Még az első „convocare” idején történt,hogy egy vasárnap délután,talán az eskütétel előtt,moziba kellett mennünk. Akkortájt vetítették a Csavargó c.indiai filmet. A csapból is ez folyt,mindenki erről áradozott,épp ezért én szándékosan nem néztem meg. Talán kétrészes volt. Nos,mi testületileg megnéztük a 2.részt. Parancsot kaptunk,menni kellett. Nem tetszett,de jó volt pár órára kiszabadulni a laktanyából. Akkor már tudtuk,hogy parancsra kellett mindent teljesíteni,még a budira is parancsszóra mentünk,ugyanígy étkezésre is. Azt is megtanultuk, hogy ha két katonát elküldenek valahová,az egyik közülük parancsnok.
Nagyon utáltuk a szakaszparancsnok helyettesét,egy őrmestert,akinek az volt a szokása,hogy más szakaszból,századból valókat is megleckéztet. Hiába panaszkodtunk,hogy az átlagnál elviselhetetlenebb,nem értünk vele semmit. De aztán egy este,pontosabban éjszaka ütött a bosszúállás órája. Azt gyakoroltuk,hogy az ellenségtől „nyelvet” kell elfogni,vagyis valakit,aki majd mindent elmond az övéiről. Az elfogandó személy előörs volt,erre pedig a mi „szeretett” őrmesterünket jelölték ki. Egy olyan kerepelőt kapott,amilyennel a szőlősgazdák a seregélyeket szokták elűzni. Az őrmester elment,a kereplővel tudatta,hogy hol is tartózkodik,a kereplés pedig a géppuska hangját volt hivatva utánozni. A zászlóaljparancsnok két jelentkezőt kért, hogy elfogják az ellenséget. Egy Bányai nevű súlyemelő jelentkezett először. A Bolyaiba járt,talán jogra.195 cm magas,nagyon izmos fiú volt. Kézállásban végezte a díszlépést,úgy,hogy csizmát húzott a kezére. Azt is megtette,hogy fölmászott az út menti diófára,és annak egyik ágán mutatta be a kézállást. A másik jelentkező egy alacsony termetű román fiú volt a Babesből (ők is velünk voltak). Ő meg a Babes tornacsapatának volt tagja. Az „ellenségnek” meghagyták,hogy ne nagyon ellenkezzék,ha rárontanak a fiúk. Eltűntek az éjszakában,mi pedig várakoztunk,és hallgattuk a magyarázatot az éjjeli harcról. Negyedóra múlva a kereplő elhallgatott,félóra múlva pedig megjelent a mi két fiunk. Bányai hozta a vállán az összekötözött őrmestert,majd látható undorral „leejtette” a földre. Olyan szorosan összekötözték,hogy moccanni sem tudott,a száját pedig betömték kapcaronggyal. Arra már nem emlékszem,hogy föláldozta-e egyikük a saját kapcáját,vagy már eleve úgy mentek,hogy elhallgattassák.Miután eloldozták,és a rongyot is kivették a szájából,nagy hangon méltatlankodott,hogy milyen kegyetlenül bántak vele. A parancsnok kérdésére a két fiú elmondta,hogy ők igazán nem akarták bántani,de ellenkezett,a kereplővel akarta megütni őket,ezért le kellett fogni,és talán akkor szerezte a sérüléseit,amelyekben csak másnap gyönyörködhettünk,mert akkor sötét volt. Az alezredesünk sejthetett valamit,de a két tanúvallomásnak kellett hinnie,még le is hordta az őrmestert,hogy miért ellenkezett olyan hevesen, s amikor az bizonygatni akarta az igazát,leléptették. A következő naptól kezdve „megszelídült” az őrmesterünk,de a leszerelés napján kámforrá változott,mert Bányaiék megígérték neki,hogy amit kapott,az csak előleg volt,a javát majd akkor kapja meg,ha újra civilruhában leszünk. Többen is próbálták fölkutatni,de nem sikerült.
Érdekes módon mindkét „convocare” idején tikkasztó meleg volt,rajtunk csizma,hosszú gatya (kellett a csizmához meg a bádogszerű,új egyenruhához),kincstári ing és zubbony, „rubasca”. Szovjet mintára készült azért kapta a nevét,és állig be kellett gombolni,legfölül pedig fémkapoccsal kellett összezárni. Szenvedtünk a melegtől,izzadtunk is rendesen,főleg,ha futólépésben kellett „közlekedni”.Hátunkon,vállunkon vagy kezünkben a puska,egy összetekert sátorlap a vállunkon,hátul egy lapát verte futáskor a hátsónkat,de volt gázálarcunk is. Pár nap után a gázálarcot otthon felejtettük,a tarisznyájába pedig kenyérdarabokat tettünk ( a kenyér volt az egyetlen tisztességes ételünk,és ha jól emlékszem,egy-egy negyedkilót kaptunk minden étkezéshez,a maradékot pedig el nem dobtuk volna semmi pénzért).Nem tartott sokáig,mert véletlenül fölfedezték,hogy egyikünknek gyanúsan lötyög a gázálarc tarisznyája,és azután mindennap ellenőrizték,hogy a helyén van-e. Ilyen forró napokon megváltásként érkezett a parancs:”Descheiati-va la copca si la un nastur!” A fémkapocs kikapcsolása és EGY gomb kigombolása révén valamivel szabadabban lélegezhettünk.
Hogy mennyire nehéz volt a mundér az egy szál nadrághoz,inghez és félcipőhöz képest,ezt akkor mértük le,amikor egy egész éjszakai vonatozás után valósággal lebegtünk Kolozsvár utcáin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése