Bosszú

   Nyugdíjas magyar-francia szakos tanár vagyok. Erdélyből települtünk át Magyarországra 1986-ban. Történetem 1990 augusztusában „játszódott”, egy gyorsvonaton.

   A francia államtól egyhónapos ösztöndíjat nyertem nyelvi tudásom gyarapítására. Vonattal utaztam haza, a párizsi keleti pályaudvaron, a Gare de L’Esten szálltam föl késő délután. Megkerestem a helyemet, a csomagomat föltettem a csomagtartóra, majd egy újság olvasásába mélyedtem. A vonat indulásáig még sok volt hátra, lassanként telt meg a vasúti kocsi utasokkal. Viszonylagos csönd vett körül, majd hirtelen hangos beszélgetésre lettem figyelmes . Románul beszéltek. Reméltem, hogy nem abba a fülkébe ülnek, ahol én utaztam, de tévedtem. Megtelt velük a fülke, sőt a mellettünk lévő is. Enyhén szólva nem nagyon örültem annak, hogy román útitársaim lesznek, mert évtizedekig éreztem magam másodrendű állampolgárnak Romániában. Sokan  voltak, férfiak és nők vegyesen.  Hihetetlenül sok csomagjuk megtöltötte a csomagtartókat, de a folyosó is tömve volt táskáikkal, bőröndjeikkel.

   Franciául kérdezték, hogy hová utazom. Már majdnem románul feleltem nekik, de valamiért meggondoltam magam, és szintén franciául feleltem, hogy Budapestre. Tudomásul vették, hogy  magyar vagyok. Elmondták, hogy ők mind orvosok, bukarestiek, és szintén továbbképzésen vettek részt Párizsban. Röviden közöltem  én is, hogy mi járatban voltam az országban. A vonat közben elindult.

   Félóra múlva megkérdezték, hogy nem volnék-e hajlandó átülni a másik fülkébe, mert az egyik hölgyet nemrég operálták,  fáj  lába, és a férjének az ölében szeretné pihentetni. Kissé csodálkoztam, hogy miért nem valamelyik társukkal cserélnek. Ma sem értem, hogy miért is kellett volna épp nekem átülnöm, de azt válaszoltam, hogy természetesen átülök, és a csomagomat is szeretném magammal vinni. Közölték, hogy az nem lehet, mert a csomagtartó a másik fülkében is zsúfolva van csomagokkal. Azt válaszoltam, hogy akkor nem cserélek, mert az úti elemózsiám, ivóvizem  az utazótáskámban van, és kényelmetlen volna a hosszú út során átjárni, valahányszor enni vagy inni akarok. Erre egyikük románul megjegyezte:”Vezi bozgorul?” (Látod a „bozgort”?) Fölforrta a vérem, mert Erdélyben nagyon sokszor vághatták a képünkbe büntetlenül ezt a szót.  Azt jelenti, hogy „hazátlan”. Mi, erdélyi magyarok vagyunk „hazátlanok”? És ők az őslakók?... A dáko-román „kontinuitás” elve szerint, amelynek szemernyi alapja sincs, de ők hiszik, mi, magyarok vagyunk Erdélyben a „jövevények”! Ma sem tudom, hogy tudtam magamat türtőztetni, de hallgattam, pedig reszkettem dühömben.

    Folytatták a magyarok pocskondiázását, és rám  is mondtak becsmérlő kijelentéseket. De már kezdett bennem alakulni a bosszú terve. ..

    Néha azért hozzám is „intéztek”  pár szót franciául, de miután általában kurtán válaszoltam, egy ideig nem szóltak hozzám. Közben beesteledett, és közeledtünk a német határhoz. Akkor erőt vett rajtuk az izgalom. Mint kiderült, Párizsban fűnek-fának elpanaszolták, hogy ők otthon mennyire nyomorognak, francia „testvéreik” pedig elhalmozták őket ruhaneművel, tartós élelemmel és drága gyógyszerekkel. . Attól tartottak, hogy a határon beléjük kötnek a vámosok. Főleg a gyógyszerek miatt aggódtak! Túl sok volt náluk,  amint  a beszélgetéseikből megtudtam. Adományként jutottak hozzá, hogy az otthoni gyógyszerhiányon valamelyest enyhítsenek.  Nem értettem, mért nem tudták, hogy a francia-német határon nincs sem vámvizsgálat, sem útlevél-ellenőrzés. Közben azt is megtárgyalták, hogy a ruhaneműn hogy  fognak majd továbbadni Bukarestben – természetesen pénzért. A gyógyszereket ők maguk betegeiknek szándékoztak drágán  eladni. Ezt mind nyíltan megtárgyalták egymás közt, hisz  a „bozgor” úgysem ért semmit a beszédükből. Azt is megtudtam, hogy a beteg hölgy az egyik legrangosabb bukaresti kórház orvos-igazgatója, a férje (legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnt) ugyanott osztályvezető főorvos, a többiek is mind bukaresti kórházak orvosai. Nevetve mesélték egymásnak, hogy sikerült elintézni, hogy ők mehessenek továbbképzésre, vidékről senki. Egymás között voltak, én nem számítottam, nyugodtan megbeszélhették intim ügyeiket.

    Fullasztó volt a meleg, gyakran kellett innom. Poharam nem volt, ezért a palackból ittam. Erre is tettek egy gúnyos megjegyzést:(Ca in rapa-”Mint a szakadékba” – mármint a víz a torkomon.

  Ausztriában rengeteg eső esett az előző napokban, a folyók, patakok megáradtak, ezért késve érkeztünk Bécsbe. A közvetlenül Budapestre közlekedő kocsikat egy másik gyorsvonathoz kellett volna csatlakoztatni, de arról lekéstünk, ezért az egész délelőttöt a bécsi pályaudvaron töltöttük. Körülbelül négy órát kellett várakozni, mint megtudtuk. Szerettem volna leszállni, kissé szétnézni Bécsben, de nem mertem , nem is akartam a csomagomat rájuk bízni. Ők közben „megbocsátottak” nekem, és néha kegyeskedtek velem is szóba elegyedni, de főleg egymás közt beszélgettek. Ha tudták volna, hogy anyanyelvi szinten beszélek románul, sokkal kevesebbet mondtak volna. Én közben készültem a „bosszúállásra”…  

    Miután átléptünk az osztrák-magyar határon, megnyugodtak, mert a vámosok nem sokat törődtek a csomagjaikkal.

   Budapest felé közeledtünk, és érdeklődni kezdtek, hogy lehet eljutni a Keleti Pályaudvarról  a Nyugatiba , mert onnan indult a vonatjuk este, mi pedig déltájban érkeztünk. Készségesen, udvariasan , részletesen elmagyaráztam nekik.

   A vonat már lassított, levettem a csomagomat, majd „kedvesen”, udvariasan elköszöntem tőlük:”Tisztelt hölgyeim és uraim, nagyon örülök, hogy önökkel együtt utazhattam, igazán kedves társaságban, nagyon jól éreztem magamat önök között, kívánok további jó utat Bukarestig!”

      Mukkanni sem tudtak. A „búcsúbeszédet” ugyanis hibátlan románsággal mondtam. Előzőleg órákon át formálgattam magamban románul a  szöveget, nehogy nyelvi hibát vétsek…

     Akkor döbbentek rá, hogy minden szavukat értettem… Végig némán, meredten bámultak rám, én pedig még a peronról is küldtem nekik anyanyelvükön néhány kedves szót. Távolodóban még visszanéztem rájuk.  Szótlanul, tátott szájjal bámultak utánam.