A széphelyi katonáskodás egyik
érdekessége:egy Mezey nevű,magyar anyanyelvű kapitány volt a
századparancsnokunk. Vele rendszeresen magyarul beszéltünk,következetesen
„százados úr”-nak szólítottuk. Csapott vállú,átlagos testmagasságú ember
volt,nem tűnt nagyon izmosnak. Okozott pár meglepetést. Említettem,hogy
lebontották a laktanyát,és ami még használható volt,elszállították. Egy
szakasznyi reguláris „baka” rakta vagonokba (a laktanyához egy sínpár
vezetett). Egy súlyos gerendával sehogy sem boldogultak – haton-nyolcan
lehettek -,de nem tudták fölemelni. Erre Mezey odament,megfogta az egyik
végét,4égyen-öten a másikat,és és így
tették föl a vasúti kocsiba. Azután megmosta a kezét,és szó nélkül odébbállt.
Mi meg úgy néztünk rá,mintha a Marsról érkezett volna. Bányai,a súlyemelő
mondta nekünk,hogy szeretne olyan erős lenni,mint a százados úr.
Egy délután (vasárnap?),szabad időnkben
kimentünk a település szélén lévő gyümölcsösbe almát (körtét?) lopni. Az
ilyesmit gyerekeknek (és katonáknak) általában elnézik,bocsánatos bűnnek
számít. Ketten vagy hárman lehettünk,és miután jóllaktunk,telepakoltuk a
zubbonyunkat (rubáskánkat) gyümölccsel, hadd egyenek a barátaink is ,a
derékszíjjal pedig rögzítettük,hogy ki ne potyogjanak. Mikor visszatértünk, rémülten
vettük észre,hogy a parancsnokság épülete előtt egy valóságos tábornok áll a
tisztek gyűrűjében. Tudtuk,hogy ilyen magas rangú főtiszt előtt díszlépésben (mars
de front) kell elmasírozni – úgy meg a gyümölcsök egy része biztosan
kipotyogott volna. Megálltunk, tanakodtunk, hogy mit is lehetne tenni. Mezey
meglátott bennünket, azt is észlelnie kellett,hogy hirtelen
megpocakosodtunk,gondolom,kitalálta,hogy milyen gondban vagyunk. Odajött,és
parancsot adott,hogy valahova oldalra menjünk,de közben a szeme sem rebbent.
Nem kérdezett semmit – később sem.
Egy másik alkalommal,délelőtt,lehetett vagy
30 fok árnyékban (de árnyék sehol!),tikkadtan meneteltünk. Észrevettük,hogy a
közeli tanya kútja a telek szélén áll. A gazdát nem láttuk,de azért nem szoktak
szólni Erdélyben,ha valaki szó nélkül a kúthoz megy a szomját oltani. Szépen
felsorakoztunk hát,néhányan már ittak is (a vödörből),amikor megjelent a
gazda,egy sváb,villával a kezében,és a villát felénk hajította. Szerencsénkre
(meg az ő szerencséjére) senkit sem talált el,de közben dühösen káromkodott.
Mezey gyorsan reagált,kivette a pisztolyát,csőre töltötte,és rákiabált az
emberre,hogy ne merészeljen még valamit tenni,mert belelő,és haditörvényszék
elé állítatja. Az ember nagyon megijedt,bement a házába,onnan nézett kifelé.
Azután szólt a százados úr,hogy folytassuk a vízivást. A szülőfalumban soha
senki sem szólt semmit,ha egy idegen bement valakinek az udvarába vizet inni.
(Hasonló dolog történt a hetvenes években a feleségemmel és néhány gyerekkel
Felsővisó közelében. Erdei vasút egyik pőrekocsiján ültek,kirándulni mentek a
hegyekbe. A vonat megállt,a gyerekek észrevették,hogy a közeli ház udvarán
kerekeskút van. Egyszerre minden gyerek megszomjazott,bementek az udvarra vizet
kérni. Egy német (cipszer) család lakott ott,az asszony volt otthon. Nem akart
vizet adni a gyerekeknek. Erre bement a feleségem,ő is kérte az asszonyt,hogy
adjon már ivóvizet,mert a gyerekek (12-13 évesek lehettek) szomjasak.
Megtagadta,hogy vizet adjon. Egy román vagy magyar ezt nem tette volna meg.)
Széphelyről Lugosra vittek 5-6 nappal a
„convocare” befejezése előtt. A tiszti vizsgát már itt tettük le. Este
tehervagonokba zsúfoltak. Abban,amelyben mi „utaztunk” előzőleg meszet
szállítottak,kiszálláskor mindenikünk meszes volt. Egész éjjel utaztunk,pedig
mindössze 60-60 km-t kellett a vonatnak megtennie. Reggelre mindannyian
holtfáradtak lettünk,mert a tehervagonnak a „padlója” vaslemezből volt,de előző napon is egzercíroztattak
bennünket,ezért lefeküdtünk,de pár óra múlva nagyon elgémberedtünk.
A „vizsgák” után azt hittük,hogy végbúcsút
vehetünk a katonáskodástól. Nem így történt! 1967 vagy 68 januárjában,már
Szigeten néhányunkat beosztottak egy
sorozó-bizottságba. Az újoncok adatait kellett beírnunk egy adatlapba. Ma sem
értem,hogy ehhez a munkához miért volt szükségük egyetemet végzett
emberekre,mert egy közepes képességű nyolcadikos is elvégezhette volna. De hát
parancsot kaptunk,és azt már rég tudtuk,hogy „ordinul se executa si nu se
discuta”. Az adatok beírása után az újonc-jelöltnek alá kellett (volna) írnia a
lapot. Nagyon meglepődtünk,hogy a környékbeli román falvakban lakó 18-19 éves
fiataloknak egyharmada nem tudta a saját nevét sem aláírni! Kérdeztük,hogy ez
hogyan lehetséges,hisz legalább 4 osztályt mindnyájan „végeztek”.A válasz
rendszerint ez volt:”Am stiut domnule,dar am uitat”.
Az
újoncozás után úgy gondoltam,hogy a dicső román hadsereggel létrejött
szoros és „baráti” kapcsolatom véget ért. Nem így lett. 1977 novemberében
behívót kaptam átképzésre. Előzőleg már feküdtem 3 hétig szívproblémákkal,László
Jóska is megvizsgált,ezért rögtön utaztam hozzá Vásárhelyre,hogy mentsen már
meg . Tudtam róla, már egyetemista korában az volt a véleménye,hogy a
társadalom leghaszontalanabb tagjai a katonatisztek. Kaptam is egy hivatalos
igazolást,hogy mi a bajom,miért nem vonulhatok be. Nagybányára kellett mennünk,itt kellett jelentkeznünk a
kiegészítő parancsnokságon (Centru de recrutare?). Én mutattam rögtön a
papíromat, a katonaorvos egy pillantást vetett rá,majd közölte,hogy ez nem
akadály,vonuljak csak be. Én,mivel abban a hiszemben áltattam magam,hogy estére
hazamegyek Szigetre, eléggé megdöbbentem. Még annyi időm volt,hogy
hazatelefonáljak,és már mentünk is a vasútállomásra. Fogkefém,borotvám,nem
volt,fehérneműm is csak az,ami rajtam
volt.Estére Nagyváradon voltunk,és megkaptuk az egyenruhákat is.
Fegyvert,szerencsénkre,nem adtak. Nagyjából a megfelelő méretű
mundért,bakancsot kaptuk,de lehetett csereberélni is. November 30. volt,ennek
megfelelően vadonatúj téli uniformist kaptunk,erős gyapjúszövetből készült.
Begombolni (meg ki is) nagyon nehezen lehetett,tanácstalanul néztük,hogy lehet
ebbe percek alatt beöltözni. Én hamar megoldottam a gordiusi csomót,elővettem a
bicskámat (mindig van nálam legalább egy,anélkül még budira sem megyek),és jó
mélyen bevágtam a gomblyukakba. Így már hamarabb ment a be- és kigombolkozás. A
másik gondunk a hosszú téli kabáttal volt. Némelyikünknek a sarkát verte. Ezt a
problémát egy sorstársam oldotta meg. Elkérte a bicskámat,és egy jó tenyérnyit
levágott az aljából. A bicska körbejárt,egy félóra alatt mindenki átszabta az
egyenruháját. Csillagokat is osztottak,hogy varrjuk föl a vállpántunkra. Négy
csillagot kaptunk fejenként, egyet-egyet a bal- és a jobb vállra a
zubbonyon,ugyanígy a kabáton. Pár napig még élveztük,hogy nekünk is tiszteleg
valaki,de aztán már ezzel sem törődtünk. Mi tisztelegtünk a magasabb
rangúaknak,de azzal már nem törődtünk,hogy nekünk tisztelegnek-e.
Másnap
reggel megkérdezték,hogy az otthoni,tanári fizetést óhajtjuk-e vagy a seregben
az alhadnagynak járót. Megkérdeztük,hogy mennyi a különbség. A tanári fizetés
kb.30%-kal kevesebb volt,ezért minden tanár a katonatisztit választotta. Voltak
köztünk mérnökök,közgazdászok,ők viszont maradtak a sajátjuknál. A kosztért
viszont fizetni kellett,16 lejt naponta. Ez akkor 4-5 kiló kenyér ára volt. A
tiszti étkezdében ettünk (popota). Olyan jó koszton még életemben nem voltam.
Naponta négyszer kaptunk enni,az ételek finomak voltak,és annyit
ettünk,amennyit akartunk. Ettől azonban nem lettünk vidámabbak. Nem szerettünk
katonásdit játszani. Egy felsővisói férfi az első nap megoldotta a dolgot.
Hazulról három liter szilvapálinkával érkezett (ismerte a dörgést!),és másnap
már utazott is haza,a vonatjegyét is a hadsereg fizette. Az utolsó két napra
azért visszajött.
Egy hétig főleg elméleti oktatásban
részesültünk. Egyik órán az egyik tiszt elmagyarázta,hogyan kell kivédni a
nyugatról (!) jövő támadást. A következő órán egy másik tiszt pedig
elmagyarázta,hogy a hagyományos védelemnek már befellegzett,mert légi úton
(desszant) már tankokat is le lehet dobni nagy ejtőernyőkkel,példaképp
említette Csehszlovákia 1968-as megszállását. Mire észbe kaptak volna,már „meg
voltak szállva”. Mi meg kérdőn néztünk egymásra,nem tudtuk,hogy akkor nyugatról
vagy keletről jön-e a támadás.
Reggel héttől délután négyig tartott az
elfoglaltságunk,utána,aki akart,átöltözhetett civil ruhába. Nem volt
megszabva,hogy hányra kell visszatérni a laktanyába,ezért az egyik
társunk,akinek testvére élt Váradon,ott is aludt. Az esti (egyeseknél éjszakai)
visszatérésekkor a kapuőrségnek annyit kellett mondani,ha civilruhában volt
valaki,hogy „rezervist”,azaz tartalékos tiszt,és már nyílt is az ajtó. Egy
hétig még kérték a „buletinünket”,utána már azt sem. Megláttak egy civil ruhás
férfit közeledni,már nyílt is a kapu. Egy magyar,nagybányai mérnök meg is
jegyezte,hogy így kell a terroristáknak bemenni a laktanyába. Ez máskülönben
több épületből állt,még Mária Terézia idején épült,és legalább két ezrednyi
katonaság tartózkodott benne. A gyalogosokon kívül voltak
tüzérek,utászok,harckocsizók,híradósok is. A tisztek sem ismerték egymást, a
tisztesek még annyira sem.
Egy hét múlva beosztottak bennünket
szakaszparancsnok-helyettesnek. A közvetlen parancsnokunk egy hadnagy volt,de
őt alig láttuk,a századparancsnok azonban állandóan jelen volt. Az volt a
feladatunk,hogy reggel kimasírozzunk a szakasszal a gyakorlótérre,és ott
oktassuk őket. Szerencsénkre volt mellettünk egy-egy káplár vagy őrmester
is,ezért aztán mi kiadtuk a parancsot nekik:”Ia comanda!” (Vedd át a
parancsnokságot!). Ennél többet nem is nagyon tettünk,mert már a vezényszavakra
sem emlékeztünk. Arra azért vigyáztunk,hogy mikor magasabb rangú tisztet
láttunk a közelünkben,úgy tettünk,mintha valamit „dolgoznánk” is. A laktanyába
rendszerint mi vezényeltük be a szakaszt. Ahogy látták a kapuőrök,hogy
közeledik egy szakasz,egy század,automatikusan nyílt a kapu. Erre megjegyezte a
mérnök ismerősöm,hogy íme,így kell elfoglalni egy laktanyát. Kell hozzá egy
századnyi, román egyenruhába öltözött
fegyveres,akiket románul vezényelnek,és akadálytalanul be lehet vonulni. Nekünk
volt fegyverünk (pisztoly vagy géppisztoly?) a katonáknál golyószórótól a
géppuskán át a karabélyig mindenféle fegyver,sőt aknavető is,lőszer azonban
nem. De azt a kapuőrök nem tudhatták.
December közepén terjedt a hír,hogy
valamelyik éjszaka riadó lesz. Tanakodni kezdtünk,hogy ez vajon ránk is
vonatkozik-e. Külön épületben laktunk,a fegyverünket a szolgálat végén le
kellett adni. Vagy nem is volt fegyverünk? Már nem emlékszem pontosan,de az
biztos,hogy éjszaka nem volt nálunk fegyver. Végül elhatároztuk,hogy ha nekünk
külön nem szólnak,nem fogjuk hallani,hogy riadó volt. Ráadásul hogyan
értesítsék azt a pár embert,aki nem a laktanyában lakott? Rá egy vagy két napra
tényleg hallottuk,hogy riadót fújtak, de mi nem mozdultunk. Akkora volt a zaj a
laktanya udvarán,hogy a süket is felébredt volna. Mi hallgattunk,mint szar a
fűben,villanyt nem gyújtottunk,nehogy valaki ránk figyeljen. Egy félóra múlva
kimasírozott néhány zászlóalj,de csönd nem lett,mert az udvaron egy nagy
teherkocsi bőgette a motorját. A
laktanya udvarán árkokat ástak,víz- vagy gázvezetéket készültek lefektetni. Egy
ilyen árokba csúszott be a nagy teherkocsi, ráadásul sár volt,csak délelőtt
sikerült kivontatni. Mint utólag megtudtuk,éjszakai lövészetre vonult ki néhány
zászlóalj,a lőszert pedig az a teherkocsi szállította (volna),amely
belecsúszott az árokba. Ezért aztán a lövészetből semmi sem lett,elhalasztották
december 23-ra. Meg is tartották,de mi nem vettünk róla tudomást. Néhányan
elhatároztuk,hogy karácsonyra hazamegyünk. És bizony mentünk,csak 26-án reggel
jelentkeztünk a századparancsnoknál. Nagyon dühös volt,kérdezte,hogy hol
voltunk. Mi bevallottuk,hogy elmentünk egy kicsit ünnepelni. Emlékezetem szerint
25.szombatra esett,a vasárnapjaink szabadok voltak. Mondtuk,hogy a riadót nem
hallotta közülünk senki,azután meg hiába kerestük őket,sehol sem találtuk. A
kapitány elvtárs szitkozódott mint egy kocsis,haditörvényszéket
emlegetett,lévén,hogy mi két napig katonaszökevények voltunk,de aztán
lecsillapodott,elküldött minket a szakaszainkhoz,és ezzel vége is lett a
dolognak. Utólag belegondolva:tényleg lehetett volna belőle nagy ügyet
kelteni,de valószínű,hogy a századost is kérdőre vonták volna,ezért hallgatta el
az egészet. Különben is utált bennünket,mert mindnyájan egyetemet
végeztünk,érezte,szellemi fölényünket,ezért kezelt bennünket „civil
bagázsként”.
A fújásról jutott eszembe:minden reggel fél
nyolc óra tájt a kapunál fölsorakozott a katonabanda,és valamilyen cifra nótát
fújtak. Pár napig el nem tudtuk képzelni,hogy ugyan bizony mi lehet az. Aztán
egyik reggel,a „popotáról” jövet láttuk ám,hogy a laktanya parancsnoka,egy
ezredes érkezett,őt pedig minden reggel rezesbanda fogadta. Azt már nem tudom,hogy
távozáskor is így búcsúztatták-e. Nekünk pedig,bárhol
voltunk,rögtön haptákba kellett állni, és úgy maradni,míg szólt a zene.
Felemelő érzés volt!!!
A gyakorlótér a váradi repülőtér közelében
volt,jól lehetett látni a le- és fölszálló repülőgépeket. Egy ilyen alkalommal
tapasztaltam a román népbutítás és a „nemzeti öntudat”megnyilvánulását. Épp az
egyik tiszttel társalogtunk, amíg a tisztesek egzercíroztatták a bakákat,közben
néztük az egyik leszálló repülőgépet. Ekkor említette a hadnagy úr elkeseredetten,hogy
hiába találták fel ők,mármint a románok a repülőgépet,most mégis idegen
országból kell a drága gépeket megvenni,pedig…Mi meg csak néztünk egymásra,nem
mertük felvilágosítani,hogy az bizony nem úgy volt,hogy Blériot meg a
Wright-testvérek is tettek valamit a repülés érdekében.
December végén hazaengedtek,a rangunkhoz
kaptunk még egy csillagot,úgyhogy hadnagyként fejeztem be dicső hadi
cselekedeteimet.
1988-ban még behívtak Szekszárdra a
hadkiegészítő parancsnokságra,és javasolták,hogy obsitoljanak. Tolna megyének
eggyel több obsitosa lett. (A leghíresebb Háry János volt. János én is
vagyok,de Háry nem.
(Vége – hacsak…utólag eszembe nem jut
valami.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése