Egy „hadastyán” visszaemlékezései

  „ Mikor engem besoroztak…”már elsőéves egyetemista voltam,és bár a jobb szememmel homályosan láttam (ennek később majdnem végzetes következménye lett),alkalmasnak találtattam (apt combatant – ha jól emlékszem),ezért aztán elkezdődött a kiképzésünk,egyelőre csupán elméletben. Ez azt jelentette,hogy minden hétfőn (négy éven át) reggel fél nyolctól fél egyig,majd délután fél háromtól hatig a sétatéri épületbe vonultunk,aránylag magas rangú tisztek,egy százados meg egy alezredes atyai gondoskodása mellett tanultuk,hogyan is kell a hazát védeni.(A lányoknak bezzeg szabadnapjuk volt hétfőnként!) Hozzánk jártak a zeneművészeti (Gh.Dima) és a képzőművészeti (Andreescu) magyar hallgatói is. Mindenikünk kapott egy „makulátor” füzetet meg különböző könyveket,mint pl.Instructia de front meg ehhez hasonlókat. Ezek annyira titkosak voltak,hogy hazavinni még a füzetet sem lehetett, délután kellett (volna) megtanulnunk,amit délelőtt belénk öntöttek. Kimenni nem lehetett,de békén hagytak,ezért aztán mindenki úgy használta föl az idejét,ahogy jónak látta. Kártyázni,sakkozni tilos volt,írni,olvasni viszont lehetett. Én,mint rendesen,hagyományaimhoz híven olvastam,de néha részt vettem a költők (Páskándi Géza,Lászlóffy Aladár,Jancsik Pali) szonettjátékában. Ez abból áll,hogy két ember leül egy asztalhoz,írnak egy címet a szonettnek,majd megadják a sorvégi,rímelő szavakat. A lapokat kicserélik,az „ellenfél” kötelessége,hogy a címhez,a rímelő szavak fölhasználásával szonettet írjon. Lehetne más versformát is,de a szonett rövid,14 soros. Egyikre  emlékszem,Gézával ketten „alkottuk”, a címe:”Ballada a harakiris apácáról”. Évekig őrizgettem,de valamelyik költözéskor elkallódott,vagy tán ott lapul valahol a régi irományok között. A cél mindig az volt,hogy a rímelő szavak lehetőleg ne legyenek fölhasználhatók az adott címhez.

    Amúgy nem sok „tudomány” ragadt ránk,de érdekes módon egyikünknek sem volt lelkiismeret-furdalása emiatt.

    Az első „convocare”,azaz bevonulás másodéves korunk végén következett be,minden átmenet nélkül,mert egyik nap még vizsgáztunk,rá két vagy három napra már angyalbőrben feszítettünk.Itt csapódtak hozzánk Vásárhelyről meg Kolozsvárról az orvostanhallgatók. Hogy miért,az máig titok előttem. A csizmát,nadrágot,”rubáskát” vagyis zubbonyt „ránknézésre” kaptuk egy őrmestertől,utána meg órákig cserélgettük,hogy  aránylag jó legyen. A csizma volt nagyon fontos,mert „infanteristák”,azaz a „föld gyermekei” – „infans terra”:gyalogosak voltunk,meneteltünk is sokat. A csizmákhoz kapcát adtak. Voltunk néhányan,mind falusiak,akik tudtunk kapcát tekerni. A többség azonban nagyon nehezen,néha vérző láb árán tanulta meg,hogyan is kell. Néhányaz előzőleg fölokosítottak,hogy vigyenek zoknit. Az viszont nem sokat ért,mert rendszerint nem töltötte ki eléggé a csizmát,ezért aztán ők is a kapcára fanyalodtak. Ezek fehér gyolcsból,pamutból „készültek”,de a csizmáink,sajnos újak voltak,pár nap alatt a csersavtól minden kapca „lebarnult”. A gyalogosságra elméletileg büszkének kellett volna lennünk,mert,amint mondták,a többi fegyvernem (tüzérek,repülősök,híradósok stb.) mind a gyalogságnak van alárendelve. Ma sem tudom,miért,mégsem voltunk büszkék. Volt egyéb bajunk,nem is kevés. A közvetlen feletteseink,a káplárok (tizedesek),őrmesterek tudásban meg sem közelítettek bennünket,ezt ők is nagyon jól tudták,ezért a céljuk az volt,hogy minél jobban kitoljanak a „studencekkel”.

   Az első „convocare” Belényesen,pontosabban a város melletti kaszárnyában zajlott. Egy hónapig tartott,de számunkra ez  örökkévalóságnak tűnt. Jó nehéz,hosszú puskákat kaptunk,Mussinokat. Tisztjeink elmagyarázták,hogy ez a világ legjobb puskája,mert hosszú a csöve,ezért pontosan lehet vele lőni. Elméletben ez igaz lehet,de a mieink között akadt olyan is,amelyet még a 19.század végén gyártottak. A gyártási év rajta volt mindeniken. A franc tudja,a román állam hogyan jutott hozzájuk. Lehet,hogy még az első világháború idején fegyverezték föl ezekkel a román hadsereget,mert a „legújabbakat” is 1913-14-ben gyártották. A fémrész kotyogott a puska agyában ill.faszerkezetében,ezért aztán,mikor először mentünk lövészetre, alig tudtak összeszedni vagy húszat,amellyel lőni is lehetett.

   A szakaszparancsnokunk egy fiatal hadnagy volt. Mi Virgulának neveztük egymás között,mert már az első napon büszkén közölte,hogy ő a regulámentból még a virgulát is ismeri. Gondolom,ezzel szerette volna leplezni tudatlanságát,műveletlenségét. Ennél már csak a „politruk”,vagyis a politikai parancsnokhelyettes volt különb. Ezek délutánonként politikailag is oktattak. Ez nagyjából azt jelentette,hogy óvodás szinten elmondta azt,amit mi egyetemi szinten tanultunk – mert vizsgázni kellett belőle. Úgy aránylottak hozzánk ezek a politrukok,mint elemista gyerek az egyetemi professzorhoz. Szörnyen untuk,nem is nagyon figyeltünk,de néha ránk kérdezett, mi meg nem tudtuk,hol is tartunk tulajdonképpen. Ezzel kapcsolatban egy nevezetes eseményre emlékszem,de már nem tudom,hogy az első vagy a második bevonuláskor történt. Két vagy három embert is kérdezett,de vagy nem tudták,miről van szó,vagy nem tudtak eléggé románul,lehet,hogy csak álmosak voltak. Ekkor Lászlóffy Alit szólította. Ő sem tudta,hogy miről kellene beszélni,ezért elkezdte Ádámnál és Évánál,valahogy így:”Már Shakespeare elvtárs is megállapította,hogy hogy az empiriokriticizmus…,később Voltaire elvtárs is megerősítette,sőt Beethoven elvtárs is…” Így sorolta a neveket,minden rendszer nélkül,ahogy eszébe jutott. Mi már Shakespeare elvtársnál fölkaptuk a fejünket,először a röhögést próbáltuk valahogy elnyomni,aztán megijedtünk,nehogy hadbírósági eset legyen belőle. Ali pedig vagy húsz percig beszélt,csak úgy köpte a neveket,de a „legifjabb” név is 18.századi volt. Az őrnagy meg csak nézett,néha-néha bólogatott,hadd lássuk,hogy ezeket ő mind tudja,majd nagyon megdicsérte Alit:”Na látják,elvtársak?Vegyenek példát L.A. elvtárstól,látszik,hogy megtanulta az anyagot. Lett is előtte Alinak becsülete!

  Minden percünk be volt osztva. A napirendet már az első napon kifüggesztették,mi meg hangosan röhögtünk,mert 13 – 13,30 között alvás volt parancsba adva. Megállapítottuk,hogy ez képtelenség,hisz rendesen lefeküdni sem lesz idő. Két nap elteltével azonban,mihelyt letettük a fejünket a párnára,már aludtunk is.

   A kosztunk gyalázatosan rossz volt,de legalább egyhangú (egyízű).Reggel,délben,este levest kaptunk. Mindig ugyanazt a regáti „zeámát”.Az egy hónapi adagot meg lehetett volna főzni előre,utána meg a csapból ereszteni. Utána paszuly~árpakása~makaróni,illetve túrós krumpli. Ezek váltogatták egymást. A krumpli gyakran sáros volt. Ezen csupán addig morgolódtunk,míg be nem osztottak este,szolgálat után a konyhára krumplit pucolni kb.ezer embernek. Volt egy kézzel hajtható masina,abba kellett berakni a krumplit,hogy lemossuk a sarat (az mindig volt rajta),és ledörzsöljük a héját. Pár perc múlva már mi sem törődtünk azzal,hogy sáros a krumpli. A makaróni ennél cifrább volt. A szakácsok belerakták a hideg vízbe,majd pár óra múlva főzni kezdték. Az első adagunkat reggelire kaptuk,és fogalmunk sem volt,hogy mi is lehet az a csiriz,de megettük. Az éhség nagyon nagy úr. Én ezt már gyerekfejjel megismertem, de én is meglepődtem rajta. Mikor másodszor vagy harmadszor kaptuk,akkor kiáltott föl diadalmasan egyikünk:talált egy fél szál,azaz csak félig elfőtt makarónit. A paszuly lett volna a legelfogadhatóbb,ha nem lett volna közte néhány apró csigaház. Egyszer sem sikerült nem találni csigaházat. A második berukkoláskor is ugyanezt a „változatos” kosztot kaptuk. Ez Zsombolyán kezdődött,Temesvártól 20-30 km-re,és Lugoson avattak tisztté. Az „avatást” egészségügyi vizsgálat előzte meg,még három napunk volt hátra. A szemész szakorvos közölte velem,hogy alkalmatlan vagyok,mert homályosan látok a jobb szememmel. Én meg attól tartotta,hogy egy-két év múlva egy másik orvos ismét alkalmasnak talál,és mehetek két évre katonának. Kihallgatást kértem tőle,és könyörögtem,hogy most,mikor már végeztünk,ne toljon ki velem. Megértő volt,ráírta a papíromra,hogy alkalmas vagyok. Elméleti vizsgánk is volt. Tudtuk,hogy aki azon nem megy át,nem „sublocotenent”,azaz alhadnagy lesz,hanem csak káplár. Azt is tudtuk,hogy a tiszteket időnként behívják átképzésre,a tiszteseket nem. Az egyik barátom úgy döntött,hogy ő nem fog tudni semmit a vizsgán. Bármit kérdeztek,rossz választ adott,esetleg ötölt-hatolt,és megúszta:káplár lett. Dicsekedett is utólag fűnek-fának,hogy nem sikerült a vizsgája. Engem különben tényleg behívtak 1977 decemberében egy hónapra,de az már más történet lesz (ha lesz).

    Belényesen a katonai eskütételig nem hagyhattuk el a laktanyát. Ez két héttel a bevonulásunk után történt, és mi addig nem láttunk nőnemű lényt. Egyik alkalommal egy erdő szélén gyakorlatoztunk, amikor kb.100 m-re tőlünk elhaladt két szoknyába öltözött lény. Majd kigúvadt a szemünk,úgy bámultunk rájuk.

    Masírozáskor rendszerint énekelni kellett,bár kedvünk nem volt hozzá. Tanítottak is nekünk szocialista-realista-nemzeti katonadalokat,de inkább olaszul,franciául,németül énekeltünk,sőt néhányszor magyarul is,mégpedig azt,hogy „Százados úr sejehaj,százados úr, ha felül a lovára…” Aztán megtiltották,hogy „idegenül” énekeljünk. Ha nem voltunk hajlandók énekelni (egyszer tagadta meg az egyik század),akkor légiriadót rendeltek el. Ez azt jelentette,hogy ahol voltunk,ott rögtön hasra kellett vágódnunk. Sár,pocsolya nem számított – másnapra viszont az egyenruhának tisztának kellett (volna lennie). A mundérunknak azonban volt egy nagy előnye:szinte lepergett róla a sár vagy akármi. Leszerelés előtt minden ruhát ki kellett mosni. Ezt úgy oldottuk meg,hogy Belényesen aFekete-Körösbe,Lugoson meg a Temesbe álltunk be ruhástól,úgy szappanoztuk egymást,majd úsztunk pár métert,a ruha meg „tiszta” lett.