2012. február 10., péntek

Egy hadastyán,3.

                                            

  Megkellett(volna)tanulnunk lőni puskával,golyószóróval,géppisztollyal,pisztollyal. Mindenik fegyverfajtához 3 (három) db.lőszert kaptunk, a hüvelyekkel pedig mindig el kellett számolni. Megtörtént,hogy félóráig kerestünk egy töltényhüvelyt,mert lövéskor kiugrott a géppisztolyból,pedig odaállítottak közülünk valakit,aki a sapkáját (boneta) tartotta a fegyver fölé,nehogy túlságosan távolra ugorjék a hüvely. A puskával ilyen gondunk nem volt,mert minden lövés után újra kellett tölteni,de az automata fegyverek másként működtek.
  Legemlékezetesebb maradt a pisztollyal lövés. Előzőleg egy táskát akasztottak a csuklónkra,hogy szokja a pisztoly (Tulszki-Tokarev) súlyát. Volt köztünk egy orvostanhallgató Vásárhelyről,hírhedt volt az ügyetlenségéről és arról,hogy sok dioptriás szemüveget hordott. Amikor puskával lőttünk,nem is látta a célpontot.  Vele történt meg a nevezetes eset,hogy célzott,meg is húzta a ravaszt,de  a pisztolyának a szánja megakadt,nem sikerült lőnie. Megfordult,kezében az előre tartott pisztollyal,közben láthatólag babrált a kakassal. A tisztikar mögöttünk állott,rögtön hasra vetődtek,és mondták,hogy eressze le a kezét. Megtette,újra megpróbálta,ismét megfordult. A tisztek láthatólag féltek,hogy véletlenül lelövi valamelyiküket. Újabb parancsot kapott,hogy engedje le a kezét,ne mozduljon,majd hátulról egy tisztes lefogta a kezét,a pisztolyt meg kicsavarta a kezéből. Nem kellett folytatnia a gyakorlatát,valaki más lőtt helyette húsznál több pontot. Én két tízest és egy nyolcast lőttem (25 m-ről),pedig csak a bal szememmel láttam tisztán (ma sincs másként,csak a bal is gyengült). Lehet,hogy épp ez volt a jó,fölösleges volt behunynom a fél szememet. Viszont mindenki azt hitte,hogy balkezes vagyok,mert amikor puskával lőttünk,a bal vállamhoz támasztottam a fegyvert. Pedig „csak” balszemes voltam,ill. vagyok. (Pár év elteltével Zetelakán többek között községi  AVSAP parancsnoknak neveztek ki,mert mikor oda helyeztek,nekem volt a legnagyobb rangom. Nálam voltak a Flóbert-puskák meg a lövedékek,az én „vezényletem” alatt kellett volna lőnie a tantestület minden tagjának,személyenként egy évre 10 lőszer jutott. A nők azonban féltek a puskától,nem mertek lőni,maradt sok töltény,ezzel én gyakoroltam. Olyan jól sikerült magamnak beállítani a fegyvert,hogy 10-15 m-ről egy madzagra akasztott tárgyra addig lőttem,míg el nem lőttem a madzagot,a felaggatott valami pedig leesett a földre. Kint a mezőn egyszer megnyertem egy fogadást:50 m-ről,fekvő helyzetben egy cigarettát kellett eltalálni 3 lövésből. Nekem kétszer sikerült,az „ellenfelemnek” egyszer sem,pedig jobb lövő volt,mint én,de a fegyver az én szememhez volt „belőve”.)
    A második „convocare”Temesvár mellett, Széphely (Jebel) nevű nagyközségben kezdődött,Lugoson fejeződött be. Rögtön az első napon meglepő dolgok történtek. A mi szakaszunkban csak magyarok voltak. Akkor már a rajparancsnokok (sef de grupa) közülünk „neveztettek ki”,szerintem sorshúzás alapján,mert az 1.rajnak én lettem a parancsnoka,és mint ilyen, a szakasz parancsnokának a helyettese. Ennek számomra egyetlen előnye származott:mi géppisztolyt kaptunk,a többiek pedig karabélyt. Ezzel azonban ki is merült minden előny. Sokan sértve árezték magukat,hogy nem nekik jutott ez a kitüntető feladat, ezért,ha magunkra maradtunk (ez pedig nagyon gyakran megtörtént,mert a parancsnokunk,egy hadnagy rendszerint meglógott,ugyanígy az őrmesterünk is,én pedig vezényelhettem,nem nagyon akarták meghallani. Néha szinte könyörögnöm kellett, mert távolról is látni lehetett,hogy a menetoszlopunk enyhén szólva szétszakadozott,inkább hasonlított egy juhnyájhoz. Nekem kellett volna ellenőrizni azt is,hogy a fegyverét mindenki rendszeresen tisztogatja-e. Erre végképp nem volt hajlandó a szakasz fele. Engem  meg majdnem „karcerbe” zártak 3 napra emiatt. 4-5 nappal Lugosra irányításunk előtt a hadnagyunk fegyvervizitet rendelt el,és valamelyik „alattvalóm” puskájának a csöve pedig annyira megtelt piszokkal,hogy nem lehetett átlátni a csövön (a zárdugattyú kiemelése után normális esetben tisztán át lehet látni a puska csövén). Rögtön 3 nap „karcert” (zárkát)kaptam „jutalmul”.Ez azt jelentette (volna),hogy éjszaka nem lehetett lefeküdni,mert a zárkában nem is volt ágy.  Érdekes volt,mert a laktanyát fokozatosan lebontották (előzőleg szovjet csapatok használták,de ők 1955-ben kivonultak Romániából). A vége felé már csak azok a barakkok maradtak,amelyekben aludtunk,no meg a tiszti szállás és a konyha. Zárka (épület) már nem volt. Én azért (már akkor is nagyon rendes voltam!!!) este jelentkeztem a hadnagy elvtársnál,hogy átadjam a fegyveremet,és bevitessem magam a magánzárkába. A parancsnok elvtárs káromkodott egy csúnyát,és elküldött a fenébe. A szakasz tagjai vigyorogva nézték,hogy vajon mi fog történni,hisz mindenki tudta,hogy nincs már zárka.
  Különös volt,hogy állandóan veszekedtünk (mivel mindnyájan magyarok voltunk). Meg is kérdezte egyszer egy román fiú a másik szakaszból,hogy miért veszekszünk állandóan. Engem először meglepett a kérdés,mert nem tudatosodott bennem,hogy valóban állandósult a civakodás. Elgondolkodtam,majd valami olyasmit mondtam,hogy ez nálunk,magyaroknál nemzeti szokás. Rögtön eszembe jutott Ady:Nekünk Mohács kell c.verse. Érdemes elolvasni (újraolvasni)!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése