Habos tej

Tünde lányunk sosem szerette a tejet. Kakaóval megitta-megissza ugyan, de úgy önmagában nem.

     Pedagógus-házaspár vagyunk. Irénke, a feleségem Hosszúmezőn,egy máramarosi magyar faluban tanított, én Máramarosszigeten. Nyáron hegyi táborba indultak a tanítványaival, 13-14 éves lányokkal,fiúkkal. Szívesen mentem én is velünk. Tünde is jött. Nyolcéves volt akkor.

   A Radnai-havasokban,a  Priszlop-hágó nyergében ütöttünk tábort, sátrakat vertünk, az élelmiszernek pedig egy gödröt ástunk,kővel kibéleltük, egy kisebb sziklát hengerítettünk a gödör elé, nehogy megdézsmálják éjszaka kóbor állatok. (Két nap múlva mégis elfogyott  a kenyér,amely a tanárok számításai szerint egy hétig elég lett volna. Kiderült, hogy a fiúk éjszaka rendszeresen rájártak, megdézsmálták. Büntetésképp le kellett menniük Borsafüredre kenyérért).

    Rengeteg kidőlt fa hevert az erdőben szanaszét, tábortüzet raktunk, estére jól megraktuk fával, mert augusztus elején jártunk, de ezer méter fölött hűvösek az éjszakák, jó volt este a tűz körül sütkérezni. Naponta kirándultunk, két őr maradt a táborban őrzőnek.

   Egyik napon hosszabb túrára indultunk a hegygerincen Borsafüred felé. Úgy terveztük, hogy délutánra leérünk a helységbe, és autóbusszal térünk vissza a táborba. Vittünk magunkkal elemózsiát, úgy terveztük, hogy déltájban tábortüzet rakunk egy forrás mellett, szalonnát sütünk, ebéd után pihenünk, majd leereszkedünk a völgybe.

   Felhőtlen, gyönyörű napsütésben indultunk útnak reggel, hűvös volt, kellett a kabát, anorák. Ezeket tulajdonképpen azért szándékoztunk vinni, hogy egy esetleges esőben el ne ázzunk, de a hűvös reggelen egyikünkről sem kívánkozott le. Kilenc óra tájban aztán sorra levetettük a meleg holmit, mert erősen tűzött a nap. Ezer méter fölött jártunk, tapasztalatból tudtuk, hogy perzselő a napsütés, de addig már kellően lebarnultunk mindnyájan, hamarabb, mint a tengerparton.

  Tíz óra körül elfogyott az ivóvizünk. Arra számítottunk, hogy találunk forrást, patakot, de a hegygerinc közelében egyet sem láttunk. Egy idő után szomjasan nézegettünk a völgybe, de forrásnak,pataknak  nyomát sem láttuk. Tünde, mint legkisebb kapta az utolsó korty vizet, de félóra múlva már panaszkodott, hogy szomjas. Hiába vigasztaltam, hogy nemsokára forrást kell találnunk, meg mi is szomjasak vagyunk már, egyre gyakrabban  kérdezgette, hogy mikor érünk már a forráshoz. Láttam rajta, hogy valóban szenved a szomjúságtól, sajnáltam is nagyon, de nem tudok vizet fakasztani a sziklákból.

   Körülöttünk szétszórtan tehenek legeltek,  pásztort azonban sehol sem láttunk. Tudtuk , hogy valahol a közelben víznek kell lennie, mert a teheneknek is inniuk kell. Tünde pedig már tízpercenként siránkozott, hogy nagyon szomjas, nem bír már járni sem.

   Ekkor mentőötletem támadt. Szóltam a fiúknak, hogy fogjanak meg egy tehenet, én pedig megfejem. Falun nőttem fel,tehenet fejni már kilencéves koromban megtanultam. A falusi fiúk nem féltek a tehenektől, kinéztek egyet, amelyiknek nagy volt a tőgye, megfogták, és egy nadrágszíjat kötöttek a szarvára. Én pedig egy kiürült kulacsot vettem a kezembe, leguggoltam, pár perc alatt megtöltöttem habzó tejjel,  még egy literes üveget is telefejtem, majd szóltam Tündének, hogy itt a tej, nagyon jól oltja a szomjat, igyék belőle. Mohón itta a tehénmeleg habos tejet. Azt mondta, hogy olyan jót még sosem ivott. A maradékot igazságosan szétosztottuk.

    Nemsokára forrást is találtunk. Ott letáboroztunk, tüzet raktunk, szalonnát sütöttünk, kipihentük magunkat, délután kényelmesen leereszkedtünk a völgybe. Nemsokára megérkezett az autóbusz, estére fáradtan, éhesen érkeztünk vissza a táborba.

   Tünde azonban azóta sem szereti a tejet.