Trabantos kalandok

              

   Sok vágyakozás,sóvárgás,harminc évnyi munka  után egy majdnem új,csupán hároméves Trabant büszke tulajdonosai lettünk. Nem tudtunk betelni vele. Még beépített rádióval is büszkélkedett. 1989-ben nem kis dolognak számított ez. Négy keréken futott, igénytelen volt, bár az étvágyát kissé sokalltuk,de akkor még olcsó volt a benzin, gondtalanul jártuk vele a környéket. Nyár végén aztán nagy fába vágtuk a fejszénket: Budapestre látogattunk a lányunkhoz. Óbudán laktak, a Bécsi úton, előzőleg már gyakran jártunk ott. Én titkon azt is megfigyeltem, hogy majd a Margit hídnál vigyázni kell, ha nem akarunk felkanyarodni a hídra. Útiterv a fejemben, kocsi tankja csurig tele benzinnel: pénteken kora délután elindultunk Bátaszékről. 170 km, gondoltam magamban, 3 óra alatt bőven odaérünk.

   Tolna tájékán jártunk, amikor az első nyugtalanító jeleket tapasztaltuk. Tövig nyomtam a gázpedált, mégsem akart hetvennél többel menni. Pár km után ez megszűnt, 80-90 km-es szédítő sebességgel söpörtünk a főváros felé.

     Gond nélkül leérkeztünk az alsó rakpartra. A Margit hídhoz közeledve vigyáztam, nehogy rossz sávot válasszak, nem szerettem volna fölmenni a hídra, ezért „bölcsen” a bal oldali sávot választottam. Mire észbe kaptam volna, már mentünk is föl a hídra.  A késő délutáni csúcsforgalom tetőzött, szó sem lehetett arról, hogy letérjek a sávról, balról is, jobbról is autósorok kígyóztak. Irénke, a feleségem aggódott ugyan, hogy akkor most mi lesz, de megnyugtattam, hogy semmi vész, elmegyünk a Nyugati pályaudvarig, ott rátérünk a Váci útra, az meg egyenesen az Árpád hídra vezet, onnan meg már csak egy ugrás a Bécsi út. Mentünk, mendegéltünk, mint a mesében. Közben beesteledett, a környék pedig mindinkább külvárosias jelleget mutatott. Megálltam, és megkérdeztem egy járókelőt, hogy messze-e még az Árpád híd.

-         Ha még sokáig mennek előre, akkor már nagyon mesze lesz! Forduljanak vissza !– majd részletesen elmagyarázta, hogyan is találunk a helyes útra.

Bő negyedóra múlva már láthattuk a híd körvonalait.

-         No,- mondtam, - most már csak arra kell vigyázni, nehogy megint rossz sávot válasszunk, és a Békásmegyeri útra tévedjünk!

 Nagyon vigyáztam tehát, és pár perc múlva már a Békásmegyeri úton araszoltunk.

-         Most mi lesz? – aggodalmaskodott Irénke.

-         Semmi! – szóltam fölényesen - ,az első utcánál lefordulunk balra, az már a Vörösvári út ,onnan már eltévedni sem tudunk.

Első út balra: behajtani tilos.

-         Akkor most mi lesz?

-         Semmi gond, majd a másodikon.

 De behajtani oda sem lehetett.

Végre a harmadikon sikerült balra kanyarodni, és pár perc múlva már meg is érkeztünk. Este nyolc óra is elmúlt, mi pedig előzőleg úgy gondoltuk, hogy hatra megérkezünk. Minden jó, ha jó a vége, a viszontlátás öröme  pedig minden más érzést elfojtott.

  Másnap a környékre utaztunk, nekem pedig eszembe jutott, hogy a „kocsi” előző napon rakoncátlankodott. Társasággal mentünk, ketten is értettek a Trabanthoz. Megállapították, hogy az egyik indukciós tekercs néha kihagy, de „ gond egy szál sem”, majd veszünk egy újat.

  Vasárnap kora délután indultunk vissza. Budapestről gond nélkül kijutottunk (kivezettek!). A motor megint ki-kihagyott. Megálltam, gyertyát cseréltem, mert az egyiken vastagon állt az olajos benzin. Elindultunk, de akkor már biztos voltam benne, hogy csak egy henger dolgozik, kétütemű motor esetében ez pedig csak 50%-os teljesítmény. Ercsinél behúztam egy pihenőbe, és vizsgálni kezdtem a motort. Az egyik henger már teljesen hideg volt. „Az indukciós tekercs!” – gondoltam magamban.

   Közben egy másik Trabant is behúzott kissé megpihenni. Odamentem, és megkérdeztem a vezetőjét, hogy nincs-e véletlenül egy fölösleges indukciós tekercse, mert a mienk elromlott, és vasárnap lévén autószerelőt sem találok.

-         Más gond van. Nem az indukciós tekercs a hibás. Hallottam, amikor indítani akarta a motort – világosított föl az idegen – , menjünk,megnézem.

   Sütött a nap, alig múlt három óra, ezért furcsálltam, hogy zseblámpával a kezében indult megállapítani, hogy mi is a baj. Kicsavartam a gyújtógyertyát, ő pedig bevilágított a hengerbe. Megrémültem, mert a dugattyún keresztül az aszfaltot láttam. Öt milliméternyi lyuk „díszelgett” a dugattyú tetején. Teljesen kétségbe estem. Most mit tehetünk? Vasárnap délután szerelőt találni lehetetlen. Megnyugtatott, hogy ő majd segít, mert 30 km-re lakik, véletlenül van neki egy fölösleges, használt dugattyúja, sőt ki is cseréli. Közben bemutatkoztunk, kiderült, hogy szakmailag majdnem rokonok vagyunk, mert ő pszihológus, V.J. (Ismert emberré lett azóta, ezért nem árulom el a nevét.)

    Megegyeztünk, hogy Irénke átszáll hozzájuk, én meg majd követem őket. Párszáz méter kínlódás után rájöttünk, hogy nem fog sikerülni, ezért vontatóra fogott. Félóra múlva a lakásukhoz értünk. Rögtön átöltözött, szólt a szomszédjának, hogy segítsen – rajtam „ünneplő” ruha volt, nem akarta, hogy összepiszkoljam. Másfél óra alatt kicserélték a hengert, nagyszerűen működött.

   Kérdeztem, hogy mennyivel tartozom. Elmosolyodott:

-         Csak nem gondolod, (akkor már tegeződtünk), hogy ilyen csekélységért pénzt fogadok el!  A dugattyú különben is használt volt…

Próbáltam győzködni, de feladtam. Láttam, hogy komolyan gondolta, amit mondott.

Mi pedig örültünk, hogy hál’istennek vannak még ilyen emberek is a világon.

 Egyszer találkoztunk azóta, de a tévében többször is láttuk.

Ilyenkor jóleső érzés tölt el mindkettőnket. Amíg ilyen emberek is élnek, az EMBERSÉG is megmarad.