szíve hölgyének ajánlja, küldje valamelyik zeneszámot. Ezt előzőleg a zenekar egyik tagja jelentette be:”X.Y. küldi szeretettel Z.Zs.-nek”. Nos, Csíznek küldték nem egyszer „szeretettel” a „Hazugság volt minden szavad…” kezdetű  számot. A tanáraink, gondolom, azért jelentek meg, hogy betöltsék a „gardedám” szerepét – mivel lányok felnőtt kísérő nélkül nem mehettek szórakozni. Nem tudok róla, hogy Csíz (vagy más tanár) ezt valaha is megtorolta volna.

   Szombaton este héttől tízig tartottak a döcik. Ilyenkor korábban vacsoráztunk, hét előtt már minden asztalt kihordtunk a teremből, a székeket a fal mellett helyeztük el, ide ültek rendszerint a lányok. Döci után addig nem mehettünk el, míg minden asztalt, széket a helyére nem tettük.

     A döcikkel kapcsolatban:írtam, hogy élőzenére táncoltunk. A zenekar azonban nem került  pénzbe, mint napjainkban, mert a zenét iskolatársaink szolgáltatták, és eszükbe sem jutott, hogy azért pénzt is lehetne kérni. Így aztán belépti díjat sem kellett fizetnünk. Számunkra, házigazdák számára egyértelmű volt, hogy bemehetünk, a lányok pedig meghívót kaptak .  Annyit, amennyit igényeltek. Ugyanígy történt velünk is, ha történetesen mi mentünk hozzájuk (2.sz.Lánylic.). A Papiuba meg az Unireába nem jártunk, mert ezek román tannyelvű iskolák voltak.

   A fontos eseményre a lányok „kiöltöztek”! Könnyű volt nekik, egy valamilyen szoknya és egy valamilyen blúz jól állt nekik. A fiúknál azonban más volt a helyzet. Kellett volna ünneplő ruha. De rendszerint nem volt. Ha akadt valakinek egy másik, jobb ruhája, azt vette fel. De élénken él még emlékezetemben, hogy Kolumbán Levente osztálytársam egy valamilyen nadrágba és egy melegítő-felsőbe (ma:szabadidő-ruha felső része) öltözve is „elegáns” volt, és vidáman ropta a táncot.  Könnyű volt neki! Balavásárhelyen 113.                                                                                                                             lakott, onnan pedig a Sóvidék csupán egy nagy lépés, márpedig  köztudott, hogy a sóvidékiek úgy születnek, hogy már tudnak táncolni.

   Az „elegáns” (mi úgy neveztük hogy „elegáncsos”) öltözéknek nem volt feltétlenül kelléke a nyakkendő. Akkoriban azt kispolgári csökevénynek minősítették, és mi, „öntudatos IMSZ-tagok” mélyen megvetettük. Egyszer az egyik iskolatársunk csokornyakkendőt kötött, úgy jelent meg, de körberöhögtük, ezért aztán sürgősen elvonult a mellékhelyiségbe, és a nadrágja zsebébe rejtette. Egyetemista korunkban kezdett a nyakkendő polgárjogot nyerni. Harmadéves koromban én is kaptam már, Sárika horgolta önfeláldozó munkával a nyári vakációban.

     Mint a legtöbb fiatal, én is korán kezdtem cigarettázni. Ebben kezdetben Székely Cs. Jóska(röviden csupán:”Csé” – előzőleg két Székely Jóska járt ugyanabba az osztályba, ő pedig onnan kapta megkülönböztető nevét, hogy Mezőcsáváson laktak), majd Papp Gergő lett tettestársam. Vasárnap délutánonként , valamelyik eldugott utcában kezdtük, és nem akármilyen cigarettát szívtunk:”Victoria” (győzelem) volt a neve, és 6 (!) lejbe került  egy csomag . Mi azonban „szálanként” vettük, vagyis egyet-egyet egy délutánra. A kollégiumi dolgozószobában a padunkra rendszeresen fel is jegyeztük „rejtjelezve”, hogy hol, mennyit szívtunk. Mivel mi is hülyegyerekek voltunk, fokozatosan rászoktunk, ezért 10.-ben már hétköznap is szívtuk. A második emeleten volt az osztályunk,  közvetlenül a padlásfeljáró mellett. Fölosontunk a padlásra, ott szívtuk. Egyszer aztán egyik „öntudatos” osztálytársunk (nem akarom megnevezni, mert lehet, hogy a túlzott öntudat hatására tette) följelentett. Minket pedig „in flagranti” tetten értek. Le kellett mennünk az igazgatói irodába, ahol osztályfőnöki és főleg igazgatói (Magyarosi!)  fejmosásban részesültünk.(Magyarosi Márton „elvtárs” volt az igazgatónk ). Én őszintén bántam a bűnömet…majdnem egy hétig. Utána ott folytattam, ahol abbahagytam. 17 éves koromra már erős dohányos lettem, kb. 25 évig szívtam is rendszeresen. Egyetemen odáig jutottam, hogy ha választani kellett, hogy nem eszem vagy nem dohányzom, gondolkodás nélkül a cigarettát választottam. 1963-ban, már tanárként este valamin dolgoztam, és éjfél előtt pár perccel döbbentem rá, hogy elfogyott a cigarettám. Képes voltam gyalog

114.                                                                                                                                 2+2 km-t gyalogolni egy étteremig, amelyről tudtam, hogy nyitva van még. Kajáért biztosan nem mentem volna el!

  Most már rendszer nélkül jelentkeznek különböző emlékek, amelyeket az emlékezetem még őriz.

  Kilencedikesek lehettünk, amikor a konviktuson üzembe helyeztek egy rádiót, amely reggelinél már zeneszóval várt bennünket, nem is akármivel. A Kossuth-adó szólt (középhullámon akkor még Székelyföldön is jól lehetett hallgatni), mi pedig úgy ültünk le rendszerint reggelizni, hogy szólt a Rákóczi-induló. Kivétel nélkül minden reggel boldogan, büszkén hallgattuk. Hozzájárult hazafias érzelmeink növeléséhez.

    Nyolcadikban, még év elején sakkversenyt rendeztek. Én is beneveztem, mert bő két évvel korábban Enyeden már megismertem, és megszerettem. Közben nem volt kivel játszanom, ennek ellenére megnyertem az osztályban a versenyt. Valószínű, hogy akkor az osztálytársaim még nálam is gyöngébb sakkozók lehettek. De bosszút álltak, mert egy ideig következetesen „Bajnok” lett a nevem. Addig, míg Ernő meg nem kérdezte Piszmo bácsitól, orosztanárunktól, hogy mondják oroszul, hogy bajnok. „Csempion” – válaszolta a tanár úr. Ezután hosszú ideig „Csempi” lett a „becenevem” . Egy ideig „Kapitány” is lettem, miután a kérdésre, hogy mi szeretnék majd lenni, habozás nélkül rávágtam, hogy hajóskapitány.

   Tízedikben, év elején majdnem sikerült elrontanom az életemet. Katonatisztek járták az iskolákat, jelentkezőket kerestek tiszti iskolába. Én teljesen megszédültem. Megjelentek emlékeimben Jókai, Mikszáth „snájdig” katonatisztjei. Többen is jelentkeztünk:Domahidi Ernő,Zajzon Károly,Simó Zoli,Székely Cs.Jóska és jómagam. Valahányszor a városban jártam, mindig megbámultam a katonatisztek számomra elegáns „kamgárn” szövetből készült ruháját. Ugyanakkor azt is elképzeltem, hogy a tiszti iskolában sífelszerelést, síbakancsot is kaphatnék, és járhatnék sízni. Mindez azt jelenti, hogy fogalmam sem volt arról, milyen is a valóságban egy tiszti iskola. A szüleim, nehezen bár, de beleegyeztek,látták rajtam, hogy nagyon szeretném. Szerencsémre azonban az orvosi vizsgálaton alkalmatlannak bizonyultam, mert a jobb szememmel csak homályosan láttam ( mára ez csak annyiban változott, hogy most már az

115.                                                                                                                        olvasáshoz is szemüvegre van szükségem). A többieket felvették, de rövidesen sikerült otthagyniuk a tiszti iskolát, csak Zajzon maradt, ő aztán tiszt lett, onnan ment nyugdíjba. Most , ha belegondolok, nagyon szerencsétlen ember lettem volna, ha nem szuperálnak ki.

   November 7. táján 9.-ben,10.-ben is kirendeltek éjszakára plakátokat őrizni, nehogy az osztályellenség leszakítsa azokat. Egy-egy fél éjszakát kellett őrködnünk. Az osztályellenségről már akkor tudtuk, hogy soha nem alszik, de úgy látszik, hogy nagyon megijedhettek tőlünk, esetleg altatót vettek be, mert egy szállal sem találkoztunk. Szerencsénkre! Nem tudom, hogy képzelték „ott fönn”, hogyan őrzik majd 15-17 éves suhancok a plakátokat. Én vittem magammal olvasnivalót, beálltam egy utcai lámpa alá, és olvasni kezdtem, de mivel nagyon hideg volt, mozognom kellett. A plakátokat pedig „hősiesen” megvédtem, egy sem hiányzott belőlük, mikor elhagytam az őrhelyemet.

    1951-ben meghalt „Atyánk”, a generalisszimusz. Sokunkat mélyen megrendített a halála. Kétségbeesetten kérdeztük a tanárainkat, hogy most akkor mi lesz. Hiába, a nevelés megtette a hatását. Feltételezem, hogy a kinnlakókat kevésbé rázta meg az esemény, hiszen a szüleik, a környezetük nyilván fölvilágosította őket. Minket azonban az internátus nevelt. Már az óvodásokat is úgy nevelték, hogy Sztálint tisztelni, szeretni kell. Marci öcsém akkor még nem volt négyéves. Sírva ment haza az óvodából, és kétségbeesetten zokogta:”Édesanyám, meghalt Sztalin elvtárs!” A családi krónikából én csak ennyit tudok, azt már nem, hogy édesanyánk hogy tudta megvigasztalni. Meg kellett válogatnia a szavait, gondolom, mert a gyerekek gyakran szüleik árulójává váltak, ha elkotyogták , hogy mit hallottak otthon. Valahogy azonban túléltük a „nagy” ember halálát.

   Kilencedikben vagy tízedikben egy reggel Sükösd Jenő azzal állított be, hogy előző délután lenyelt egy injekciós tűt. Fogorvos kezelte, a tű valahogy lepattant a fecskendőről, Jenő meg „egy slukkra” lenyelte. Mi megijedtünk, hogy mi lesz vele, talán meg is kell operálni. Kiss Zoltán aztán elmagyarázta, hogy nem olyan vészes a dolog, mert a bélbolyhok rátapadnak a tű hegyére majd a másik végére, és az  gyakorlatilag „kilépked” a testből. Jenőnek azonban gyakran kellett röntgenre járnia, hogy követhessék az „idegen test” útját az

116.                                                                                                                     emésztőcsatornán keresztül. Hangos örömujjongással fogadtuk aztán a jó hírt, hogy a tű anélkül „távozott”, hogy Jenőnek bántódása esett volna.

    1952 januárjában egy szombati napon kirándulni mentünk Bukarestbe. Vonattal utaztunk, másodosztályú vasúti kocsikban. Akkor még létezett harmadosztály is. Ezek a kocsik kényelmesek voltak, bársonyüléssel és jókora csomagtartó- hálóval, amelybe kényelmesen le lehetett feküdni. Késő délután indultunk, telve izgalommal. Sokunk számára ez volt az első hosszú utazás. A fővárosra is kíváncsiak voltunk, de nem sokat láttunk belőle. A maradandó  élményt az odautazás jelentette. Tréfálkoztunk, énekeltünk. Akkor tanultam egy „csodálatos” dalt. A címe:”Volt egyszer egy kutya” A dal maga: „Volt egyszer egy kutya,/ az autó eltaposta, s a többi bús kutyák/ gödröt ástak neki,/fejfát tettek oda,/ és azt írták reá, hogy :Volt egyszer egy kutya, az autó eltaposta…” Ezt tízszer, hússzor is vígan elénekeltük. Jellemző az érzékenységünk, empátiánk  hiányára, hogy nem búslakodtunk szegény kutya halála miatt.

    Tudtuk, hogy alagutakon halad majd át a vonat, ezért kicsődültünk a peronokra…és majd megfulladtunk a sűrű füsttől. A vonatokat akkor még gőzmozdonyok vontatták.  A következő alagútnál ugyanez ismétlődött. A visszaúton már nem érdekeltek az alagutak. Egyáltalán semmi sem érdekelt! Reggelre érkeztünk a Baneasa pályaudvarra, onnan gyalog mentünk a kiállításra. Halvány emlékem sem maradt arról, hogy mit néztünk meg. Késő délelőttől kora estig szabadok voltunk, mehettünk volna várost nézni. Pénzünk villamosra sokunknak nem volt, ezért jobbára sétáltunk… hátrálva. Hihetetlen erővel fújt a hideg téli szél (Crivatz?), vízszntesen fújta a havat, ezért aztán nemsokára a váróterembe menekültünk, majd a vagonokba, miután már fűtötték. Visszafelé majdnem végig aludtunk, nem volt már kedvünk énekelni. Hétfőn reggel holtfáradtan kászálódtunk ki a kocsikból. Nem emlékszem, hogy aznap kellett-e iskolába mennünk. Azt hiszem, nem .

     Egy nevezetes tornaórára is emlékszem. A diszkoszvetést tanultuk, ezért kimentünk a „STEF” (Testnevelési Középiskola) sportpályájára. Fazekas tanár úr elmagyarázta, meg is mutatta, hogyan kell diszkoszt „vetni”. Ezután következtünk sorra mi. Lehet, hogy mindkét osztály kivonult, mert Domahidi Ernő (B-be járt) majdnem embert ölt. Erős testalkatú fiú volt, idősebb is, mint 117.                                                                                                                                  mi. Forgott egyet- kettőt, majd elhajította a sportszert – egyenesen közénk. Alig volt időnk félreugrani. Akkor értettem meg, miért is lehetett az ókorban hatékony fegyver.

   Tavasszal motorkerékpár-versenyek szórakoztattak néha vasárnap délelőttönként. A motorosok a Bolyai utcán jöttek föl, a Sáros utcán le a Piacra . (Így neveztük a város főterét. Mikor egyetemisták lettünk, némi galibát is okozott, hogy a kolozsvári Fő tért ,aMátyás tért is piacnak neveztük.) Mi „páholyból” néztük a versenyt, vagyis a szobáink ablakából. Fülsiketítő zaj jelezte mindenki számára, hogy mikor húznak fölfelé teljes gázzal a Bolyai utcán. A kollégium épületét csak fél gázzal kerülhették meg, de  a Sáros utcán újra teljes sebességgel robogtak. Egy idő után már ismertük a versenyzőket, lelkesen biztattuk is őket – bár ebből ők nyilván semmit sem hallhattak. Nem is lehetett mással foglalkozni, mert a motorok bömbölése lehetetlenné tett minden más tevékenységet.

   Néha az internátusban az éjszakáinkat is változatossá tettük a húzatásokkal. Valamelyik korán elalvó fiú lábára zsineget hurkoltunk, és húzni kezdtük. Egyszer engem is meghúzattak. Szörnyű volt arra ébredni, hogy valami miatt nagyon fáj a lábujjam. Természetesen a tettesek addig már a paplan alatt „horkoltak”. Ennél is cifrább volt a „csillagrúgatás”. Az áldozat lábujjai közé papírcsíkokat dugdostak, majd meggyújtották. Csoda, hogy sem égési sérülés, sem tűzvész nem lett a következménye a durva „tréfának”. Egy alkalommal szemtanúja voltam egy „pokrócozásnak”. Az egyik fiú árulkodott, pedig nem is kényszerítették rá. Néhány osztálytársát, akiket beárult, súlyosan  megbüntették. Elhatározták, hogy keményen megleckéztetik. Villanyoltás után pokrócokat dobáltak rá, és kegyetlenül ütötték, verték néhány percen át, közben kiabáltak:”Kell még árulkodás?”…Másnap nem mert panaszkodni!

    Engem kétszer „felruháztak”. Egyik alkalommal nagykabátot kaptam, egy másik évben bakancsot. Nem tudom, honnan kapta ezeket az iskola, azt viszont sejtem, hogy rászorultsági alapon, illetve családi helyzetünk elemzése nyomán kaptuk. Talán közrejátszott a tanulási eredmény és a magaviselet is. Én végig iskoláskoromban jó magaviseletű,csendes fiú voltam, egyetlen bűnöm a szinte állandó jellegű olvasás volt. A kabát közönséges „lópokrócból” készült, de nagyon jól jött, mert csak kiskabátom volt, és télen bizony sokszor fáztam. A 118.                                                                                                                             bakancs is jókor jött, mert annak, amelyik a lábamon volt, leszakadt a talpa, madzaggal kötöztem föl, hogy ne slattyogjon.

    Ez a slattyogó bakancs egy alkalommal milicistáktól (úgy nevezték a román rendőröket) is megszabadított. Egy használt, de működőképes kerékpár boldog tulajdonosa voltam . Édesapám vette olcsón az „ószeren” (ócskapiacon), megjavította, és nekem ajándékozta. Az internátusban tartottam, vakációra pedig azzal utaztam haza. Egyik alkalommal a szentpáli hegy előtt lovas milicistákkal találkoztam. Igazoltatni akartak, de nem volt nálam személyi igazolvány. Leszállítottak a kerékpárról, gyalog kellett előttük mennem, ők meg lépésben kocogtak utánam. Néhány perc múlva fölfigyeltek  bakancsom talpának a slattyogására, megszántak, és utamra bocsátottak.

   Egy másik igazoltatást a vonaton szenvedtem el, szintén Szentpál közelében. Kézzel mutogattam a baloldalon húzódó erdő felé valamelyik útitársamnak. Pár perc múlva megjelent két, civil ruhába öltözött férfi, egy üres szakaszba tuszkoltak, és sokáig faggattak, hogy mit  mutogattam én az útitársamnak. Gondolom, valamilyen titkos „fegyvertár”(?) vagy másvalami lehetett ott. Erre a következtetésre jutottam a hosszas faggatózás, fenyegetés nyomán. Végül elhitték, hogy valóban ártatlan vagyok.

    Vásárhely „piacán” (tényleg ott volt sokáig a hetipiac) szokatlan módjára figyeltem föl az újságárusításnak. A napilapot (Vörös Zászló?) kötegben kitették  egy asztalra, mellette egy tányér, arra kellett tenni a 25 banit (annyiba került  egy szám ). Nem sokat lophattak el belőlük az akkor még döntően magyar lakosságú városban, mert vagy két évig láttam. Ugyanígy tették ki a házak elé a tejet. Este a lakók kitették az üres palackokat, azok helyébe tették hajnalban a tejet. A hatvanas években Székelyudvarhelyen a Szejke-vizet (jellegzetes ásványvíz, az udvarhelyiek imádják)ugyanígy „árusították”. A tejjel kapcsolatban mesélte valaki, hogy egy átmulatott éjszaka után nagyon megkívánták a tejet. Megittak vagy két üveggel, az árát pedig az üres palack mellé helyezték. Később kinyomozták, hogy a háziak nem haragudtak, inkább jót derültek,sejthették, hogy mi is történt.

   Ugyancsak a vásárhelyi piacon ismerkedtem meg a Ludas Matyi és az Élet és Tudomány című folyóiratokkal. Az Élet és Tudományt évtizedekig rendszeresen 119.                                                                                                                               olvastam. Amíg lehetett, Szigeten elő is fizettem rá. Magyarországon már nem kellett megvennem, mert az iskolák megrendelték, rendszeresen lehetett olvasni. Számomra az volt a tudományos mérce, ami megjelent az Élet és Tudományban , később a Természet Világában (évtizedekig olvastam ez utóbbit is rendszeresen) , az számomra valóban az igazi tudományt jelentette. Jobban szerettem mindkettőt, mint az irodalmi folyóiratokat. Így aztán, bár „csak” magyartanár vagyok, állandóan értesültem a tudomány, technika fejleményeiről. Nem lettem szakbarbár. Sokan csodálkoztak is, hogy ugyanbizony én ezt vagy azt honnan tudom. A 60-as években, egy rejtvénysorozat kapcsán újra megtanultam a szögfüggvényeket, mert csak azok segítségével  lehetett egyes feladatokat megoldani. Megkérdezhettem volna ugyan valamelyik kollégámtól is, de épp szombati napon kezdtem megfejteni a rejtvényt, vasárnap délelőttre pedig már újraalkottam a sinus, cosinus, tangens stb. előzőleg elfelejtett szabályait.

  Végezetül  pár szót arról, hogyan vettem ki részemet a mozgalmi munkából. Előzőleg már említettem, hogy a gyűléseken rendszerint olvastam. Létezett azonban egy kis teremben IMSZ-iroda. Azt gyakran látogattam. Nem a propagandaanyag miatt, hanem azért, mert írógép is tartozott a berendezéshez. Azon az írógépen kezdtem először pötyögtetni. Később, Szigeten 23 évig volt írógépem, de megmaradtam kétujjas pötyögtetőnek. Ha olvashatóan kell írni, gyorsabban megy írógéppel ( hát még számítógépen!), mint kézírással. Ha nem nyomtatott betűvel írok kézzel, másnap nem biztos, hogy el is tudom olvasni.

        

                             Még mindig Vásárhely – XI. osztály

   Írtam már,hogy osztályfőnöki ajánlással és minisztériumi engedéllyel egy évvel korábban „fejeztem be középiskolai tanulmányaimat”, mint osztálytársaim többsége. Azért csak majdnem, mert mi 1953 augusztusában végeztünk. A többiek:Fülpösi,Gombos,Lokodi,Domahidi,Nagy Tibi,Gyéresi mind idősebbek voltak mint én,Nagy Tibi pl. 4 évvel. A lánylíceumból is jöttek négyen-öten (egyikükre sem emlékszem), szintén idősebbek. Ők mind a háború miatt veszítettek évet-éveket.

  120.                                                                                                                                      Az új „tanévet” télen kezdtük, január végén vagy február elején. Délelőtt tízedikesek voltunk, délután 3-tól 6-ig tizenegyedikesek. Ennek az lett a                                                                                                                             következménye, hogy néhány tantárgyból elébb a 2. emeletet építettük, pár hét múlva pedig 10.-ben az elsőt. Csoda, hogy össze nem dőlt az épület! A tanárok többsége a mi iskolánkból került ki, de néhányan a lánylíceumból. Majdnem biztos, hogy a földrajzot nem Dragomán tanította. Határozottan emlékszem Pálffy Tóni bácsira, Barabás Bélára, és sajnos, Huszár Ilonára is.

   Tanulásra kevés időnk maradt, ez azonban számomra nem jelentett törést, mert amúgy sem törtem össze magamat soha a sok tanulással. A matematikát, fizikát, kémiát vagy megtanultam az órán, vagy egyáltalán nem. A humán tárgyakkal meg semmi gondom nem volt.

   A „rendes” tanév végén a többiek hazautaztak vakációra, mi azonban folytattuk. Sok volt az anyag, az idő kevés, ezért nem kaptunk annyi időt, hogy érdemes legyen hazautazni. Kiürült az iskola, az internátusban is csak öten maradtunk (Nagy Tibi kintlakó volt). Bezárt a konviktus is. Az iskola vezetősége megpróbálta megoldani az étkeztetésünket, de kevés sikerrel. A Papiuban (Papiu Ilarian – román tannyelvű középiskola) a nyár folyamán folyamatosan rendeztek  „továbbképzést” tanítóknak-tanároknak. Így sikerült véletlenül találkoznom bogáti volt romántanárnőmmel, Csilivel, és neki akkor, épp a szóbeli érettségi vizsga előtt pár perccel megköszöntem, amit velünk Bogáton tett két év alatt: sosem kellett román nyelvtant tanulnom azután!

    „Megengedték” nekünk, hogy az étkezések után, ha marad még valami, azt nekünk adják, megehetjük. Reggelizni viszont csak 8 óra után, ebédelni 2 óra (14 óra) után, vacsorázni pedig este 8 óra után lehetett. A reggeliről már eleve lemondtunk – vasárnap kivételével - ,mert fél 8-kor kezdődtek az óráink, akkor pedig még elképzelhetetlen volt, hogy késsünk az órákról, netán ne jelenjünk meg. Pénzünk nem volt, egyikünknek sem, hogy élelmiszert vásároljunk. Különben is mindent jegyre adtak. Már nem emlékszem, hogy mi történt az élelmiszerjegyünkkel, mert arra elvben kaphattunk volna pl. kenyeret, azt pedig már rég megtanultuk, hogy ha kenyér van, az ember nem éhezik még 17-20 éves korában sem. Mindegy, pénzünk nem volt, illetve, ha volt, akkor azt cigarettára költöttük. Az éhséget is elverte. A legolcsóbb cigarettát szívtuk: National volt a „becsületes” (?) neve, 1 lej 14 bani  egy csomag ára, azt szívtuk. Ebédelni már  121.                                                                                                                               rendszeresen eljártunk. Miután a tanfolyam résztvevői befejezték az ebédet, mi is elkezdhettük, elvben legalábbis.  Azzal kezdtük, hogy végigjártuk az asztalokat, és összegyűjtöttük azokat a kenyérdarabkákat, amelyeket nem ettek meg – és                                                                                                                                   amelyekbe nem haraptak bele. Szükség esetén azokat is összegyűjtöttük, amelyekbe beleharaptak, azokról levágtuk azt a részt, amely harapás nyomát őrizte. Így sem tettünk szert sok „zsákmányra”, mert  általában megették a kenyéradagjukat. Ezután levest kaptunk. Ebből szinte mindig maradt annyi, hogy 5 éhes ember éhségérzetét eltűntesse. A második fogásból azonban csak krumplit, főzeléket (körítést) kaptunk, húst soha. Ha laska (makaróni) volt a második fogás valamivel, azt is megkaptuk, de mindig a „valami” nélkül. Ráadásul sietnünk is kellett, mert 3-kor kezdődtek a délutáni óráink. Délelőtt 6 óránk volt, fél nyolctól fél kettőig, délután pedig 3-tól 6-ig. Nyolcig „szabadok” voltunk, akkor mehettünk ugyanis vacsorázni. Ez nagyjából ugyanúgy történt, mint az ebéd. Szinte mindig éhesen álltunk föl az ebédlőasztal mellől. Vasárnap változott a helyzet: néha kaptunk reggelit, de vacsorát soha, mert hideg vacsorát csomagoltak, azt pedig senki nem hagyta ott. Nem csoda, hogy „sikerült” mindannyiunknak kb. 10 kilót fogyni két hónap alatt. Azt hiszem, nem nagyon  hihetetlen, hogy ilyen körülmények között a tanulásról vajmi kevés emlékem maradt. Másnak talán több.

   Nyár volt (ebből nem sokat vettünk észre, én pl. csak arra emlékszem, hogy Tóni bácsi rövidnadrágban (!!!) jött órákra. Nem fáztunk, de éheztünk, ezért valamivel jobb volt az életünk, mint Petőfinél a farkasoknak (Farkasok dala), mert „szabadok” voltunk. Senki nem parancsolt nekünk az internátusban, akkor feküdtünk, amikor akartunk, akkor keltünk (volna), amikor akartunk (volna), ha nem kellett volna fél nyolcra órára menni. Érdekes: eszünkbe sem jutott, hogy lehetne „lógni” is az órákról. Ez később, az egyetemen lett divat. Az ágyunkat, azt hiszem, sosem vetettük be, takarítani is csak akkor kellett, ha már túl sok  szemét gyűlt ösze.. Néhány üres tintásüveget „előléptettünk” hamutálcává, ezekbe dobtuk a végletekig elszívott cigarettavégeket. Szándékosan nem írok „csikkekről”, mert gyakorlatilag nem maradt már még csikk sem – amelyeket máskülönben „lőni” lehetett. ( A füstszűrős ciigarettákat még nem ismertük.)Az egyetemen is gyakran lehetett hallani:”Lövöm a csikket!” Ehhez a „lövéshez” nem kellett puskapor, sem robbanószer, azt jelentette csupán, hogy ha a „gazdag” diák cigarettázott, nem volt szabad eldobnia a csikket, annak illett adnia, aki azt

122.                                                                                                                                  „lőtte”. Gyakran már az ujjaink között sem tarthattuk, mert megégettük volna magunkat. Ilyenkor két gyufaszál, egy ketté hajlított drót, esetleg két faágacska tartotta a csikket, amelyet addig szívtunk, míg a szánkat nem égette. Egy este aztán, már a sikeres érettségi vizsga után (a diplománkra vártunk, illetve az egyetemi felvételire való jelentkezésre) berohant hozzánk Csíz. Vígan voltunk, előzőleg (meg közben is) keményen piáltunk, mert Nagy Tibi édesanyja otthon főzött pár üveg sört, azt ő mind fölajánlotta a sikeres érettségi vizsga megünneplésére, és természetesen cigarettafüstbe borult a háló-  (és tanulótermünk). Keményen összeszidott bennünket, és kilátásba helyezte, hogy nemsokára kicsapnak az internátusból. Valószínűleg annyira fölháborodott, hogy megfeledkezett valamiről: minket már nem lehetett „kicsapni”, mert már csak egy-két napot maradtunk volna, annyi idő alatt pedig lehetetlen volt összehozni egy fegyelmi bizottságot. Mi azonban mindezt jól tudtuk, és csupán a „jólneveltségünknek” köszönhette, hogy kibírtuk röhögés nélkül, míg kiviharzott a szobánkból.

   A jókedvünket végig megtartottuk, ha pedig az elkeseredés szele kezdett fújdogálni, Lokodi Feri  gondoskodott rólunk, mindig megőrizte a vidámságát, és ez átterjedt ránk is. Szokásává vált a naponkénti zongorázás. Általában a Sáros utcán közlekedtünk a Kollégium és a Papiu között. Az utca alsó fele az idők során annyira feltöltődött, hogy néhány ablak csupán 30-40 cm-re magasodott a járda fölé. Nyár lévén, ezek az ablakok általában nyitva maradtak. Az egyik ház szobájában, az ablakhoz közel, egy zongora billentyűi elérhető közelségben büszkélkedtek, és ezt Feri általában kihasználta, ha senki sem tartózkodott ott, néhány akkordot leütött, illetve néhány dallamot is lejátszott. Valószínű, hogy a ház gazdái a konyhában, netán az udvaron tartózkodtak, mert sosem lett botrány a zongorajátékból.

   Néha a Köteles Sámuel utcán (???) tértünk haza. Kilenc óra után lehetett, mert már sötétedett (nem létezett még nyári időszámítás). A Sáros utca és a Köteles utca sarkán akkor beépítetlen telek éktelenkedett, néhány fa, bokor, meg sűrű gyom borította. Jókedvűen tartottunk hazafelé, amikor hirtelen gyökeret vert a lábunk, valósággal megrémültünk, mert a bokrok közül csecsemősírást hallottunk. Pár pillanatig szólni sem tudtunk, némán, kérdőn néztünk egymásra. Mikor szólni tudtunk, megállapítottuk, hogy bűntény történt, valaki egy csecsemőt hagyott a 123.                                                                                                                                    bokrok alatt. Egyikünk sem mert odamenni. Valamelyikünknek eszébe jutott, hogy a rendőrséget (miliciát) kellene értesíteni. A gyereksírás újra fölhangzott, még hangosabban. Mire azonban eldöntöttük volna, hogy melyikünk szaladjon a rendőrségre, kibújt a bokrok közül két szerelmes macska. Rögtön tudatosult mindnyájunkban, hogy a „csecsemősírás” tőlük származik. Nagyon röstelltük, szégyelltük, hogy egy  szerelmes macskapár úgy megijesztett bennünket.

   Július végén Nagy Tibi pénzkereseti lehetőséget ajánlott. A mi viszonyainkhoz képest „hatalmas” összeget, 30-35 lejt lehetett keresni egyetlen éjszaka alatt, egy szombatról vasárnapra virradó nyári éjjelen, amikor különben sem volt semmi elfoglaltságunk. Tibi ezt a kihagyhatatlan lehetőséget Kuti Endre osztálytársunk édesapjától hallotta. Osztályidegenként magánfuvarozó lett, volt egy pár lova és egy stráfszekere. Akkor épp téglát hordott a téglagyárból a kisállomásra, azt kellett teherkocsikba rakni. Fölcsillant a szemünk a kihagyhatatlan lehetőség miatt. Türelmetlenül vártuk az estét. Jókedvűen láttunk munkához, a jókedv addig tartott, míg a tenyerünkről a bőrt a téglák lassan, de biztosan ledörzsölték. Utólag megtudtuk, hogy a téglahordást a „szakemberek” is majdnem-kesztyűvel végezték: a tenyerüket erős bőrdarabbal védték, azt pedig egy bőr- vagy textilszalag rögzítette a kezükhöz. Már kiserkedt a vér a tenyerünkön, de hajnalig becsülettel befejeztük a munkát. Arra már nem emlékszem, hogy a „rengeteg” pénzt mire költöttük. Arra azonban igen, hogy pár napig írni is alig tudtunk. És  még gyógyírt sem kaptunk fájó tenyerünkre, ujjainkra.

 

                           Egyetemi felvételi vizsga

     Számomra nem volt kérdés,hogy hová felvételizem,mert két unokabátyám egyúttal példaképem is volt. Szabó Laci(édesapám nővérének a fia) magyar szakon végzett 1952-ben,én meg ráadásul rengeteget olvastam,ismertem az irodalmat,a fogalmazással,helyesírással soha gondom nem volt, tehát ez lett az egyik kiválasztandó út. A szülőktől szakmai tanácsot nem kértünk,nem kaptunk,tudomásul vették, hogy folytatjuk tanulmányainkat. A további eredményeket is csupán tudomásul vették. Volt épp egyéb gondjuk-bajuk, megbíztak bennünk, tehát szóba sem jöhetett semmilyen szülői beavatkozás.

  124.                                                                                                                                                           A másik unokabátyám,László Jóska (édesapám bátyjának a fia) akkor még orvostanhallgató volt Moszkvában. Vásárhelyt kezdte a tanulmányait, onnan „emelték ki”,küldték a nagy SZU.-ba,visszatérve egyetemi tanárként dolgozott Marosvásárhelyen. Elsőre Jóska győzött. Augusztus tizedike körül érettségiztünk, be is adtam a papírjaimat az egyetemre,de kötelező orvosi vizsgálaton kellett részt vennünk,akkorra már szombat délután lett,a kollégiumból kidobtak,ezért hazautaztam Kutyfalvára, azzal a gondolattal,hogy hétfőn majd visszamegyek az orvosi vizsgálatra és a felvételire. Biztosan fölvettek volna,mert nálam sokkal gyengébbek kerültek be,ráadásul a középiskolát végzettek nem özönlötték el úgy az egyetemeket,mint 1954-ben,amikor egyszerre érettségiztek tizedikesek és tizenegyedikesek,ráadásul a „kicsik” voltak többen. Előzőleg a tavaszi vakáción voltam otthon,nem találkoztam a szüleimmel,Sárikával is csak június közepén. Ő akkor végezte a kilencediket.(Két évvel fiatalabb, mint én,mégis egy évvel előttem végezte az egyetemet. Hatéves korában ment iskolába,én hétéves koromban,10 osztállyal végezte a középiskolát,én 11-gyel,a földrajz-geológia 4 éves szak volt,a magyar 5.Hiába nyertem egy évet azzal,hogy az 1952-53-as tanévben egy év alatt két osztályt végeztem.)

      Érettségi vizsga után hazautaztam. Mikor Édesanyám meglátott,ijedten összecsapta a tenyerét,majd rémülten kérdezte:

  -  Hát veled mi történt?

    Elsőre nem értettem a kérdést, de aztán hamar kiderült,hogy csontra-bőrre „híztam”,lehettem vagy 50 kiló,nem több. Rábeszélt, hogy ne menjek még egyetemre, várjak még egy évet,és akkor majd Sárikával együtt kezdhetjük meg egyetemi tanulmányainkat. Ráadásul egyetlen rendes ruhám sem volt, a „ruhatáram” egy nagyon kopott öltönyből,2-3 ingből,ugyanennyi alsónadrágból,valamint egy pár kopott,2 éves cipőből állt. Arra nem számíthattam, hogy majd vesznek nekem,mert nem volt miből. Édesapánk akkor gyógyult ki úgy-ahogy egy hosszas betegségből, négyen voltunk testvérek. Mi IS szegények voltunk. Nem sokat kellett engem győzködni,ráadásul állást is kínáltak,néhány nap múlva már a falusi szövetkezet pénztárosa lettem havi 301 lej fizetéssel. Nem volt nagy összeg,de lakásra,kosztra nem kellett költenem, 54 áprilisáig „fölruháztam” magam.

      Édesapám közben annyira meggyógyult,hogy kovácsműhelyt nyitott otthon – már sokadszor -,kézenfekvő volt tehát,hogy én leszek az inasa-segédje. Úgy is lett, áprilisban otthagytam a munkahelyemet, és otthon dolgoztam. Tanulásra azonban egyáltalán nem jutott idő. Tankönyveim nem voltak, néhány jegyzetből tanulhattam volna,mondták is váltig,hogy este, munka után,illetve vasárnap tanulhatnék,de sehogy sem akaródzott . Napi 12-14 órát dolgoztunk,utána már nem volt kedvem a tanuláshoz. Közben Szabó Laci „győzött”, magyar szakra készültem. Arra sem volt időm,hogy Kolozsvárra utazzam érdeklődni , Szentgyörgyi Ibolyától tudtam meg, hogy mi is a teendő.(Később Györfi Jenőhöz ment feleségül).

   125.                                                                                                                                                   Sárikával együtt mentünk Kolozsvárra. Ő is felvételizett, bár piros diplomával végzett,nem kellett volna felvételiznie, de  akkor fél évig  nem kaphatott volna ösztöndíjat. Csodálkoztak is sokan, hogy miért is megy vizsgázni. Azt hittem, hogy egyedi esetről van szó,de most már tudom,hogy legalább ketten voltak:Tőkés Béla a második, akiről tudok.

    A kihagyott év és a nem tanulás ellenére simán ment minden, a felvételizők közül kilencedik lettem. Magyaron kívül románból,történelemből,alkotmánytanból  és talán oroszból is felvételizni kellett. (Az orosz nem biztos.) Közben szabad időmben olyat is elkövettem,aminek rám nézve vészes következményei lehettek volna. Egyik este egy fiú sorra járta a hálótermeket (a Szent Jóskában laktunk, így neveztük az egyetem egyik bentlakását), sorra kérdezte, hogy nem volna-e valaki bemenni helyette magyarból vizsgázni  – nem tudom,hová felvételizett. Én meg, a hülye fejemmel ráálltam,sőt egy nap múlva egy N.Z. nevű volt bolyaista helyett történelemből is,ráadásul olyan remekül ment a történelemvizsgám,hogy a vizsgáztató tanár fölajánlotta, menjek történelem szakra, elintézi, hogy az összes többi vizsgától függetlenül bejussak. Természetesen visszautasítottam a javaslatát, részletesen elmagyaráztam,hogy én feltétlenül jogász szeretnék lenni. A szerencsétlen meg az ajtó előtt hallgatózott. Nem vették föl, a többi vizsgája nem sikerült ilyen jól, egy év múlva már teológus hallgató lett .Azt nem tudom,hogy elvégezte-e. A vizsga előtt abban megegyeztünk, hogy ha az a tanár vizsgáztat,akinél én előzőleg már vizsgáztam,akkor be sem megyek. Utólag tudtam meg, hogy emiatt mindkettőnket kitilthattak volna az ország minden egyeteméről. Én azonban már akkor is könnyelmű, meggondolatlan voltam. A saját felvételim azonban történelemből majdnem balul sikerült. Bementem , és kihúztam az első számú tételt, a dákokról és a rómaiakról kellett volna beszélnem,de azt a részét a román történelemnek elég hézagosan ismertem. A vizsgáztató azonban, szerencsémre,gyanakodott, hogy megjelölt tételt húztam ki,ezért meglehetősen bosszúsan visszakérte a tételt,másikat húzatott. Hát nem a másodika számút húztam? Ugyanaz a korszak, kissé későbbi eseményekkel, ugyanúgy nem nagyon ismertem. Nagyon dühös lett,szerencsémre oda sem figyelt,hogy mit mondtam. Mikor befejeztem,akkor azt mondta,hogy rendben,akkor beszéljek a Horea Closca és Crisan féle parasztfelkelésről. Azt a részt viszont kitűnően ismertem, Csekme tanár úr óráján megragadt bennem,ráadásul a korszakról nagyon sok történelmi regényt olvastam, nem csoda,hogy nagy kedvvel beszéltem az előzményekről,a történelmi körülményekről is,valóságos előadást tartottam,lenyűgöztem a tanárt. Megdicsért, és bevallotta,hogy már akkor gyanakodni kezdett,mikor az első tételt kihúztam, a másodiknál  meggyőződött,hogy csalok,ezért elnézést kért, utólag újra megdicsért. Elmondta, hogy nem is figyelt a feleletemre, azért kérdezett egészen más korszakról. Én meg töredelmesen bevallottam, hogy épp azt a részt ismerem kevésbé. Nagyot  nevetett, de elárulta,hogy attól még tízes a feleletem (vagy már ötös rendszer volt?...) A felvételiről annyira emlékszem még,hogy magyarból az írásbelin választani lehetett. Az egyik tétel Petőfi (forradalmi költészete?),a másik a Rokonok,Móricz regénye. Erre is azért emlékszem, mert Székely Feri barátom ,a vásárhelyi színház későbbi irodalmi titkára a Rokonokat választotta, holott nem olvasta a regényt. Nem is vették föl, egy évvel 126. később bejutott  a színiakadémiára,be is fejezte. Azóta, akárhányszor találkozunk,sosem mulasztom el,hogy fölemlegessem a nevezetes eseményt.

      Sikerült tehát a felvételi. az a tanár vizsgáztat,akinél én előzőlBe is iratkoztunk,el is kezdtük a tanévet. Negyvenen voltunk az évfolyamon, 25-en piros diplomával kerültek be. Két hét múlva azonban beütött a mennykő. Az évfolyam létszámát 25-e csökkentették,csak a piros diplomások maradtak. Nagyon elkeseredtem, fájó szívvel utaztam haza. Néhány szülő azonban tudtomon kívül kérvényt írt a minisztériumba, hogy maradjon mégis az eredeti létszám. Utólag én is tudomást szereztem a kérvényről, reménykedtem. De azért dolgoznom kellett. Jól emlékszem, hogy épp kaszáltam a „kollektívben”,amikor megpillantottam Szentgyörgyi Lacit,Ibinek az öccsét,kerékpáron rohant felém,már messziről integetett. Sejtettem, hogy jó hírt hoz. A kérést elfogadták. Ibi ,mihelyt megtudta,értesítette az öccsét (vagy az én címemre küldött Sárika táviratot,és Lacit bízták meg,hogy szaladjon rögvest az örömhírrel?).

     Így lettem egyetemi hallgató.