„…i do szabli, i do szklanki” – vagyis:(szabad fordításban) ”Lengyel- magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát” így kezdődik a híres lengyel dal, melynek kezdő sorát már gyerekkoromban ismertem. Erdélyiként az 1960-as években hallottam ezzel kapcsolatos hiteles történetekett ismerősöktől, akik bejárták barátaink földjét.
1971-ben aztán személyesen is tapasztaltam, hogy valóban él a két nemzet hagyományos barátsága. Akkor Romániában még megfizethető volt a vasúton utazás még első osztályon is. Másokhoz hasonlóan „körjegyet” váltottunk, miután térképen gondosan elterveztük az útvonalat. Sok pénzünk nem volt, azt tudtuk, hogy szállodára nem telik majd, ezért úgy váltottuk meg a vonatjegyeinket, hogy két város között éjjel utazzunk. Ugyanakkor azt is hallottuk, hogy egy rúd szalámival meg lehet fizetni egy éjszakai szállást. Nem igazán hittük,de azért próba-szerencse alapon vásároltunk néhány rúd nyári szalámit, úgy vágtunk neki a hosszú útnak. A szalámi „bőre” pár nap alatt fehérre színeződött ugyan a penésztől, de meg nem romlott, és elhatároztuk, hogy nemes penésznek fogjuk nevezni.
Úgy terveztük, hogy Krakkóban, Varsóban és Gdyniában, Prágában szállunk meg egy-egy napra, onnan Budapestre majd haza.. Reggel érkeztünk Krakkóba Budapestről. Alig állt meg a vonat, a peronról már hallani lehetett:”Szálás! Szálás!” Leszálltunk, én egyik kezemben egy rúd szalámival indultam a kijárat felé. Pár lépés után már meglett a szalámi gazdája. A feleségem is tud oroszul, én is, ez is szláv, az is szláv alapon nehézségek nélkül értekeztünk. Mondtuk, hogy a szalámit nem eladni akarjuk, hanem cserébe szállást kérünk. Az üzlet villámgyorsan megköttetett, sőt a házigazda saját kocsiján el is vitt bennünket egy lakótelepre. Bevitt a lakásába, megmutatta, hogy hol van a hűtőszekrény, hogy lehet főzni, majd búcsúzkodni kezdett. Elmagyarázta, hogy másnap, távozáskor a kulcsot dugjuk be az ajtó alatt, mert neki dolga lesz. Ő nem ott lakott, a lakás kimondottan turisztikai célokat szolgált. Megkérdeztem, nem fél-e , hogy valamit elviszünk a lakásból. Megnyugtatott, hogy ettől nem fél, elvégre magyarok vagyunk, majd távozott. (Ez a „dugdbeakulcsotazajtóalatt” még egyszer megismétlődött tíz nap múlva.)
Hasonló szívélyességgel találkoztunk a fővárosban,valamint a tengerparton is, Gdyniában. Innen Prágába indultunk egy verőfényes vasárnap reggelen. Ketten voltunk csupán a fülkében egészen Bydgoszczig. Ott egy új utas szállt föl, 30 év körüli, barna , rokonszenves férfi . Hamar kiderült, hogy ő is Prágába indul.
Rövidesen tisztáztuk, hogy kik vagyunk, hová megyünk. Pár perc múlva felnyúlt, és a csomagtartóról leemelte elegáns diplomatatáskáját. Kinyitotta, és elénk tartotta: 4 palack lengyel vodka foglalta el benne a díszhelyet. Kérdezte, hogy akarjuk-e. Mi ezt úgy értelmeztük, hogy el szeretné nekünk adni. Zlotynk már nem volt, különben sem óhajtottuk volna kevéske pénzünket italra költeni. Intettünk neki, hogy nem. Visszatette a táskáját. „Beszélgetni” kezdtünk, de kevés eredménnyel, mert ő még annyit sem tudott oroszul, mint mi. Kölcsönösen bemutatkoztunk. A keresztnevére emlékszem csupán: Stanislaw. A név számomra tízéves korom óta rokonszenves,mert így nevezik Syenkiewicz híres Afrika-regényének a főhősét(Sivatagban,őserdőben – egy korai fordításban). Egy negyedóra múlva újból elővette a diplomatatáskát, az egyik palackról lecsavarta a kupakot, és határozott mozdulattal kínálta, hogy kóstoljuk meg. Illedelmesen ittunk egy-egy kortyocskát. Elégedetlenül rázta a fejét, majd megmutatta, hogy is kell: jókora adagot kell belőle inni. Nem akartuk megsérteni, ezért jócskán meghúztuk mi is, pontosabban én, mert Irénke, a párom nagyon is mértékkel szokott alkoholt fogyasztani (ha egyáltalán szokásnak lehet azt nevezni) Mi, férfiak azonban szorgalmasan szopogattuk, egy óra alatt ki is ürült az első palack, de rögtön megnyílt a másik, az éjszaka folyamán a harmadik és a negyedik is. A vodka fogyasztásával egyenes arányban nőtt a „nyelvtudásunk”, a második palack elfogyasztása után már folyékonyan beszélgettünk. Elmesélte, hogy fiatalabb korában focizott, de sípcsonton rúgták, eltörött a lába – rögtön mutatta is a sebhelyet - ,ezért már nem rúgja a labdát. Megtudtuk, hogy Prágában valamilyen üzemet építenek,ő ott dolgozik, és épp szabadságról tér vissza.
Hamarosan megszomjaztunk, mert ettünk is valamit. Ő is nagyon szomjas lehetett, mert az étkezőkocsiból hozott néhány palack sört. Egykettőre eltűntettük, a szomjúság azonban nem múlt el, ezért az étkezőkocsiból újabb adag sörök érkeztek. Irénke mellettünk dülöngélt a nevetéstől, annyira belejöttünk a beszélgetésbe. Hajnalra, mire a csehszlovák határhoz értünk, a fülke ablaka alatt katonásan sorakoztak az üres palackok. Az étkezőkocsit bezárták, ezért dühösen kiabált le a vonatról, hogy hozzon már valaki nekünk valami innivalót, mert szomjan halunk, de nem sikerült újabb adag italt szerezni, ezért aztán elszunyókáltunk, sőt, félig-meddig ki is józanodtunk.
Már Prága felé közeledtünk, amikor megkérdezte, hogy hol fogunk megszállni. Mondtuk, hogy szállodában. Rosszallóan csóválta a fejét, és elmagyarázta (bár mi tudtuk), hogy a szálloda nagyon drága. Menjünk inkább vele, mert ahol ő lakik, van még alvóhely, fizetni sem kell érte . A szobatársa szabadságon van, ott alhatunk. Villamosra ültünk tehát, és mentünk…és mentünk...és mentünk. Már aggódni kezdtünk, mert itt-ott szántóföldeket láttunk. Kiderült, hogy a végállomásig kellett utaznunk, annak a közelében laktak barakktáborban, de civilizált körülmények között. Kétágyas lakóterekben szállásolták el őket, mindenikhez zuhanyzó és főzőfülke tartozott. Közben már délelőtt lett, neki aznap már dolgoznia kellett, ezért elment, adott egy kulcsot, hogy miután zuhanyoztunk és pihentünk, mehessünk Prágát nézni, majd este találkozunk. Addig majd ő is otthon lesz.
Nemsokára mi is elindultunk nézelődni. Prágában van mit! El is telt a nap, estére már nagyon megéheztünk, ezért megvacsoráztunk, úgy tértünk vissza a szállásra. Stanislaw már várt bennünket, és vacsorával kínált. Szabadkoztunk, hogy mi nem vagyunk éhesek, már vacsoráztunk. Nem tudom, mit érthetett abból, amit mondtunk (tudniillik ő is józan volt,mi is), mert kiment a helyiségből, majd visszatért pár munkatársával, mindenik hozott valamilyen ennivalót:tojást, szalámit,vajat… Szerintünk azt mondhatta nekik, hogy van itt két magyar, mindjárt éhen halnak, hozzatok nekik valamit enni. Kénytelenek voltunk hát másodszor is megvacsorázni. Viszonzásként kaptak egy tábla házi szalonnát, amit az útra készítettünk. Rögtön meg is kóstolták, nagyon ízlett nekik. Vacsora előtt, közben és utána „természetesen” inni kellett, elébb vodkát, utána sört: a lengyel-magyar barátságot vendéglátóinkkal is meg kellett ünnepelni. Az elfogyasztott italok mennyiségével egyenes arányban ismét tökéletesedett a nyelvtudásunk . Ha nem is harcban, borivásban, de vodka és sör ivásában számomra is „kísérletileg bizonyíttatott” , hogy a híres, régi lengyel dal szelleme ma is él (legalábbis akkor, az 1970-es években élt).
Lefekvéshez készülődtünk, kérdeztük Stanislawot, hogy ő hol fog aludni. Azt válaszolta, ,hogy arra ne legyen gondunk, mert egyik barátjánál alszik majd, reggel találkozunk. Tréfásan megjegyeztem, hogy talán valamelyik nőismerősénél tölti az éjszakát. Erre nagyon határozottan kijelentette, hogy neki otthon van „zsená”, nem jár idegen nők után, szereti a feleségét. Mindjárt elő is vett egy fényképet, és büszkén kérdezte, hogy mi is szépnek találjuk-e. Bájos fiatal nő mosolygott ránk a képről, őszintén mondtuk, hogy valóban „kraszivájá zsená”. Ő aztán indult a barátjához aludni, mi is lefeküdtünk, fáradtak voltunk.
Korán keltünk mi is, ő azonban akkorra már reggelit készített nekünk. Mi este utaztunk tovább, ezért elbúcsúztunk. Mielőtt elment, arra kért, hogy küldjünk neki Bydgoszczba Erdélyből egy képeslapot. (Küldtünk többet is ,Budapestről is, hazulról is.) Elmagyarázta,hogy a kulcsot az ajtó alatt csúsztassuk a szobába. Reggeli után becsomagoltunk, és indultunk további városnézésre. A csomagjainkat előzőleg a vasútállomás csomagmegőrzőjében hagytuk. Este folytattuk utunkat Budapestre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése