Megkellett(volna)tanulnunk lőni
puskával,golyószóróval,géppisztollyal,pisztollyal. Mindenik fegyverfajtához 3
(három) db.lőszert kaptunk, a hüvelyekkel pedig mindig el kellett számolni.
Megtörtént,hogy félóráig kerestünk egy töltényhüvelyt,mert lövéskor kiugrott a
géppisztolyból,pedig odaállítottak közülünk valakit,aki a sapkáját (boneta)
tartotta a fegyver fölé,nehogy túlságosan távolra ugorjék a hüvely. A puskával
ilyen gondunk nem volt,mert minden lövés után újra kellett tölteni,de az
automata fegyverek másként működtek.
Legemlékezetesebb maradt a pisztollyal lövés.
Előzőleg egy táskát akasztottak a csuklónkra,hogy szokja a pisztoly
(Tulszki-Tokarev) súlyát. Volt köztünk egy orvostanhallgató
Vásárhelyről,hírhedt volt az ügyetlenségéről és arról,hogy sok dioptriás
szemüveget hordott. Amikor puskával lőttünk,nem is látta a célpontot. Vele történt meg a nevezetes eset,hogy
célzott,meg is húzta a ravaszt,de a
pisztolyának a szánja megakadt,nem sikerült lőnie. Megfordult,kezében az előre
tartott pisztollyal,közben láthatólag babrált a kakassal. A tisztikar mögöttünk
állott,rögtön hasra vetődtek,és mondták,hogy eressze le a kezét. Megtette,újra
megpróbálta,ismét megfordult. A tisztek láthatólag féltek,hogy véletlenül
lelövi valamelyiküket. Újabb parancsot kapott,hogy engedje le a kezét,ne
mozduljon,majd hátulról egy tisztes lefogta a kezét,a pisztolyt meg kicsavarta
a kezéből. Nem kellett folytatnia a gyakorlatát,valaki más lőtt helyette
húsznál több pontot. Én két tízest és egy nyolcast lőttem (25 m-ről),pedig csak
a bal szememmel láttam tisztán (ma sincs másként,csak a bal is gyengült).
Lehet,hogy épp ez volt a jó,fölösleges volt behunynom a fél szememet. Viszont
mindenki azt hitte,hogy balkezes vagyok,mert amikor puskával lőttünk,a bal
vállamhoz támasztottam a fegyvert. Pedig „csak” balszemes voltam,ill. vagyok.
(Pár év elteltével Zetelakán többek között községi AVSAP parancsnoknak neveztek ki,mert mikor
oda helyeztek,nekem volt a legnagyobb rangom. Nálam voltak a Flóbert-puskák meg
a lövedékek,az én „vezényletem” alatt kellett volna lőnie a tantestület minden
tagjának,személyenként egy évre 10 lőszer jutott. A nők azonban féltek a
puskától,nem mertek lőni,maradt sok töltény,ezzel én gyakoroltam. Olyan jól
sikerült magamnak beállítani a fegyvert,hogy 10-15 m-ről egy madzagra akasztott
tárgyra addig lőttem,míg el nem lőttem a madzagot,a felaggatott valami pedig
leesett a földre. Kint a mezőn egyszer megnyertem egy fogadást:50 m-ről,fekvő
helyzetben egy cigarettát kellett eltalálni 3 lövésből. Nekem kétszer
sikerült,az „ellenfelemnek” egyszer sem,pedig jobb lövő volt,mint én,de a
fegyver az én szememhez volt „belőve”.)
A második „convocare”Temesvár mellett,
Széphely (Jebel) nevű nagyközségben kezdődött,Lugoson fejeződött be. Rögtön az
első napon meglepő dolgok történtek. A mi szakaszunkban csak magyarok voltak.
Akkor már a rajparancsnokok (sef de grupa) közülünk „neveztettek ki”,szerintem sorshúzás
alapján,mert az 1.rajnak én lettem a parancsnoka,és mint ilyen, a szakasz
parancsnokának a helyettese. Ennek számomra egyetlen előnye származott:mi
géppisztolyt kaptunk,a többiek pedig karabélyt. Ezzel azonban ki is merült
minden előny. Sokan sértve árezték magukat,hogy nem nekik jutott ez a kitüntető
feladat, ezért,ha magunkra maradtunk (ez pedig nagyon gyakran megtörtént,mert a
parancsnokunk,egy hadnagy rendszerint meglógott,ugyanígy az őrmesterünk is,én
pedig vezényelhettem,nem nagyon akarták meghallani. Néha szinte könyörögnöm
kellett, mert távolról is látni lehetett,hogy a menetoszlopunk enyhén szólva
szétszakadozott,inkább hasonlított egy juhnyájhoz. Nekem kellett volna
ellenőrizni azt is,hogy a fegyverét mindenki rendszeresen tisztogatja-e. Erre
végképp nem volt hajlandó a szakasz fele. Engem
meg majdnem „karcerbe” zártak 3 napra emiatt. 4-5 nappal Lugosra
irányításunk előtt a hadnagyunk fegyvervizitet rendelt el,és valamelyik
„alattvalóm” puskájának a csöve pedig annyira megtelt piszokkal,hogy nem
lehetett átlátni a csövön (a zárdugattyú kiemelése után normális esetben
tisztán át lehet látni a puska csövén). Rögtön 3 nap „karcert” (zárkát)kaptam
„jutalmul”.Ez azt jelentette (volna),hogy éjszaka nem lehetett lefeküdni,mert a
zárkában nem is volt ágy. Érdekes
volt,mert a laktanyát fokozatosan lebontották (előzőleg szovjet csapatok
használták,de ők 1955-ben kivonultak Romániából). A vége felé már csak azok a
barakkok maradtak,amelyekben aludtunk,no meg a tiszti szállás és a konyha.
Zárka (épület) már nem volt. Én azért (már akkor is nagyon rendes voltam!!!)
este jelentkeztem a hadnagy elvtársnál,hogy átadjam a fegyveremet,és bevitessem
magam a magánzárkába. A parancsnok elvtárs káromkodott egy csúnyát,és elküldött
a fenébe. A szakasz tagjai vigyorogva nézték,hogy vajon mi fog történni,hisz
mindenki tudta,hogy nincs már zárka.
Különös volt,hogy állandóan veszekedtünk
(mivel mindnyájan magyarok voltunk). Meg is kérdezte egyszer egy román fiú a
másik szakaszból,hogy miért veszekszünk állandóan. Engem először meglepett a
kérdés,mert nem tudatosodott bennem,hogy valóban állandósult a civakodás.
Elgondolkodtam,majd valami olyasmit mondtam,hogy ez nálunk,magyaroknál nemzeti
szokás. Rögtön eszembe jutott Ady:Nekünk Mohács kell c.verse. Érdemes elolvasni
(újraolvasni)!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése